Budapesti megbízásomra készülve igen kevés hivatalos dokumentumot találtam a bíborosról. Nyilvánvalóan remeteéletet élt a nagykövet irodájában, ahová megérkezésekor elszállásolták. Nagyon kevés kívülállóval találkozott. Közülük egyik König bécsi bíboros volt, aki évente egyszer-kétszer eljött Mindszentyhez. A találkozásoknak nem sok értelme volt azon kívül, hogy mindannyiszor meggyőzték Königet: a bíboros egy csökönyös öregember, aki teljesen elmaradt a korától.
Az Egyesült Államok kormányának hivatalos álláspontja szerint Mindszenty ügye nem a mi dolgunk volt, hanem szigorúan a magyar kormányra és a Vatikánra tartozott, az amerikai követség pusztán menedéket nyújtott neki.
Mindszentyt megismerkedésünktől kezdve hűvös és korrekt embernek láttam. Általában havonta egyszer folytattunk hosszabb beszélgetéseket, melyek során a bíboros rendszerint hazája múltbeli balszerencséjéről beszélt. Már legelső találkozásunkkor felhozta a trianoni békeszerződés témáját, és ezt a következő években is nagyon sokszor emlegette. Elsősorban Woodrow Wilsont tartotta felelősnek a szerződés létrejöttéért, amely miatt a háborúban vesztes Magyarország területe mintegy egyharmadát elvesztette. Nacionalistaként soha nem tudta megbocsátani a szerződés megkötőinek, amit országával tettek.
Mindszenty világa, ahogy beszélgetéseinkből kiderült, nagyrészt a Rákosi Magyarországáról alkotott képből és az Amerikából rendszeresen küldött magyar emigráns sajtó olvasásából állt össze. A biztonság kedvéért átnézte a Neue Zürcher Zeitungot és a Die Pressét, valamint a Herald Tribune párizsi kiadását. Ugyanakkor véleményeiből nyilvánvaló volt, hogy csak azt olvasta el, amit akart: vagyis, ami nem változtatta meg már kialakított koncepcióját a világról, amelyben éltünk. A számára felajánlott tévékészüléket nem fogadta el. Még az ablakon is ritkán nézett ki. Egyszer megjegyeztem neki, hogy sötét a szobája, mire azt válaszolta: szívesebben veszi ezt a fajta sötétséget, mint hogy a Szabadság téri szovjet emlékművet nézze az ablaka előtt. Mivel nem volt különösebb igénye a valódi párbeszédre, vagy nem akarta, vagy valóban nem vette észre azokat a változásokat, amelyek még Magyarországon is végbementek.
Jövőjéről nemigen volt hajlandó beszélgetni. Úgy tűnt, menedéke otthonná vált számára, és elégedett volt vele. Bár névleg bíboros volt, valójában egy falusi plébános szerepét töltötte be kicsiny, állandóan változó vasárnapi parókiája élén.
A Mindszenty-probléma 1969-ben abban állt, hogyan lehetne valamilyen változást hozni a bíboros helyzetében. Először is meg kellett győzni a magyarokat arról, hogy nekik is érdekük a bíboros kihozatala az amerikai nagykövetségről. Másodszor, rá kellett venni az amerikai belügyminisztériumot, hogy változtasson jól bevált álláspontján, mely szerint a dolog nem tartozik rá, és a Vatikánnak kell cselekednie. A harmadik feladat a Vatikán meggyőzése volt, hogy adja fel el nem kötelezett pozícióját, és tegyen valamit az ügy gyorsabb megoldása érdekében. Számomra egyértelm? volt, hogy Mindszenty nem mozdulna ki a követségről, csak akkor, ha a Vatikán – amelynek feltétlen engedelmességgel tartozott – arra utasítaná.
Az első feladat tehát az volt, hogy változást provokáljunk a magyar kormány álláspontjában. Az világos volt, hogy Mindszenty halála a követségen nem tenne jót a magyar kormány hitelének. Már meg is beszéltek számomra egy találkozót Kádárral, ám végül nem lett belőle semmi. Egy más alkalommal azt mondták nekem, hogy ha az amerikai nagykövet autójába akarná ültetni a bíborost, és átvinni a határon, senki nem akadályozná meg benne.
Ebben az időben merült fel Mindszenty önéletrajzának kérdése. Tudtuk, hogy dolgozik rajta, de senki nem látta, eltekintve egy-egy titkárnőtől vagy diplomatafeleségtől, akik legépelték az egyes részeket. A bíboros engedélyt kért memoárja bécsi szerkesztetésére, amit azonban nem kapott meg arra való hivatkozással, hogy esetleg idő előtt kiszivárgó részek zavart okozhatnak. Úgy véltük, jó lenne felhasználni Mindszenty rendszeres orvosi ellenőrzését az ügyek megsürgetésére. A kezdet bíztató volt. Arról értesültem, hogy a Vatikánban megnőtt az érdeklődés Mindszenty személye iránt. Henry Cabot Lodge, az elnök személyes vatikáni képviselője levelében ragyogó ötlettel állt elő. Találnunk kellett egy magyar egyházi személyt, akiben Mindszenty megbízik, és aki meggyőzi őt arról, hogy minden érintett fél érdeke azt kívánja: hagyja el a követséget. Ez persze nem volt könny? feladat, tekintve, hogy a bíboros általában igen rossz véleménnyel volt a magyar katolikus papságról. Ugyanakkor jeleztük, hogy ha sikerülne is bármit elérni ilyen módon, akkor is szükség lenne a pápa személyes utasítására. Ami az emlékiratokat illeti, a Vatikán igen hűvösen fogadta az ötletet. A bíboros különböző kérdésekről vallott nézeteinek ismeretében ez érthető volt. Fontos volt meggyőzni a Vatikánt arról, hogy az emlékiratok kiadása mindannyiunk számára problematikus kérdés, de kibírható.
1971 májusában, római utam előtt egy beszélgetésben megemlítettem Mindszentynek: memoárjának – amelynek komoly történelmi jelentőséget tulajdonított – jót tenne, ha maga felügyelhetné a kiadási munkálatokat. Mindszenty nem válaszolt, de nagyon figyelt arra, amit mondtam.
Ekkor már a magyar kormány is úgy vélte, mind a Vatikánnak, mind az amerikai követségnek, mind pedig Magyarországnak gondot okoz Mindszenty jelenléte. Magyarország különösen attól tartott, hogy Mindszenty fegyverré válhat ellene egy új hidegháborúban. Hamarosan többen is meglátogatták a bíborost önkéntes fogságában. A bécsi König bíboros 1971. június 23-án, majd Rómából Monsignore Cheli és Monsignore Zágon a rá következő napokban találkoztak Mindszentyvel. Zágon figyelemre méltó személyiség volt: a Mindszenty egykori egyházmegyéjében szolgált pap 1948-ban hagyta el az országot. Mindszenty, akit példaképének tekintett, megbízott benne. A látogatások után a bíboros először elutasította a távozás gondolatát. Néhány nap múlva azonban váratlanul meggondolta magát, és a pápához szóló levélben közölte, egyháza érdekében kész felvenni "élete legnehezebb keresztjét", és elhagyni szeretett hazáját.
A következő három hónap vele való kapcsolatunk legnehezebb szakasza volt. Azonnal láthatóvá vált, hogy megbánta döntését, hónapokon keresztül kifogások keresésével töltötte idejét, és igen ny?gösen viselkedett. Azon gondolkodott, hogy elmenetele örömöt okozna Kádár Jánosnak, akit ő 2,5 millió abortuszért tartott felelősnek. Cheli és Zágon ismét Magyarországra jöttek, hogy rávegyék Mindszentyt a távozásra. Háromszori nehéz alkudozás után végre eredményre jutottak: a bíboros beleegyezett, hogy egy negyedik megbeszélésen megállapítsák a távozás napját. Zágon ügyesen érvelt: felhívta a bíboros figyelmét arra, hogy történelmi szerepét semmivel sem növelné, ha a budapesti amerikai nagykövetségen maradna. Mindszenty ígéretet tett a szeptemberi vagy legkésőbb októberi távozásra. Természetesen addig még a Vatikán és a magyar kormány között sok mindent tisztázni kellett, azonban Magyarország elég rugalmasnak látszott a vatikáni követelések teljesítésében.
A vatikáni követek július 16-i elutazása után Mindszenty szinte azonnal elkezdett kiutakat keresni. Arra már ígéretet kapott, hogy emlékiratai biztonságban kijutnak az országból, de ragaszkodott az amerikai elnök aláírásához az ígéreten, hogy az iratokat kizárólag az ő, vagy személyes megbízottja kezébe adják, miután elhagyta az országot. Bár Magyarországon élő nővére halála megviselte, mégsem annyira, mint amennyire tartottunk tőle. Hamarosan felépült gyászából, és táviratot küldött az amerikai elnöknek, aláírását kérve az emlékiratokkal kapcsolatos ígéretekre. Egyre zaklatta a követségi dolgozókat, hogy egyáltalán elküldték-e a táviratot. Végül augusztusban felhatalmazást kaptam, hogy garantáljam a kéziratok visszajutását a bíboroshoz, miután elhagyta az országot. Tudtam azonban, hogy írás nélkül Mindszenty semmiféle garanciát nem fog elfogadni. Egyszer azzal fenyegette meg a követséget, hogy ha nem tett volna ígéretet a pápának, hogy elhagyja Budapestet, akkor egyenesen kisétálna a követségről, csak azért, hogy zavarba ejtse Kádárt.
