hetilap

A Szövetség Sátra



A bibliai időszámítás szerint négyszáznyolcvan évvel a jeruzsálemi Első Szentély
felépítése előtt, vagyis valamikor az i. e. XV. század közepén ment végbe a
zsidók egyiptomi kivonulása. Az exodust követően, a Szináj-félsziget kősivatagában
kapta meg a tizenkét törzs közvetlenül Istentől a Törvényt, amely a héberek
istentiszteleti formáit is részletesen szabályozta. Jahve tiszteletének központját a
frigysátor jelentette, amely egy hordozható "sátorszentély" volt: kerítés
határolta udvar vette körül, ahol az áldozati oltár állt; a sátor külső
részében az áldozati kenyerek asztala, a hétágú gyertyatartó (menóra), az
illatáldozati oltár és a papok mosdására szolgáló rézmedence kapott helyet. A
sátor legbelső – függönnyel elválasztott – részét képezte a Szentek Szentje,
ahol a frigyládát, ezt az alig egy méteres, kemény sittimfából faragott és arannyal
borított tárgyat őrizték. A Szövetség Ládája tartalmazta többek között azt a
kőtáblát is, amelyre Mózes írta a Tízparancsolatot. A láda tetején két aranyból
faragott kérub (hatszárnyú angyali lény) állt, kiterjesztett szárnyaik alatt pedig a
színaranyból készült kegyelem táblája volt, amelyre évente egyszer, az Engesztelés
Napján kellett a főpapnak az áldozati bárány vérét kiöntenie. A frigysátor és a
benne található frigyláda – mint arról a Biblia legkorábbi történeti könyvei is
tudósítanak – Isten dicsőségének, a sekinának állandó lakhelyéül szolgált:
benne csak az Áron leszármazottaiból álló papság szolgálhatott, a hozzá tartozó
felszereléseknek még az érintése is tiltott dolognak számított. A frigysátort
Izrael fiai mindenüvé magukkal vitték: a vándorlás évtizedei alatt leghosszabb ideig
(38 évig) Beérseba környékén tartózkodott; majd a honfoglalás évszázadai alatt
(i. e. XIV–XI. század) Silóban helyezték el. A zsidó állam alapvetően teokratikus
jellegét az is aláhúzta, hogy sikere és kudarca a mózesi törvényektől és a
sátorszentélyhez fűződő viszonyától függött: egy ízben – a filiszteusoktól
elszenvedett vereség után – a frigyláda "hadifogságba" került. Ez a tény
önmagában is jelezte az izraeli társadalom erkölcsi-szellemi állapotának
süllyedését. Szerencsére a filiszteusok hamar megunták a láda nyomában járó
csapásokat, így visszaadták azt jogos tulajdonosainak, a zsidóknak. A szövetség
jelképe ezután mintegy húsz évig egy magánembernek, a Kirját Jeárimban lakó
Abinádábnak házában állott.



Salamon Szentélye



Dávid i. e. 1000 körül elfoglalta Jeruzsálemet és azt dinasztiája székhelyévé
tette. A Szövetség Ládáját ünnepélyes menetben vitte fel Kirját Jeárimból az új
fővárosba, s azt egy külön erre a célra épített sátorba helyezte el, amely saját
palotája udvarában állt. Ezzel Jeruzsálem vált a Jahve-tisztelet kizárólagos
helyévé. Bár utolsó éveiben Dávid szeretett volna Istenének házat építeni, ebben
a prófétai kijelentés megakadályozta. A Szentély terveit és a felépítéséhez
szükséges kincseket fiára, Salamonra bízta, aki nem azonnal fogott hozzá a Templom
felépítéséhez. Előbb el kellett készíttetnie a fákat és köveket (helyben ugyanis
a Törvény értelmében nem lehetett azokat kifaragni). A Hírám türoszi királlyal
kötött szerződés értelmében cédrus- és fenyőfákat hoztak a föníciai kézben
levő Libanon-hegységből, az építéshez szükséges hatalmas kváderköveket pedig
bübloszi kőművesekkel faragtatta ki. Uralkodásának negyedik évében végre
elkezdődhetett a munka: a Szentély felépítése a Dávid által a jebuszi Ornántól
– egy helyi őslakostól – megvásárolt cséplőhelyen, a Mórija-hegyen. Hét év
alatt sikerült befejezni az épületet, amely belső méreteiben (kb. 25 x 50 x 15
méter) ma nem tűnik ugyan nagynak, abban a korban azonban igen terjedelmesnek
számított. Nem hiába írta Hírámnak Salamon: "A ház pedig, amelyet építeni
szándékozom, igen nagy lesz, mert a mi Istenünk nagyobb minden isteneknél".

