Annál is kevésbé bizonyult annak, hiszen a nyugati birodalomrészt alig egy évszázaddal
később megdöntötték a beözönlő barbár népek, és a Kelet-Római Birodalom is
megszűnt 1453-ban a törökök csapásai következtében. A népvándorlás viharai nyomán
bekövetkezett hatalmas arányú változások elvileg egyáltalán nem kedveztek semmiféle
folytonosságnak. A századokon keresztül zajló hatalmas népmozgások eredményeként
ugyanis gyökeresen átformálódott Európa etnikai képe, a korábbi lakóhelyüktől több
száz vagy akár több ezer kilométerre letelepedett népek új államai pedig teljesen
átrajzolták a kontinens politikai térképét. Mégis, ahol több mint másfélezer
esztendővel ezelőtt meghúzták a Római Birodalom belső határát, napjainkban is ott
húzódik szinte mértani pontossággal Európa nyugati és keleti felének osztóvonala.
S még ha e vonal két oldalán egyugyanazon nyelvet beszélő szláv nép él is, mint például
a szerbek és horvátok esetében, mégis élesen megmutatkoznak az eltérő kultúrkörhöz
való tartozás jegyei. Az eltérő jegyek továbbvitelében mindkét oldalon meghatározó
szerepet játszott az egyház, amely mind keleten mind nyugaton a megszűnt birodalomrész
örökségének hatékony továbbvivője lett. A konfliktusok hátterének jobb megértéséhez
érdemes áttekinteni a keleti egyház főbb ismérveit. Híveinek számát napjainkban
170-200 millió közöttire becsülik.
A keleti kereszténység magát ortodox vagy pravoszláv egyházként határozza meg.
Mindkét elnevezés – az előbbi görögül az utóbbi szláv nyelven – helyes véleményt,
igaz szót jelent. Nevezik őket görögkeletieknek, sőt görög nem egyesülteknek is,
ez utóbbival utalva arra, hogy ők továbbra sem fogadják el a pápa főségét és
azokat a dogmatikai változtatásokat, melyeket Róma megjelölt a két egyház egyesítésének
feltételéül.
Az ortodox egyház rendkívül hagyományőrző, de ezen hagyományok döntő része csak
a IV. század után alakult ki, amely a maga korában nemcsak újnak számított, hanem többnyire
alapvetően szemben is állt a korai kereszténység tradíciójával.
Ilyennek számított például a képtisztelet, amelyet az első három században a
keleti keresztény területeken is elfogadhatatlannak tekintettek. Még a IV. század első
harmadában is olyan nagy tekintély? keleti püspök, mint Caesareai Euszebiosz, Nagy
Konstantin császár történésze élesen elutasította a képtiszteletet. Ami
napjainkban minden ortodox templom egyik legjellegzetesebb alkotórésze, az ikonosztáz,
azaz képfal, még a koraközépkor első századaiban is hiányzott a bizánci templomokból.
Így például a bizánci építészet egyik legjelentősebb építészeti alkotásában,
a Justinianus császár idején, 537-ben elkészült híres konstantinápolyi Hagia Sophia
székesegyházban sem állt még. A korai bizánci templomokban az oltárt magában foglaló
szentély előtt egyszer? korlát, vagy, miként az említett Hagia Sophiában is,
oszlopokból álló térelválasztó építmény állt. Az ikonosztáz a képkultusz beköszöntével
kezdett kialakulni, olymódon, hogy a szentélyelválasztó oszlopsor közeit képek sorával
töltötték ki. A képek először csak mint szemléltető művészi ábrázolások
jelentek meg a templomokban, s csak fokozatosan váltak kultikus tárgyakká. Hasonló
folyamat játszódott le a halott szentek, illetve azok maradványainak, ereklyéinek
tiszteletét illetően vagy a Mária-kultusz vonatkozásában is. A korábbi tradíció erőteljes
megváltozásához nagyban hozzájárult a kereszténység államvallássá válása,
hiszen az államhatalmi nyomásra beáramló hatalmas pogány tömegek alapvetően átformálták
a hívek és vezetők összetételét, és erősen éreztették hatásukat a hitelvek és
hitgyakorlat terén egyaránt.