Azt kell mondanom, mindannyian megkönnyebbültünk, amikor Bécsből megérkezett az amerikai orvos, hogy megvizsgálja a bíborost. Jó hír volt, hogy állapota elégségessé tette a követségen elvégezhető kezelést. Az a korábbi félelmünk is bebizonyosodott, hogy előbb vagy utóbb egy rokkant bíborossal lesz dolgunk, akit nem fogunk tudni máshol kezelni, mint Magyarországon, a követségen kívül. Augusztusban került sor a kettőnk közötti legfájdalmasabb konfrontációra. Ekkor akartam közölni Mindszentyvel, hogy megkaptam a felhatalmazást a kéziratok biztonságos kezelésének garantálására. Mindszenty azt üzente, hogy amennyiben nem informáljuk őt egyértelműen az elnöknek küldött távirata sorsáról, nem fogja elég jól érezni magát a beszélgetéshez. Végül mégis sor került a találkozásra, amely valószínűleg az egyetlen olyan eset volt a történelemben, amikor egy nagykövet nem kevés határozottsággal arra kért egy bíborost, hogy üljön le. A beszélgetés során természetesen nem maradtak el a Woodrow Wilson elleni szokásos kirohanások.
Eközben a Vatikán és a magyar kormány közötti egyezkedés sikeresen haladt. A kormány a legtöbb vatikáni követelést hajlandó volt teljesíteni. Mindszenty azonban egyre újabb és újabb kifogásokat keresett, és a közben ismét Magyarországra érkezett vatikáni követ, Monsignore Zágon kénytelen volt emlékeztetni őt a pápának tett ígéretére. Végül beleegyezett, hogy szeptember 27-én elhagyja az országot. Szeptember 16-án azonban közölte Zágonnal, hogy egy átvirrasztott éjszaka után más elhatározásra jutott. Zágon erre úgy határozott, felmenteti magát a követi tiszt alól, mivel küldetése teljesítését innen már reménytelennek tartotta. Nekem úgy tűnt, a Vatikánnak egyetlen lehetősége maradt: újabb kéréssel fordulni Mindszenty felé, egyenesen a pápától. Szeptember 18-án azonban Zágon visszatért, új utasításokkal.
Tudtára adta Mindszentynek, hogy a pápa melegen, de határozottan kéri, érkezzen meg Rómába még a Szent Szinódus ülésének kezdete, szeptember 30-a előtt. A bíboros láthatóan felkészülten fogadta a hírt. Egyetlen kérése volt, hogy utazását egy nappal elhalaszthassa, így a végső dátumot 1971. szeptember 28-ban állapították meg. Úgy tűnt, már látszik az út vége.
Az utolsó napokban Mindszenty aktívabb volt, és több vendéget fogadott, mint az addigi tizenöt évben összesen. Elbúcsúzott azoktól, akik engedélyt kaptak a követségre való belépésre. Ezután következett az emlékiratok Bécsbe utaztatása, amelyet a bíboros nagy megelégedésére én végeztem el. Mindszenty elutazásáról egy szó sem jelent meg a sajtóban. Tulajdonképpen az egész időszak alatt ki sem szivárgott semmi információ, sem Budapesten, sem Rómában, sem Bécsben vagy Washingtonban. Utolsó, búcsúzó beszélgetésünk ugyanoda vezetett, ahova az összes többi 1969 óta: Magyarország területe kétharmadának elvesztéséhez, a trianoni szerződéshez.
Hétfő reggeli miséjén három híve vett részt, majd a Vatikánból hozott medáliákat és rózsafüzéreket ajándékozott a követségi dolgozóknak. Nyolc óra huszonnyolc perckor megérkezett a kocsi, amely Bécsbe szállította a bíborost. Amikor a követség épületéből tizenöt év után először kilépett, a téren egyetlen magyar sem volt. A környező utcákat láthatóan lezárták. Mindszenty bíboros, aki 1956. november 4-én menedéket kapott az amerikai nagykövetségen, 1971. szeptember 28-án elhagyta azt. Tizenegy óra huszonhárom perckor kaptam a hírt: a bécsi pápai nuncius autója, amelyben utazott, átlépte a magyar–osztrák határt. Néhány perccel három előtt Mindszenty megérkezett Rómába.
Emlékiratok: az utolsó évek
(Részletek Mindszenty József
Emlékirataim c. könyvéből, Szt.István Társulat, Budapest, 1989.)
1999. 04. 17. (III/15)