A királyság kettészakadása után azonban a Templom is hanyatlásnak indult. Először
Sesonk fáraó fosztotta ki teljesen (i. e. 915 körül), s kincseit magával vitte
Egyiptomba. (Ez adott ötletet Az elveszett frigyláda fosztogatói c. film
forgatókönyvéhez is.) A júdabeli királyok közül többen nemcsak elhanyagolták az
épületet, hanem kifejezetten rongálták is: Áház például összetörette a szent
edényeket és bezáratta a Szentély kapuit, majd az oltárt is leromboltatta és
helyébe egy Damaszkuszban látott asszír oltárt emeltetett. Mindezt a kárt és
romlást időről-időre feltámadó ébredési és megújulási mozgalmak igyekeztek
helyreállítani (pl. Ezékiás és Jósiás korában), de a végső pusztulást így sem
lehetett elkerülni. 586-ban a babilóni király, Nabukodonozor csapatai földig
rombolták az Első Szentélyt, Júdea lakosságának jó részét pedig fogságba
hurcolták.



Zorobábel Szentélye



A romokban heverő salamoni Templom újbóli felépítésére vonatkozó rendeletét
Kürosz perzsa király 538-ban adta ki: "Így szól Kürosz, a perzsa király: Az Úr, a
mennynek Istene e föld minden országait nekem adta, és ő parancsolta meg nekem, hogy
építsek neki házat Jeruzsálemben, amely Júdában van: valaki azért ti köztetek az
ő népe közül való, legyen vele az ő Istene, és menjen fel Jeruzsálembe, mely
Júdában van, és építse az Úrnak, Izrael Istenének házát, ő az Isten, aki
Jeruzsálemben lakozik". A még ugyanabban az évben Zorobábel vezetésével alijázók
(hazatérők) megkezdték a Templom felépítését a "maga helyén". Az oltár
alapkövét a perzsa helytartó helyezte el. A "föld népe" és a szamaritánok
azonban – miután együttműködési ajánlatukat a zsidók visszautasították –
több mint egy évtizedig akadályozták a Szentély felépítését, amelyet végül
Dareiosz perzsa király rendelete tett ismét lehetővé. A munkálatok mindössze négy
év alatt befejeződtek. Igaz, az épület meglehetősen elkeserítő látványt nyújtott
azoknak, akik még látták az Első Templom dicsőségét: "Avagy nem olyan-e ez a ti
szemeitekben, mintha semmi volna?" – kérdezte a néptől Aggeus próféta.

A jeruzsálemi Szentély a hellenisztikus korban valóban Izrael szellemi egységét
jelképezte. A nagyhatalmak ütközőzónájában fekvő kis ország ki volt szolgáltatva
az egyiptomi és szíriai uralkodók kénye-kedvének, akik nemegyszer Izrael vallási
autonómiájába is durván beavatkoztak. A legsúlyosabb incidens IV. Antiokhosz
Epiphanész szeleukida uralkodó idején történt, aki megszentségtelenítette a
Templomot (az oltáron disznót áldozott), és saját képmását ábrázoló
Zeusz-szobrot helyezett el abban. A válaszul kitört Júda Makkabi-féle felkelés rövid
időre újra kivívta ugyan az ország függetlenségét, de a frakcióharcok és a
mindent elborító korrupció rövidesen aláásta a győztes háború erkölcsi
tőkéjét.



A heródesi Szentély



Időszámításunk előtt 61-ben azután az utolsó ókori nagyhatalom (a Dániel
könyvében megprófétált "negyedik birodalom", vagyis a végidők birodalma) tette
rá a kezét a kis államra. A hódító Pompeius Magnus – nyilván a kíváncsiságtól
vezettetve – személyesen is behatolt a Szentélybe, ahol természetesen nyomát sem
találta azoknak a dolgoknak, amikről az antiszemita görög és római írók (köztük
olyan hírességek is, mint Cicero) tudni véltek: szamárháton lovagló Mózes-szobornak
stb. A rómaiak által kinevezett bábkirály, "Nagy" Heródes (i. e. 31–4), hogy
elnyerje alattvalói jóindulatát, kibővítette és pazarul felékesítette a Templomot
körülvevő teret, s magát a Szentélyt is megnagyobbította. "Aki nem látta Heródes
templomát, még semmi szépet nem látott" – írta a babilóni Talmud, de Jézus
tanítványai is hasonló véleményen lehettek, mert – mint Lukács evangéliuma írja
– ugyancsak ámuldoztak a szép márványoszlopok és az aranydíszek láttán. Jézus
Krisztus egyébként, rövid három éves földi szolgálata során, ha Jeruzsálemben
járt, gyakran tartózkodott a Templomban, mondhatni jeruzsálemi szolgálata
központjává tette azt. Az Újszövetség tanúsága szerint naponta ott ült a Salamon
csarnokában, tanította a köréje gyűlt tömegeket és gyógyulásokért imádkozott.
Ezt a gyakorlatot – úgy tűnik – tanítványai is követték, akik "mindenkor a
templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent".



"Nem marad itt kő kövön"



Jézust azonban nem kápráztatták el a kihívó pompával felékesített épületek.
Prófétai módon előre megjövendölte a Szentély pusztulását, amelynek
bekövetkezéséről egyébként a kortárs rabbik is tudni véltek. A zsidó
szabadságharcosból római udvari történetíróvá vált Josephus Flavius mint
szemtanú írta le a pusztulás eseményeit. Az i. sz. 70-ben (a hagyomány szerint az
első Templom pusztulásával megegyező napon) bekövetkező szentélyrombolást Titus
római légiói hajtották végre – köztük a Pannóniából erősítésnek
"átdobott" XV. Legio Apollinaris. Flavius szerint véletlen baleset okozta az
épületet elhamvasztó tüzet, ugyanis a hadvezéri parancs ellenére az egyik római
katona csóvát dobott annak kapuja alá, amely azonnal lángra lobbant. A római katonák
azonban hiába akarták a tüzet eloltani, az ellenük ádázul harcoló zsidó lázadók
ebben megakadályozták őket. A történetet nem muszáj elhinnünk, de a tény attól
tény marad: a zsidóság legfőbb kultuszhelye megszűnt létezni. Izrael fiai – a
babilóni fogsággal ellentétben – most már nemcsak egyetlen országban, hanem az
egész földkerekségen szétszóródtak.



Mecsetek árnyékában



Hadrianus császár az i. sz. II. század első felében elhatározta, hogy Jeruzsálemet
teljes egészében római várossá teszi, s a zsidó jelenlétnek még az emlékét is
eltörli. A város nevét hivatalosan Aelia Capitolinára keresztelték át, a Templom
romjain pedig hatalmas Jupiter-szentélyt építettek. A zsidóknak még azt is
megtiltották, hogy Jeruzsálembe lépjenek. A rómaiak örökébe lépő bizánci
keresztények a Templomhegyen levő római szentélyt ugyan lerombolták – köveit még
évszázadok múlva is építőanyagnak használták fel a környékbeli házakban –, de
a Mórija-hegyen nem építkeztek. A névleges kereszténységből kiábrándult,
"aposztata" Julianus császár rövid uralma alatt (361–363) kísérletet tett arra,
hogy a zsidók számára újra felépítse a Templomot – de ettől az egy
próbálkozástól eltekintve úgy tűnik, a nyugati és keleti kereszténység ezer éven
át nem ismerte fel a Templomhegy birtoklásának szellemi jelentőségét. Ez minden
bizonnyal összefüggésben áll a katolikus gyöker? "helyettesítési teológia"
térhódításával, amely a zsidókat – és velük együtt Erec Jiszráelt is – a
történelem egyik letűnt fejezeteként állította be.