A IV. századtól kiformálódó új tradícióval szemben a VIII–IX. században
kibontakozott képromboló mozgalom vette fel legerőteljesebben a harcot. Eddigre már
birodalomszerte bevett gyakorlattá vált a képtisztelet. Számos csodás eredetűnek
tartott ikont tiszteltek, melyeket égből hullottnak, nem kézzel alkotottnak mondtak, s
csodatevő erőt tulajdonítottak nekik. Ugyanakkor a birodalomra zúdultak a csapások,
katonai kudarcok és különös természeti katasztrófák egyaránt. Az arab hódítások
hatalmas területeket szakítottak le Bizáncról, s hiába hordozták körül a csodatevő
ikonokat, csalatkozniuk kellett várakozásaikban. Az ostromlott városok nemegyszer a védelmükre
szolgáló ikonokkal együtt vesztek el. A hadseregen belül és a császári udvarban is
mind erőteljesebbé vált az a meggyőződés, hogy a képek vallásos tisztelete, az
ereklyekultusz, szentek kultusza inkább átkot hoz a birodalomra, ezért szakítani kell
ezekkel.
III. Leó császár 726-tól hozzá is kezdett a szentképek eltávolításához, azonban
igen heves ellenállásba ütközött. A kérdés a császár és ellenfelei közti küzdelem
során erőteljes politikai színezetet is kapott. Fia, V. Konstantin folytatta apja irányvonalát.
754-ben birodalmi zsinatot hívott össze Konstantinápoly Hiereia nev? külvárosába,
ahol a megjelent 338 püspök határozatban ítélte el a képtiszteletet, bálványimádásnak
minősítve azt. Elvetették az ereklyék tiszteletét, a szentek és Mária kultuszát,
mivel ezekben a bálványimádás veszélyét látták. A határozatok ellen három évtized
múlva indult éles támadás. Ekkor a még kiskorú trónörökös mellett a hatalmat kezébe
vevő császári özvegy, Iréné látott a cselekvéshez. Az első egyetemes zsinat
helyszínére, Niceába birodalmi zsinatot hívott össze, melyen visszaállították a képkultuszt.
Úgy érveltek, hogy különbség van a tisztelet (görögül: proszkünészisz) és az imádás
(latreia) között, s mint állították, ők a szenteket, illetve azok képeit csak
tiszteletben részesítik és nem imádják. Az érvelés azért különös, mert a Tízparancsolat
gzörög szövegében a második parancsolat szó szerint tartalmazza nemcsak a latreia
(valójában szolgálatot jelent), hanem a proszkünészisz (valójában ez éppen imádást
jelent) egyértelm? tilalmát a képekre vonatkozóan.
A képtisztelet visszaállítása azonban nem igazán erősítette Iréné keresztény
kegyességét. Buzgó képtisztelete ugyanis nem akadályozta meg abban, hogy időközben
nagykorúvá vált fiát megvakíttassa, így téve alkalmatlanná őt az uralkodásra,
hogy ezt követően ismét ő vehesse kézbe a hatalmat. A képrombolók átmeneti felülkerekedése
után a küzdelem végül véres és kegyetlen harcok során a képtisztelők győzelmével
zárult le 843-ban a konstantinápolyi zsinaton. Ennek alkalmából egy új ünnepet
vezettek be, az ortodoxia vasárnapját, amelyet azóta minden évben megünnepelnek nagyböjt
első vasárnapján, megemlékezve "az ortodox hit győzelméről az ikonrombolók és
minden más eretnekek fölött".
Így vált a képtisztelet az ortodoxia elszakíthatatlan, meghatározó ismérvévé. A
liturgikus előírások szerint a képek iránti tiszteletet csókkal, gyertyagyújtással,
tömjénezéssel, mély meghajlással stb. kell kifejezni.
A Rómával szembeni sok évszázados szembenállásnak részben egyházkormányzati, részben
dogmatikai okai vannak. Két átmeneti szakadás után 1054-ben vált el egymástól végleg
a keleti és nyugati kereszténység, amikor a pápa kiátkozta a konstantinápolyi pátriárkát
és híveit, mire a pátriárka hasonlóan járt el a pápával és követőivel. A kölcsönös
kiátkozást ugyan 1965-ben visszavonták, a különállás továbbra is megmaradt. Róma
egyik fő követelése, hogy a keleti egyház főpapjai is ismerjék el a pápa egyházfőségét.
1054 után azok a keleti keresztény közösségek, melyek elfogadták a bizánci liturgiát
és hagyományokat, valamint a konstantinápolyi pátriárka vezető szerepét, nemzeti
keretekben önálló egyházakká szerveződtek. Ezek az úgynevezett autokefál egyházak,
melyeknek saját vezetői a pátriárkák, akik egymástól teljesen függetlenek, csak a
tiszteletbeni sorrend különbözteti meg őket egymástól. Az autokefál egyházak élén
napjainkban négy ősi patriarchátus áll, a konstantinápolyi, az antiokhiai
(damaszkuszi), az alexandriai és a jeruzsálemi. További autokefál egyházak: orosz, grúz,
román, szerb, görög, ciprusi, lengyel, csehszlovák, albán. Észak-Amerika ortodoxai
1970-ben szerveződtek autokefál egyházzá. Számos dogmatikai különbség is elválasztja
a katolicizmustól az ortodoxiát. Ezek közé tartozik, hogy nem fogadják el a Purgatórium
létét, Mária szeplőtlen fogantatását, az egy szín alatti áldozást. Tagadják,
hogy a Szentlélek a Fiútól is származik (Filioque), nem fogadják el a pápa tévedhetetlenségének
dogmáját, és elutasítják a kötelező papi nőtlenséget, a cölibátust is.
Húsvét Moszkvában – mindenki ünnepe
Idén a pravoszláv húsvét április 11-re esik, de már tíz nappal korábban
megjelentek a moszkvai pékeknél a "kulics"-ok, az orosz húsvéti kalácsok, melyekből
tavaly az orosz fővárosban több mint kétmilliót sütöttek.
Marija Nyikolajevna nyugdíjas tanítónő szomorúan állapítja meg, hogy a kalács ára
gyorsabban nőtt, mint a nyugdíj. Ha magam sütöm – mondja –, úgy is drága,
elviszi a fél nyugdíjamat, de akárhogy is, megüljük a húsvétot.
A pravoszlávok számára a húsvét a legnépszerűbb ünnep. Ahogy Gogol írta: "Csak
ezt a napot ünneplik Oroszországban úgy, ahogyan ünnepelni kell."
Oroszországban a kereszténység csak ezer éves, néhány egyházi ünnep nehezen került
a naptárba, de a húsvét egybeesett a régi tavaszébredési és a föld termékenységét
ösztönző ünnepekkel. Így a húsvét szinte azonnal szervesen illeszkedett az orosz életbe.
Még az istentagadó szovjet korszakban is festettek tojásokat, sütötték a hagyományos
kulicsot, és nyíltan üdvözölték egymást a "Krisztus feltámadott" köszöntéssel,
amiért még a brezsnyevi időkben sem szenvedtek hátrányt – ugyanez nem volt
elmondható a gyerekek megkeresztelésével vagy a templomba járással kapcsolatban.
A kilencvenes évek kezdetétől a tévé által is közvetített nagymisén Jelcin elnök
és a moszkvai főpolgármester, Luzskov is láthatók voltak. Nem mintha a politikusok
hirtelen "megvilágosodtak" volna: ez inkább azt jelentette, hogy hetven év után a
pravoszláv ünnepek ismét hivatalossá váltak Oroszországban.
A húsvét Oroszországban még egy népszokással kapcsolatos. Habár az egyházi magyarázat
szerint Krisztus mennybemenetele – a húsvét utáni kilencedik napon – nincs összefüggésben
az elhunytakról szóló megemlékezéssel, az emberek szombaton és vasárnap mégis a
temetőkbe mennek meglátogatni hozzátartozóik sírjait, amelyek felett egy pohárka
vodkát isznak, a sírra tesznek egy darabot a kalicsból, és néhány festett tojást,
hogy megörvendeztessék halottaikat.
Egy másik húsvéti népszokás inkább az idősebb falusiak körében él. A húsvétot
megelőző áldozócsütörtökön reggel fürdőbe mennek, majd mazsolás túrót készítenek,
melyet zabpehellyel kevert aludttejjel kevernek össze – talán annak emlékére, hogy
az ószlávok és ariánus őseik így köszöntötték a márciusi újévet. A kulicsot,
a túrólepényt és a hímes tojásokat megszentelik a templomban. Megszámlálhatatlanul
sok húsvéttal kapcsolatos hiedelem van. Az ikonhoz helyezett szentelt tojás megóv a tűztől,
a húsvéti gyertya a veszettségtől stb.
A beszentelés már szombaton reggel kezdődik. A templomok udvarán megterített
asztalokra tett élelmet a pap behinti szentelt vízzel.
Az ünnepi mise este kezdődik és hajnalig tart. Legfőbb eseménye az éjféli körmenet,
amikor a résztvevők a pópa nyomában keletről nyugatra megkerülik a templomot,
ahogyan azt az ősidőkben is tették.
A mise utáni reggelen azok, akik betartották a húsvét előtti héthetes nagyböjtöt,
igyekeznek haza, hogy újból élvezhessék a húst, és a böjt alatt tiltott más ételeket.
Annak pedig, aki nem böjtölt, a húsvét egy újabb alkalom, hogy élvezze az élet örömeit.
(Galina Rizsova – Novosztyi hírügynökség. Fordította Scharrer János)
1999. 04. 10. (III/14)
