hetilap

Bikafej alakú váza Krétáról. A föníciai királylány kedvese    Fotó:
MTI

Honnan erednek az európai civilizáció gyökerei? Melyek az európai kultúra összetevői?
Mikor született meg az Európa-gondolat? Ilyen és ehhez hasonló kérdések manapság
gyakran foglalkoztatják a történészeket, akik az egymástól igencsak eltérő méret?
és anyagú kövekből épülő Európa-házhoz rendületlenül hordják a habarcsot: a történelmi
ideológiákat. Az európai civilizáció két alappillérének hagyományosan a görög–római
kultúrát és a zsidó–keresztény kinyilatkoztatást tekintjük. Ám mostanában
mintha egyre több Európa-ideológus fáradozna azon, hogy a második pillér egyik tagját
retusálja a képről, s hogy a zsidó gyökereitől megfosztott kereszténységet a
klasszikus antikvitás kizárólagos átörökítőjeként mint Európa egyetlen lehetséges
és vállalható szellemi örökségét mutassa be. A lengyel Oskar Halecki számára Európa
igazi öröksége "Athén és Róma", amelynek folyamatosságát "Péter utódai
alkotják, akik megszakítás nélkül irányították Krisztus egyházát, és jelképezték
Európa mint egész történelmi kontinuitását" (Európa millenniuma, Századvég Kiadó,
Budapest, 1993). Hasonló véleményen van a francia Rémi Brague, aki szerint Európa
szellemi arculatának két összetevője van: az ókori Római Birodalom hagyománya és
az ezzel harmonizáló katolikus örökség (Európa: a római modell. Elsajátított önazonosság,
Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 1994). Ezek a szerzők azonban nemcsak a kereszténységet
szakítják el valódi gyökereitől, a zsidóságtól, és ültetik be egy számára
eredendően idegen közegbe, hanem arról is megfeledkeznek, hogy az Európa-mítosz – s
egyúttal maga a "pogány" tradíció is – szorosan kötődik az ókori Közel-Kelet
világához.



Mítosz és történelem



Mai szóhasználatunkban a mítosz "nem létező, kitalált dolgot", a történelem
pedig "okadatolt tényekből levont, tudományosan bebizonyított állítások összességét"
jelenti. Nem így az ókori ember számára. Az ókori görög felfogás szerint a "mitikus
idő" éppoly valóságos, mint a kinyomozható (ez a "történelem"-nek fordított
hisztorié szó eredeti jelentése!) közelmúlt, vagy a személyesen átélt jelenkor. Ha
egy "szakmabeli" görög történetíró azt írta: ez és ez a dolog a trójai háború
idején történt, nem a népmesék világába vezette az olvasót, hanem a mai időszámításunk
előtti XII. századra utalt. A dór törzs Balkán-félsziget déli részére történt
bevándorlása ma is történelmi tényként kezelt esemény, ami semmit sem veszít tényszerűségéből,
ha tudjuk, hogy ezt a migrációt a görögök a "Héraklidák visszatérése" néven
emlegették. A görög mitikus őskor alaposabb megismerése – amit a XX. század második
felében számos jelentős régészeti felfedezés tett lehetővé – csak még jobban
megerősítette azt a feltételezést, hogy a görög őstörténeti mítoszok java része
valóban megtörtént eseményeken alapul.

Köztudott, hogy Európa eredetét a görög mitológia egy romantikus kalandregénybe illő
nőrabláshoz köti. Európé, a föníciai Türosz város királyának, Agénórnak lányaként
született. A szépséges királykisasszony – szerencsétlenségére – annyira
megtetszett a házastársi hűségéről nem éppen híres olümposzi főistennek,
Zeusznak, hogy az rózsaillatot árasztó, szelíd bika képében elrabolta, majd a hátára
véve a tengeren át Krétára vitte. Nászukból született meg Minósz, a krétai
civilizáció ősatyja. Európénak később nyoma veszett a szigeten, sohasem találták
meg. A történet teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az elrabolt hajadon bátyja,
Kadmosz, szülőhazájából szintén Görögországba költözött. A hagyomány szerint
számos mesterséget, köztük a betűvetést is ő tanította meg az akkor még barbár görögöknek.