A rövid élet? perzsa uralom, majd az azt követő bizánci fennhatóság akkor ért
véget, amikor Jeruzsálem 638-ban a diadalmasan előrenyomuló arab seregek kezére
került. I. Omár kalifa Jeruzsálem megszállása után rögvest meglátogatta a
Templomhegyet, amelyet a bizánciak Heléna császárné látogatása óta
szemétlerakónak használtak. Omár néhány imát mondott a hegy tetején álló szikla
mögött, majd – egy kései hagyomány szerint – levetve felsőruháját maga kezdett
neki a szemét elhordásának, amiben saját emberei és a zsidók is segítették.
Tették ezt abban a reményben, hogy – öt évszázados szünet után – újra
letelepedhetnek hazájukban. Reményükben nem is kellett csalatkozniuk: röviddel
Jeruzsálem meghódítása után a zsidók újra betelepülhettek fővárosukba, sőt,
eleinte még azt is megengedték nekik, hogy a Templomhegyen imádkozzanak.

Az ereci zsidók messianisztikus várakozásai azonban nem teljesedtek be. Omár után
fél évszázaddal a tizedik kalifa, Abd al-Malik megkezdte az iszlám harmadik
legjelentősebb szent helyének, a Sziklamecsetnek építését a Templomhegyen.
Bizonyítható tény, hogy Jeruzsálem csak ekkor, a 660-ban uralomra jutó Umajjádák
idején vált fontos iszlám központtá. Ők ismerték fel, hogy Jeruzsálem puszta
birtoklása nem lesz elegendő a bizánciakkal szemben a város megtartására, ezért
vallási szempontból is meg akarták adni jelentőségét. Ebben az időben épült fel
az Al-Aksza mecset is a Templomtér déli oldalán, amely iszlám szempontból hasonló
jelentőséggel bírt, mint hajdan a Szent Sír-templom felépítése a keleti és nyugati
kereszténységnek.



A Harmadik Szentély: újra felépül?



Közismert tény, hogy a XIX. század végén kiteljesedő cionista eszme atyjának a
budapesti születés? Theodor Herzlt tekinthetjük. Az azonban már kevéssé ismert,
hogy Herzl sokat idézett tézisregényében, az 1902-ben megjelent Ősújországban is
magától értetődő természetességgel írt az újjáépülő Szentélyről:
"Beteljesült az idő s a Templom újra állott. Úgy, mint egykor, a történelem
kezdetén, ég felé törtek ismét az érc oszlopok Izrael szentélye előtt. Balról
Boaznak hívták, a jobboldalit pedig Jachinnak. Az előcsarnokban óriási ércoltár
emelkedett, s a víztartó medencék, amiket vastengernek neveztek, úgy voltak
lehelyezve, mint Salamon király dicsőséges napjaiban…" A cionizmus atyjának e
látomása – amelyről egyébként ó- és újszövetségi próféciák egyaránt
szólnak – mindmáig nem teljesedett be. Bár az izraeli katonák 1967. júniusában, a
"hatnapos háború" harmadik napján elfoglalták a Hegyet, nemzetközi nyomásra
visszaadták azt Jordániának. A Mórija-hegyen ma is a Sziklamecset aranykupolája
világít. Izraelben azonban egyre nő azok száma, akik várják a Harmadik Templom
felépítését. Közülük némelyek valóban szélsőséges nézeteket vallanak – pl.
a Templomhegyi Hívek közössége (Temple Mount Faithful), a "Fel az Isten Hegyére"
csoport (El-Hór ha-Sém), vagy a "Hívők Tömörülése" (Gus Emunim) –, akik
akár az erőszaktól sem riadnának vissza annak érdekében, hogy a Szikladóm helyén
újra Salamon Temploma magasodjék. De fokozatosan nő azoknak az átlagos izraeli
polgároknak a száma is, akik szintén szeretnék megérni a Harmadik Templom
felépülését, de erőszak nélkül. A jeruzsálemi Templom Intézet (Temple Institute)
kiterjedt kutatásokat folytat a zsidó Szentély pontos helyére, felszerelési
tárgyaira, a papságra és az áldozatokra vonatkozóan; sőt, saját bevallásuk szerint
már el is készítették a berendezések nagy részét, és saját jesivájukban
megkezdték a leendő papság képzését. Herzl tovább álmodta a próféták
látomásait a "végidők" Templomáról. Lehet, hogy hamarosan újra idézhetjük
majd híres kijelentését – most már a jeruzsálemi Szentélyre vonatkoztatva–:
"ha akarjátok, nem álom"?

A jeruzsálemi templomhegy 3000 év főbb eseményei évszámokban



időszámításunk előtt

1430 k.–950 k. a frigysátor korszaka,

a zsidó törzsek vándorlása és letelepedése

1000 k. Dávid elfoglalja a jebuzeusok

városát, Jeruzsálemet, a Szövetség Ládáját saját palotájában helyezi el

950 k. Salamon felépíti a szentélyt Jeruzsálemben, a Mórija-hegyen

910 k. Sesonk/Sisák egyiptomi fáraó kifosztja a Szentélyt

835. Jóás júdeai király renováltatja az épületet

826. Jóás izraeli király kifosztja a Templomot, a kincseket saját városába,
Samáriába viszi

720 k. Áház júdeai király bezáratja a Szentélyt, az oltárt megszentségteleníti

715 k. Ezékiás júdeai király helyreállíttatja a károkat szenvedett épületet és
az istentiszteletet

622. Jósiás júdeai király vallási reformjai: újra a Szentély az ország vallási
életének központja

605, 597, 586. Nabukodonozor babilóni király csapatai három ízben kifosztják, majd
végül teljesen lerombolják a jeruzsálemi Szentélyt

538. a perzsa Kürosz rendelete a jeruzsálemi szentély újjáépítéséről

169. IV. Antiokhosz Epiphanész szeleukida uralkodó megszentségteleníti a Szentélyt

164. Júda Makkabi a Szeleukidák elleni sikeres felkelést követően megtisztítja és
újra felszenteli a Templomot (Hannuka ünnep)

63. Pompeius római tábornok elfoglalja Jeruzsálemet, és behatol a Szentek Szentjébe

19 k. Nagy Heródes megkezdi a Szentély újjáépítését, amely egészen i. sz. 64-ig
folyik



időszámításunk szerint

70. Titus római légiói lerombolják a Szentélyt, a hadizsákmányt Rómába hurcolják

132–135. Hadrianus Zeusz-templomot épít a zsidók Temploma helyén, amelyre válaszul
kirobban a Bar Kochba-féle szabadságharc

363. Julianus kelet-római császár sikertelen kísérlete a Templom újjáépítésére

637. I. Omár kalifa elfoglalja Jeruzsálemet

691. Abd al-Malik kalifa a Templomhegyen felépíti a Sziklamecsetet

715. a Harám as-Saríf (Nemes Szentély), vagyis a Templomhegy déli részén felépül
az Al-Aksza mecset

1099–1118. a rövid élet? Jeruzsálemi Királyság (a keresztes lovagok birodalma)
idején a Sziklamecsetet keresztény templommá, az Al-Aksza mecsetet pedig a Templomos
rend főhadiszállásává tették

1867–70. a Palestine Exploration Fund régészeti kutatásokat végez a Templomhegyen

1967. június 7. a hatnapos háború során izraeli csapatok visszafoglalják a
Templomhegyet

1967. június 17. Izrael Állam visszaadja a Harám területét Jordániának

1967. augusztus 22. a jeruzsálemi főrabbinátus megtiltja a zsidók számára a
Templomhegyre menetelt

1969. egy magát kereszténynek valló ausztrál férfi felgyújtja az Al-Aksza mecsetet
– az arabok Izraelt teszik felelőssé a tett miatt

1971. a Templomhegyi Hívek csoportosan imádkoznak a Harámon, amiből véres
összetűzés lesz a védelmükre kirendelt izraeli katonák és a palesztin őrök
között

1981. a zsidók régészeti ásatásai ismét arab zavargásokat robbantanak ki

1982. egy Alan Goodman nev? bevándorolt zsidó férfi lövöldözni kezd a
Sziklamecsetben, több szélsőséges zsidó vallási csoport kísérletet tesz a mecsetek
megrongálására

1990. a Templomhegyi Hívek megkísérlik a Harmadik Szentély alapkövének letételét,
mire súlyos zavargásokra kerül sor Kelet-Jeruzsálemben

1996. a Hasmoneus-alagút megnyitása a Siratófal és a Via Dolorosa között újabb
diplomáciai bonyodalmakat és felkeléseket vált ki

1999. január 3. egy denveri székhely? apokaliptikus kultusz 11 tagját letartóztatják
Jeruzsálemben azzal a gyanúval, hogy erőszakos cselekményekre készültek a
Templomhegyen és az Óvárosban

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek