A vallási irodalom apokaliptikus műfaja napjainkban a virágkorát éli. Egyre többen vállalkoznak a Biblia jövőre vonatkozó kinyilatkoztatásainak feltárására és értelmezésére. Az ószövetségi Izraelben a próféták feladata a szellemi, örökkévaló értékek képviselete volt. Az Írás ezeket a karizmatikus embereket több névvel is jelöli, mint például: Isten szószólói (héberül "náví"), akikhez szólt az Úr; a "návík" pedig tolmácsolták a kijelentéseket a népnek, ezért hangzik el a Szentírásban 3808-szor az "így szól az Úr" formula, amellyel azt jelezték a próféták, hogy kijelentéseik által nem a saját gondolataikat adták közre, hanem Isten beszédét. A "náví" elnevezés azokra a szent emberekre vonatkozott, akik Istentől felhatalmazást kaptak arra, hogy az Úr nevében beszéljenek.
A görög "profétész" kifejezés jelentése nem feltétlenül azonos az "előre megmondóval", ugyanis a próféta elsősorban Isten szócsöve, aki a Mindenható előtt állít valamit, és hitelesen beszél a Szentlélektől kapott karizmatikus ajándéka által. Prófétálása vonatkozhat a múlt eseményeire, a jelenre és a jövőben bekövetkező események előrejelzésére. A hellén–római kultúrában a prófétálás eseményébe beletartozott a jóslás, jövendőmondás is, amelyet okkult rítusok nyomán adtak közre varázslók, sámánok vagy pogány kultuszok papjai. A Szentírás élesen elválasztja a jövendőmondást a prófétálástól. Az utóbbira Isten Szelleme – héberül "rúach"-ja – tette képessé a "návít", míg a jóslást démonikus tevékenységként betiltotta a Törvény Izraelben.
A prófétákat az Ószövetségben "látóknak" ("róe") is nevezték. Ez az elnevezés a próféták eksztatikus vonására utal. A Szellem emberei gyakran látták is különböző dimenziókban az Úr üzenetét és jövőre vonatkozó tervét. Az Isten természetfölötti világába, illetve a történelmi személyek, események mögötti láthatatlan szellemi erőkbe való belátásra és azok hiteles ismeretére, értelmezésére szintén Isten "rúach"-ja tette képessé a prófétákat. Ezt a képességet nem a természetükben hordozták, hanem valójában a rajtuk lévő "isteni kenet" megnyilvánulása volt. Ezért az igaz próféták tevékenységüket minden esetben csak az Istentől való természetfölötti "felkenetés" után kezdték meg.
A prófétai látásnak különböző formái és dimenziói vannak, melyeket karizmatikus megtapasztalásoknak, látomásoknak is nevez a vallásos irodalom. A legteljesebb prófétai látás az úgynevezett "jelenésekből" származott, amikor Isten vagy angyalok olyan módon mutatták meg önmagukat, hogy a próféta fizikai érzékszervei által is megtapasztalhatóvá váltak. A próféta fizikai szemeivel is látta azt, aki a kijelentést adta. Az ilyen típusú természetfölötti események nemcsak a szemnek jelentettek különös élményt, hanem a többi érzéket is meglepte a váratlan esemény. Ennek a megtapasztalásnak objektív, valóságos tartalma van, amely erőteljes szubjektív élményt is eredményez. A "jelenést" a természetfölötti valóság hozza létre akkor, amikor a látható világ konkrét terében, idejében megjelenik, és érzékelhetővé válik a próféta számára. Ez a természetfölötti esemény nem feltétlenül hoz létre a prófétában eksztatikus állapotot, gyakran "testben marad", és fizikai szerveivel tapasztalja a láthatatlant. Ilyen élményben volt része Ábrahámnak, amikor az Úr két angyal társaságában meglátogatta Mamré tölgyesében, és ennek során közösen étkeztek. Mózesnek is több ilyen típusú megtapasztalásban volt része. Az apostoloknak Jézus többször is megjelent a föltámadása után, tanította követőit, és együtt étkezett velük. Ezt a szintű találkozást az ufológiában negyedik dimenziójú vagy nulladik típusú találkozásnak nevezik, természetesen teljesen más aspektusból.
1999. 02. 13. (III/6)