Ezek az első pillantásra mesébe illőnek tűnő történetek bizonyos pontokon meglepően
beleillenek a korunkban "valóságosnak" tartott görög történelem eseményláncolatába.
Ma már történelmi tényként kezeljük, hogy a görög bet?írás valóban Keletről
(a sémi Kedemből származó Kadmosz név ugyanis ezt jelenti), valamelyik sémi nép közvetítésével
jutott el Görögországba, s lett a mai napig is használt latin betűs írásunk alapja.
Az átadó nép kilétéről (föníciaiak, arámiak, esetleg zsidók?) és az átvétel
időpontjáról ugyan még vitatkoznak a tudósok (az i. e. XII–VIII. század közé
teszik), de az átadás-átvétel tényét senki sem vonja kétségbe.

Nézzük ezek után Európé történetét "történelmi kontextusban". A név ebben a
formájában görögül "széles szeműt, széles arcút" jelent, amivel a történeti
magyarázat nem sokat tud kezdeni. Ám annál érdekesebb, hogy egy bizánci lexikonban az
Európé szónak ezt az értelmezését olvashatjuk: "napnyugati föld, naplemente földje".
A görög szó gyökere ugyanis – csakúgy mint a "testvérbáty", Kadmosz esetében
– sémi eredet?: erev annyi mint "lenyugodni, sötétnek lenni". Európa tehát azt
jelenti: "Naplemente földje", vagyis "Nyugat" – s minden bizonnyal ugyanúgy föníciai
eredetű, mint annyi más földrajzi név a Földközi-tenger vidékén: pl. Afrika, Hispánia,
Ibéria.

E névmagyarázathoz hozzátehetjük azt is, hogy a föníciaiból "nyugativá" lett
titokzatos istennő, Erev/Európé, nem a föníciaiak képzeletében született. Ők csak
közvetítői voltak annak a babilóni eredet? mítosznak, amelyben a királylány az
"éjszaka istennője", illetve az "elfátyolozott menyasszony" nevet viselte. Európé
kultusza pedig csak a görögöknél alakult ki. Ennek központja Kréta szigete volt,
ahol főistenségként tisztelték mint Zeusz "elfátyolozott" jegyesét. Az alakja köré
fonódó hagyomány később Görögország más vidékein is elterjedt; gyakorta mint föld
alatti, a sötétség erőivel összefüggő istenséget láttak benne.



Föníciai "keresztapák"



Európa névadói tehát a föníciaiak voltak, akiket a görögök sem csupán afféle
"keresztapaként" ismertek el, hanem kulturális örökségük egy jelentős részét
is bevallottan tőlük származtatták. De kik is azok a föníciaiak? Kissé vulgárisan
fogalmazva: egy vegyes etnikai összetétel? kalmárnépség, akik az i. e. XII. század
nagy népességvándorlásai nyomán a Földközi-tenger medencéjében létrejött
hatalmi vákuumot ügyesen kihasználva "megcsinálták a szerencséjüket". Kitűnő
hajóikkal szinte az egész mediterrán vidéket bejárták, s felfedező utaikon olyan távoli
helyekre is eljutottak, mint a Guineai-öböl (Nyugat-Afrika) vagy a cornwalli ónbányák
(Dél-Anglia). (Annak a múlt században felröppent hírnek, miszerint Brazíliába is átkeltek
volna, egyelőre nincs tudományos bizonyítéka.) Útjukat mindenütt kereskedőtelepek
és gyarmatvárosok jelezték, melyek közül legnagyobb hírnévre a türoszi alapítású
Karthágó tett szert. A föníciaiak mesterien értettek a különféle kézművesipari
termékek előállításához is, ami a Libanon-hegységben termő cédrus mellett
legfontosabb kiviteli cikküknek számított. A föníciai luxusáru (dísztárgyak,
kozmetikai cikkek, használati eszközök) fél évezreden át valósággal beterítette a
mediterrán térséget, egészen addig, amíg a görögök ki nem szorították őket a
piacról. Fönícia azonban nem csak iparcikkeket exportált. Mindenüvé magával vitte
sajátos – babilóni és kanaáni mítoszokból szőtt – vallását, amelynek középpontjában
Baál isten tisztelete állt. A vallási ideológia "exportjáról" a föníciai történelem
egyik legfontosabb forrásában, a Bibliában is olvashatunk. Ethbaál türoszi (más források
szerint szidóni) király leánya, Jézebel, Akháb izraeli királyhoz ment feleségül,
magával víve Baál és Asera több száz papját és prófétáját, akiket a zsidó állam
pénzéből tartottak el. A hatalomvágyó királynénak azonban még ez sem volt elég:
Jahve csaknem valamennyi prófétáját megölette, mígnem Illés próféta gátat
szabott áldatlan tevékenységének.

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy hasonló események másutt is történtek a Földközi-tenger
mentén, ahol a föníciaiak megvetették lábukat. Ebből a szempontból különösen
figyelemre méltó az Európa-legenda azon mozzanata, hogy Zeusz bikává változva
rabolja el a türoszi királylányt. A föníciai–kanaáni főistent, Baált ugyanis
bika képében ábrázolták, ahogy a késő bronzkori Krétán is a bikaisten kultusza állt
a középpontban. Számos régészeti adat bizonyítja ezt: a bikaszarv-oltárok és a híres
– freskókon is gyakran ábrázolt – kultikus bikaugrás-jelenetek. Ezek után az sem
meglepő, hogy a "bika" jelentés? görög (és latin) taurosz szó is a sémi shór/tór
átvételének bizonyult.



Kréta: "az olvasztótégely"



Elképzelhető tehát, hogy Európé elrablásának mítosza mögött ugyanúgy valós történelmi
események rejlenek, amint az Kadmosz, az írás "feltalálója" esetében is
bebizonyosodott. Érdemes hát tovább tanulmányoznunk a történetet, a kiindulóponttól
(a föníciaiaktól) most már áttérve a "befogadó állomásra", Krétára. A
bronzkori Mediterráneum kelet–nyugati és észak–déli hajózási útvonalainak metszéspontjában
fekvő sziget különféle népek és kultúrák valóságos olvasztótégelye volt. Európé
fia, Minósz király – a görög hagyomány szerint – legendás gazdagsággal, tudással
és hatalommal rendelkezett. A krétai thalasszokrácia, vagyis tengeri uralom az egész
Égei-tengerre kiterjedt – ez az állítás ma már régészetileg bizonyított tény. A
kiemelkedően magas civilizációs szintet elérő "minószi" kultúra, melynek palotáiban
vízöblítéses toaletteket, kőből készült fürdőkádakat, üvegablakokat használtak,
i. e. 1500 körül egy természeti katasztrófa következtében kapott halálos döfést.
A Krétától északra fekvő Théra (Szantorini) vulkán robbanása hatalmas pusztítást
végzett a szigeten, s a krétai uralkodók hatalmát végzetesen meggyengítette. Egyes
feltételezések szerint Platón híres Atlantisz-mítoszának hátterében is ez a természeti
katasztrófa áll. A későbbi görög Minósz-hagyomány egyes elemei (a király isteni
származása, időnként szabályosan ismétlődő kapcsolata Zeusszal, bíráskodása a túlvilágon)
a krétai királyság erősen szakrális jellegére utalnak. Maga a Minósz azonban minden
bizonnyal nem személy-, hanem méltóságnév, uralkodói cím lehetett, mint az
egyiptomi "fáraó" vagy a perui "inka". Az sem érdektelen, hogy az egyiptomi első
dinasztia alapító fáraóját Menésznek hívták, amely a Minósz név pontos megfelelője.
Kréta és Egyiptom között a legkorábbi időktől fogva valóban igen szoros gazdasági
és kulturális kapcsolatokat fedezhetünk fel.

A görög vallás gyökereit is Krétán kell keresnünk. Az 1952-ben megfejtett sajátos
krétai szótagírással írt agyagtáblákon – amelyek zöme a XIV–XIII. század között
görög nyelven (!) íródott –, már csaknem valamennyi görög istenség neve megtalálható,
így többek között Zeuszé, Artemiszé, Apollóné, Démétéré is. Nem véletlen,
hogy a görög mitológia szerint Zeusz Kréta szigetén, az Ida-hegység egyik barlangjában
született és rejtőzködött egy darabig apja, Kronosz féltékeny haragja elől. De a
krétaiak azt is tudni vélték, hogy Zeusz sírhelye is szigetükön van, ami a későbbi
görögök számára persze elképzelhetetlen volt – hogy is lehetne sírja egy
halhatatlan istennek? Valószínűleg ezért (is) nevezte eredetileg "hazudósoknak"
honfitársait Epimenidész krétai költő, akinek elveszett művéből mindössze
egyetlen verssor maradt fenn, Pál apostol Titushoz írt levelében: "Mind hazudós,
haspók, rút henye állat a krétai ember!"

A türoszi királylány, Európé Krétára érkezése egyedül mai történeti gondolkodásunk
időrendjébe nem illeszkedik bele. Ez azonban érthető, hiszen a kései görögségnek már
nem voltak pontos fogalmai a bronzkori Kréta eseménytörténetéről. A "föníciai
kapcsolat" mai ismereteink szerint jó fél évezreddel a minószi kultúra virágzása
utánra tehető: nyomai főleg Kréta déli partvidékének városaiból kerültek elő az
i. e. XII. századtól. A bronzkorban Kréta főleg Egyiptommal és Mezopotámiával állt
szoros kereskedelmi kapcsolatban, a keftiu (krétai) kereskedőket gyakran látjuk
egyiptomi sírábrázolásokon, s kézm?ipari termékeik az Eufrátesz-menti városokig
is eljutottak. Ebben az időben – úgy tűnik – még Kréta játszotta Kelet felé a
kulturális közvetítő szerepét. Néhány éve az izraeli Tel Kabiriban és a Nílus-deltában
is felfedeztek egy-egy komplett minószi szentélyt, amely az ókori Kelethez és
Egyiptomhoz kötődő szoros (talán dinasztikus) kapcsolatokra enged következtetni.
Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a Biblia az ún. "Népek táblázatában" (1Móz
10) Kaftorimot, vagyis Krétát Micrajim, azaz Egyiptom leszármazottjaként említi.



"Európé hozománya"



Mindebből túlzás nélkül eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az egyiptomi,
mezopotámiai, föníciai, kanaáni és görög kulturális elemekkel átszőtt, "multikulturális"
Krétához nem véletlenül kötődik az Európa-mítosz eredete! A türoszi királylány
elrablásának története ugyan valószínűleg jóval a minószi Kréta csillagának leáldozása
után keletkezett, mégis hűen tükrözi a görögség azon meggyőződését, hogy kultúrájuk
eredete valahol keleten gyökerezik. Ezt a meggyőződést számos eddig is közismert
vagy újabban előkerült tény támasztja alá. A babilóni matematika és csillagászat
görög matematikára gyakorolt megtermékenyítő hatása mindig is köztudott volt. (A görögök
csak a geometria tudományát eredeztették Egyiptomból.) A korai görög irodalom keleti
kapcsolataira ugyancsak fény derült. A sumer eredetű, de a hettitáknál, sőt a kanaáni
népeknél is közismert Gilgames-eposz kimutatható hatást gyakorolt a görögök egyik
legismertebb eposzára, az Odüsszeiára. A legnagyobb görög filozófusok (Thalész, Püthagorasz,
Szolón, Platón, Zénón stb.) mind tanulmányozták a keleti vagy egyiptomi tudományokat,
és ott szerzett tapasztalataikat beépítették tudományos rendszerükbe. A görög
kereskedők a VIII. századtól kezdve szinte mindenütt jelen voltak a Közel-Keleten,
majd egyre több görög zsoldos is megjelent a keleti uralkodók hadseregeiben. A VI. századi
leszboszi költő, Alkaiosz testvére például 605-ben Nabukodonozor seregében
ostromolta Askalón falait; a kittim (görögök) jelenléte az i. e. VII. századtól
kezdve már Izrael földjén is mindennapossá vált.

Hosszan sorolhatnánk még a görög és keleti (sémita) érintkezések nyomait a történelemben.
Úgy vélem azonban, hogy az eddigi adatok is eléggé meggyőzően bizonyították: Európa
eredetét nem "Athénban" (a klasszikus görög kultúrában) vagy "Rómában" (a
Római Birodalom örökségében), hanem sokkal régebbi időkben kereshetjük, ahogy ezt
maguk a görögök is tették. A mai Európa ugyanúgy nem tagadhatja meg babilóni, föníciai,
egyiptomi "hozományát", mint – az előbbiekkel egyébként ellentétes előjel?
szellemi gyökerekből sarjadó – zsidó örökséget, amelybe a Bibliát, a diaszpóra
több évszázados folyamatos jelenlétét, sőt magát a kereszténységet is beleérthetjük.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek