A casheli katedrális-erődítmény, ahol a hagyomány szerint Patrik megtérítette
Aengus kelta királyt. Különállás és szinkretizmus
Nem mindenkit ért váratlanul a birodalom gyorsuló hanyatlása. A határokról érkező
hírek mellett sokan emlékeztek arra az ősi történetre, amelyben egy látnok megjövendölte:
tizenkét sas jelképezi Róma uralmát – mindegyik sas egy-egy évszázadnak felel meg
a város megalapításától fogva. Ebből a megjövendölt ezerkétszáz évből az időszámításunk
szerinti ötödik századra csupán néhány évtized maradt. Bár – ahogy a nagy
korszakváltások előestéjén gyakran megesik –, a kortársak nagy többsége nem
sokat törődött a küszöbönálló bukás árnyaival, voltak, akik számára a barbár
hordák feltűnése és a birodalom belső gazdasági-erkölcsi-katonai krízise nagyon is
hihetővé tette, hogy összeomolhat az örökkévalónak hitt Római Birodalom.
Még száz éve sem múlt, hogy a meg-megújuló üldöztetés évszázadai után a
birodalom az államvallás szintjére emelte a kereszténységet, máris feltűnt az újabb
– ezúttal külső – veszély. Az Európát elözönlő barbár törzsek nemcsak a
klasszikus görög-római civilizáció fennmaradását fenyegették, hanem a társadalmi
helyzetét éppen csak konszolidálni kezdő keresztény egyház alapjait is.
Voltak, akik őszintén szembenéztek a fenyegetéssel. Ilyen volt Augustinus, az észak-afrikai
Hippo püspöke, aki tinédzserként maga is tanúja lehetett a Rajna mentén a barbár hódítók
kegyetlenkedéseinek. A válságjeleket kortársai többféleképpen értelmezték.
Egyesek a katonai vereségeket az ősi római istenek haragjának tekintették, akiket úgymond
felbőszített a kereszténység állami rangra történő felemelése. E véleményekkel
szállt szembe Ágoston, aki utolsó nagy művében, az "Isten városában" (Civitas
Dei) kifejtette: a birodalom létét nem a kereszténység, hanem éppen a pogány hit újjáéledése
veszélyezteti alapjaiban.
A birodalom bukását azonban semmi nem állíthatta meg: 1229 évvel Róma városának
megalapítása után, 476-ban a barbár germán uralkodó, Odoaker megfosztotta trónjától
az utolsó nyugat-római császárt, Romolus Augustulust. A pusztítás azonban mégsem
volt teljes. Az ötödik század során a történelem éppen annyi időt hagyott, hogy a
klasszikus civilizáció és a kereszténység értékeit gondos kezek az összeomlás elől
a birodalom határain kívülre menekítsék. Messze északon, a ír szigetek alig megközelíthető
magányában évtizedekkel Róma bukása előtt elkezdték összegyűjteni a birodalom
minden részéről Platón, Cicero, Horatius, Vergilius és más klasszikus szerzők műveinek
kéziratait, csakúgy, mint a keresztény egyházatyák írásait.
Homéroszt olvas a ködös Osszián
Abban, hogy Írország két évszázadon keresztül védelmezője lehetett a nyugati
civilizáció legféltettebb értékeinek, múlhatatlan érdemeket szerzett egy Britanniában
született fiatalember, akit tizenhat éves korában egy rablóbanda szülőhelyéről magával
hurcolt az ír szigetre. Patricius, a későbbi szent Patrik hat éven keresztül
rabszolga pásztorként járta be a rómaiak által a lakott világ – az ökuméné –
véghatárain messze túleső földet. Bár szülei keresztények voltak, az ifjú
Patricius nem sokat törődött a hit dolgaival. Későbbi önvallomásában elismeri: nem
hitt Istenben, a papokat pedig egyenesen bolondoknak tartotta. A fogság magánya és a
rabszolgasors azonban megindította a fiatalember lelkét. "Miközben egész nap a nyájakat
őriztem, szüntelen imádkoztam. Isten szeretete és a tőle való félelem mind jobban
és jobban körülvett. Hitem növekedni kezdett, és a Szellem feltámadt bennem" –
így emlékezett vissza utóbb Patricius megtérése időszakára. Hat évvel később álomban
egy hangot hallott, amely azt mondta neki: "Éhséged jutalmat nyert: haza fogsz jutni."
Reggel az ifjú útnak indult, nem törődve a szökött rabszolgákra leselkedő veszélyekkel.
Háromszáz kilométert kellett megtennie a tengerpartig. Az út viszontagságait szinte
fel sem fogta: "Isten erejében jártam
, nem volt mitől félnem." Tengerészek
segítségével eljutott otthonába, ahol szülei alig hitték el, hogy élve visszakerült
a távoli rabszolgaságból, sőt időközben kipróbált hívővé vált. Nem sokat időzött
azonban szülővárosában, amikor újra egy látomás tűnt fel előtte. Álmában egy
sokaságot látott, akik rabságának földjéről, Írországból kiáltottak hozzá: "Jöjj,
és járj újra közöttünk."
432-ben Patrik visszatért, immár keresztény misszionáriusként az ír szigetre. Közel
harminc éven át hirdette az evangéliumot az őslakos keltáknak, akik a kor egyik legerőteljesebb
pogány kultuszát, a druidák vallását követték. A kelták szemében elmosódott a
határ az anyagi és a természetfeletti világ között: a fák, a tavak, a hegyek egyben
mind szellemek is voltak a számukra, amelyekkel különböző praktikákon keresztül próbálták
felvenni a kapcsolatot. Patrik nem konfrontált közvetlenül a druida papokkal. Ehelyett
ugyanazokon a szent helyeken, ahol ennek a kultusznak ceremóniáit tartották, hozott létre
keresztény templomokat, hogy könnyebben elérje az összegyűlt embereket.
A kelta egyház a kitartó erőfeszítéseknek köszönhetően látványos növekedést ért
el. Mire Patrik 461-ben meghalt, már a sziget pogány uralkodói is áttértek a keresztény
hitre. Az evangélium hirdetése mellett Patrik nagy hangsúlyt fektetett szerzetesi közösségek
megalapítására is. A sziget távoli, háborítatlan pontjain és a környező apró
szigeteken létrehozott közösségek fő feladata az összegyűjtött antik és keresztény
irodalom tanulmányozása és másolása volt. Abban az időben, amikor a kontinensen
gyakorlatilag megszűntek a korábbi könyvtárak, dokumentumgyűjtemények, Írországban
virágzott a klasszikus görög–latin műveltség. A barbár korba süllyedt Európa állapotát
egy hatodik század elején keletkezett feljegyzés így jellemzi: "Ezekben az időkben,
amikor az írástudomány hanyatlik, sőt megszűnőben van Gallia vidékein, nem találni
képzett tudósokat, hogy – prózában vagy versben – megörökítsék a események krónikáját."
Írországot természetes határai, a tengerek is oltalmazták: nem csupán a barbár hordákkal,
de a római püspökség befolyásával szemben is. A különállás nem csak az egyes
szertartási gyakorlatokat érintette. A kelta kereszténység toleráns – kritikusai
szerint egyenesen megalkuvó – volt a más vallások felé. A druida kultuszok – ha
kevésbé látványosan is, de – tovább éltek a szigeten. Az ír szerzetesség pedig a
kontinens megkerülésével az egyiptomi sivatagban élő remeték tradícióit vette át.
A kelta egyház további sajátosságának számított, hogy a római gyakorlattal szemben
a mózesi törvényeket egyenrangúnak tekintette az Újszövetséggel. A szigeten tilos
volt az uzsora, és még a házastársaktól is megkövetelték a szexuális élettel
kapcsolatos ószövetségi előírások megtartását. A kelta keresztények egyes
feljegyzések szerint megünnepelték a szombatot és a zsidó pészahot. A görög és a
latin nyelv mellett a szerzetesek tanulmányozták a héber írásokat, és felhasználtak
részleteket a római katolikus egyházban szigorúan tiltott zsidó apokrif kéziratokból
is.
Meroving lesz az Antikrisztus?
Miközben a kelta egyház püspökei igyekeztek megőrizni függetlenségüket a pápai
befolyással szemben, szoros kapcsolatot tartottak fenn egyes európai uralkodókkal. A
hatodik század elején hatalomra került frank uralkodóház, a Merovingok közül némelyek
– köztük az utolsó tényleges hatalmat gyakorló Meroving király fia, II. Dagobert
– ír szerzeteseknél tanultak. A Meroving-dinasztia eredetéről és Rómához való
viszonyukról több elmélet is napvilágot látott az utóbbi évtizedekben. Egyesek úgy
vélik, hogy a család a Dél-Franciaországban letelepedett zsidó közösség tagjaival
való házasságok révén egészen Dávid királyig viszsza tudta vezetni eredetét. E
legenda szerint a dinasztia származása folytán elsőbbséget élvez minden más európai
uralkodóházzal szemben. A pápaság a hetedik század közepéig úgy tűnik, hogy támogatta
a Meroving uralkodókat, ám – körülbelül a kelta egyház függetlenségének felszámolásával
egy időben – állítólag egy rivális családdal, a Karolingokkal kötöttek titkos szövetséget.
Tény, hogy II. Dagobert király 672-ben bekövetkezett halálát követően – akit a
feltételezések szerint meggyilkoltak – a Merovingok már csak formális uralkodói
voltak a frank birodalomnak, a tényleges hatalmat kormányzóként a Karoling-család
tagjai gyakorolták egészen 751-ig, amikor Kis Pipin formális hatalmától is
megfosztotta az utolsó meroving uralkodót, III. Childericet. A Merovingok ettől kezdve
eltűntek a történelemből, de a dávidi sarjból származó messiás-király mítosza
– nem kis részben az ír hagyományoknak köszönhetően – a mai napig fennmaradt.
Ezt az elméletet népszerűsíti Messiási örökség cím? könyvében három brit
szerző, Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln. Az összeesküvési elméletek
egyik alapművének számító könyvben a szerzők egy titkos tervet ismertetnek, amely
szerint a közeljövőben a konföderatív alapokon létrejövő Pán-Európai Unió első
emberének egy Meroving-leszármazottat fognak megválasztani. Ám ha létezne is ilyen
elképzelés, kivitelezése akkor sem lenne könnyű, hiszen számos európai arisztokrata
család – a Habsburg– Lotharingiai háztól kezdve a néhai angol uralkodóház, a
Stewartok leszármazottaiig – állítja magáról, hogy Meroving-vér is csörgedez
ereikben.
Az utolsó két pápa
A kelta egyház önállóságát a 664-ben Whitbyben megtartott szinódus megszüntette,
azonban a skót–ír tradíció a későbbi évszázadokban is nagy hatást gyakorolt az
európai kereszténységre és civilizációra. A katolikus egyháztörténet egyik érdekes
személyisége, a pápaság jövőjéről szóló próféciái révén híressé vált
szent Malakiás püspök Írországban született 1094-ben. Malakiás szoros kapcsolatban
állt Bernát clairvaux-i apáttal, aki nagyra értékelte az ír püspök egyházszervezési
képességeit. A katolikus hagyomány szerint Malakiás 1139-ben Rómában egy különös
látomást látott, amelyben 112 rövid – egy-egy mondatos, vagy csupán néhány szóból
álló – próféciát kapott a jövőben trónra lépő pápákról. Az egyháztörténészek
évszázadok óta vitatkoznak arról, hogy mennyire illenek az allegorikus jellemzések az
adott pápákra. Malakiás jövendölései az utóbbi évtizedekben ismét népszerűekké
váltak, miután a jelenlegi egyházfő, II. János Pál a lista szerint a 110. a pápák
sorában, aki után csupán ketten következnek. Az utolsó előtti pápát Malakiás az
"olajfa dicsőségeként" ("Gloria olivae") jellemzi, akit II. (Római) Péter követ.
Róla az ír püspök ezeket az apokaliptikus sorokat írta: "sok nyomorúságon keresztül
vezeti át nyáját, miután a hét dombon épült város elpusztul, és a rettentő Bíró
megjelenik, hogy megítélje a népet. Ez a vég."
Egy másik keltákhoz kötődő hagyomány a skót koronázási kő legendája. A mintegy
száz kiló súlyú ősi kőtömb állítólag Izraelből származik, és azonos azzal a kővel,
amelyet az egyik zsidó pátriárka, Jákob használt fejpárnaként, ama nevezetes éjszakán,
amikor álmában egy mennybe vezető lépcsősort látott. A skót-ír legenda úgy
tartja, hogy maga Jeremiás próféta vitte magával a messiási királyság egyik jelképének
számító követ Írországba, miután az országot elfoglalták a babilóni hódítók.
Tény, hogy a legendákon túl a kő a történelemben is jelentős szerepet játszott.
Kezdetben a skót királyok koronázásakor használták, majd 1296-ban I. Edward király
– aki felszámolta a skót függetlenséget és az országot Angliához csatolta – magával
hurcolta, és a Westminster apátságban helyezte el. Ettől kezdve a XX. századig az "Elrendelés
köveként" is emlegetett ereklye az angol uralkodó trónszékébe volt beépítve.
Valamennyi angol uralkodót ezen ülve koronáztak királlyá egészen VI. György 1936-os
trónra lépéséig. Később a követ múzeumban helyezték el, majd elhurcolása után
pontosan 700 évvel, 1996. november 15-én az angol parlament döntése nyomán viszszaszállították
Skóciába. A nemzeti szimbólum hazahozatala – amelyet Edinburgh-ben állítottak ki
– új lendületet adott a skót függetlenségi törekvéseknek.
A kelta hagyományok nem csupán a nemzeti és egyházi szimbólumokban maradtak fenn. Bár
Írország az utóbbi évtizedekben elsősorban a katolikusok és a protestánsok közötti
véres felekezeti összetűzések kapcsán szerepelt a híradásokban, évezredes kultúrája
ma is termékenyítőleg hat világszerte: ezt jelzi többek között az utóbbi évek
kelta zenei reneszánsza. A "zöld sziget" – Yeats, G. B. Shaw, James Joyce, Samuel
Beckett hazája – ahogy egykor a történelem fordulópontján közreműködött a
civilizáció megmentésében, ma is tud példát adni az értékes és igényes kultúra
iránti szeretetével. Az 1995-ben irodalmi Nobel-díjat nyert ír költő, Seamus Heaney
erre utalva mondta honfitársairól: "Itt szeretik és megbecsülik a költőt
A
televízió nem örvend nagy népszerűségnek, sokan kikapcsolják a készüléket, és
szívesebben vesznek kezükbe egy könyvet."
1999. 03. 13. (III/10)
