A huszadik századi pünkösdi–karizmatikus ébredés első időszakában a hívők
friss Istenre találása, a karizmatikus megtapasztalás élménye, Isten természetfeletti
jelenlétével való találkozás a hívők tömegeit döbbentette rá a Biblia igazságának
erejére. A mozgalom kezdetén a világtól való radikális elfordulás volt a követendő
modell. A megtérő hívők közül sokan hagytak fel világi karrierjükkel, teljes életüket
Isten szolgálatának szentelve. A kor prédikációi sokakat indítottak tanulmányaik félbeszakítására,
a világi ambíciók teljes feladására. Egyes – különösen pünkösdi – közösségekben
a mai napig elterjedt nézet, hogy a műveltség, a diploma, az értelmiségi pálya szükségképpen
az Isten igéjétől való eltávolodást, a világ iránti túlzott vonzódást jelenti.
A hívők közéleti szerepvállalása pedig elképzelhetetlen volt. A karizmatikus
mozgalom történetének erre a korszakára az utcai evangelizálások, a tömegeket
megmozgató sátoros összejövetelek voltak jellemzőek. A mozgalomhoz tartozó közösségek
a többi felekezet látványos ellenszenvétől, sokszor aktív támadásaitól kísérve
is dinamikusan növekedtek, bár befolyásuk az észak-amerikai kontinensen elsősorban a
feketék és a szegényebb rétegek között volt meghatározó.
Látványos változás az evangéliumi mozgalom történetében a II. világháború után
következett be. A rádióadókat, majd televízió-csatornákat megvásárló prédikátorok
üzenete milliókhoz jutott el. A karizmatikus közösségek az amerikai társadalom egyre
szélesebb részét érték el. A 90-es években elvégzett kutatások kimutatták, hogy
az evangéliumi mozgalomhoz tartozók "az amerikai népesség átlagánál jobban képzettek,
magasabb fizetéssel és magasabb beosztással rendelkeznek" (erről 1999 tavaszán
hoszszú tanulmány jelent meg a Foreign Policy cím? befolyásos washingtoni folyóiratban
William Martin vallásszociológus tollából). Martin szerint ennek a rétegnek nagy előnye,
hogy az elmúlt negyven év számos riasztó társadalmi jelenségére igyekezett gyors és
határozott választ adni. Ilyen mozgósító erej? problémák közé sorolja Martin az
erőszak és a pornográfia egyre töményebb jelenlétét a médiában, a mind magasabbra
szökő válási rátát, olyan rettegett betegségek, mint például az AIDS megjelenését
stb. A Biblia erkölcsrendjében hívők számára ezek az események olyan ösztönzést
jelentettek, amely cselekvésre sarkallta őket. A prédikátorok, a keresztény televíziós
műsorok házigazdái egyre gyakrabban találkoztak azzal a kihívással, hogy a hívők választ
vártak tőlük a negatív társadalmi jelenségekkel kapcsolatos kérdéseikre, ezáltal
a lelkészeket nyílt vagy kevésbé nyílt közéleti, politikai állásfoglalásra késztetve.
A keresztény jobboldal és a vallási baloldal
Az Amerikában "keresztény jobboldalnak" nevezett mozgalom intézményesülése a
70-es évek végén az ismert prédikátor, Jerry Falwell által működtetett Erkölcsi Többség
(Moral Majority) elnevezés? szervezet által kezdődött. A szervezet 1986-ban való
megszűnését követően még befolyásosabb szervezetek alakultak, például a Pat
Robertson és Ralph Reeds vezette Keresztény Koalíció (Christian Coalition), vagy James
Dobson Fókuszban a család (Focus on the Family) nev? szervezete, illetve a korábbi
amerikai elnök, Ronald Reagan tanácsadójaként tevékenykedő Gary Bauer Családkutató
Tanácsa (Family Research Council, FRC). Ezek a szervezetek arra vállalkoztak, hogy az
amerikai közéletben megjelenítsék a bibliai értékrendet. Tevékenységük eredményeként
az amerikai szavazók 25 százalékát kitevő evangéliumi protestáns blokk jött létre.
Egyik legismertebb képviselőjük, a befolyásos prédikátor, Pat Robertson 1988-ban
harcba indult a Republikánus Párt elnökjelölti tisztéért.
Az evangéliumi keresztények az amerikai politikai paletta baloldalán is megjelennek. A
90-es évek második felében a karizmatikus Jim Wallis lelkész által létrehozott megújulási
mozgalom, a "Call to Renewal" politikai programjában "a progresszivizmust a
szellemi értékekkel, az erkölcsöt a társadalmi együttérzéssel" kívánja egyesíteni.
(A mozgalomról a George magazin nyomán érdekes cikket közölt a Hetek 1998/6. száma.)
Wallis politikai állásfoglalásaiban azokat a problémákat – rasszizmus, környezetvédelem,
szegénység és emancipáció – hangsúlyozza, melyeket általában a baloldal szokott
felvetni. A "vallási baloldal" mozgalmának gyors terjedését az elemzők két forrásra
vezetik vissza. Egyrészt a negyvenes éveit taposó nemzedék kezd szembenézni a mulandóság
kérdéseivel, és a szekularizmust maga mögött hagyva Isten után tapogatózik. A
mozgalom másik gyökerét az erős politikai töltéssel rendelkező és több mint egy
évszázados múltra visszatekintő afroamerikai gyülekezetek jelentik. Ezekben a közösségekben
mindig is úgy beszéltek Jézusról, mint a szegények ügyének védelmezőjéről, aki
kihívást intézett kora politikai és gazdasági kiváltságai ellen.
Mind a jobb-, mind a baloldali keresztény politizálás teljesen természetes jelenség
az Egyesült Államokban. A média, a közvélemény, a politikusok természetesnek
tekintik, hogy a törvénytisztelő, adófizető hívők gyakorolják azt a minden állampolgárt
megillető jogukat, hogy véleményt nyilvánítsanak az őket körülvevő világról. A
demokrácia természetes velejárójának tekintik, hogy miközben a politikusok szavai és
tettei befolyásolják a polgárok – így a hívők – életét, a polgároknak – köztük
a hívőknek is – joguk van az érdekérvényesítés minden törvényes csatornáján
keresztül befolyásolni a politikai döntéseket. Az állam és az egyház szigorú elválasztására
épülő amerikai alkotmányos gondolkodás az egyházakat nem akarja a templomok és imaházak
falai közé száműzni, nem akar számukra tabutémákat meghatározni, hanem úgy
tekinti őket, mint a társadalom fontos véleményalakító és véleményformáló közösségeit.
A globális kultúra negyedik arca
Az Európai Szemle 1998. évi 2. számában érdekes cikket közöl Peter L. Berger
szociológus, a Bostoni Egyetem tanárának tollából A globális kultúra négy arca címmel.
A szerző a globális kultúrát meghatározó elemek – a gazdasági elit "davosi kultúrája",
az intellektuális elit "bölcsészklub-kultúrája", a tömegkultúra "McWorld-kultúrája"
– mellett az evangéliumi protestánsok, mindenekelőtt a pünkösdi–karizmatikus
mozgalom kultúraformáló szerepét elemzi. A szerző a pünkösdi kereszténység világméretű
terjedését elemezve megállapítja, hogy jóllehet e mozgalom eredete az Egyesült Államokban
keresendő, megjelenési formái Latin-Amerikában, Kelet-Ázsiában és Európában erős
helyi sajátságokat mutatnak. Az evangéliumi protestantizmus ezen irányzata "az általa
újonnan meghódított területen felér egy kultúrforradalommal". A mozgalom "radikális
változásokat idéz elő a férfiak és nők kapcsolatában, a gyermeknevelés és az
oktatás, valamint a hagyományos hierarchiákkal szembeni beállítottság kérdésében.
De különösen fontos, hogy azt a protestáns etikát terjeszti el, melyet Max Weber a
modern kapitalizmus genezisének lényeges alkotóelemeként írt le, vagyis a munkához
való fegyelmezett, szerény és racionális viszonyt."
Ez a körülmény Brazíliában, Dél-Koreában, Portugáliában és Magyarországon
ugyanazzal a következménnyel jár, a pünkösdi–karizmatikus közösségek dinamikusan
fejlődő és gyarapodó közösségek lesznek mind létszámban, mind anyagiakban. A közösségek
tagjai megváltozott életmódjuk, a munkához, a tulajdonhoz, a tekintélyhez, a munkáltatóhoz
való megváltozott viszonyuk következtében a társadalom középosztályához kapcsolódnak.
Tömegesen tapasztalható körükben, hogy korábbi életmódjuknál jobb körülményeket
tudnak megteremteni maguk és családjuk számára. Ez a mindennapokban – némileg
leegyszerűsítve – azt jelenti, hogy az a korábban kicsapongó életmódot folytató
fiatalember, aki jövedelmének nagy részét az alkoholra, a kábítószerre és sűrűn
váltott partnereire költötte, a karizmatikus közösségekhez csatlakozva családot
alapít, gyermekeket vállal (általában többet, mint a kelet-európai átlag), otthont
teremt családja számára, jól jövedelmező munkahelyet keres, vagy vállalkozásba
fog. Mindennek következtében számára fontosabbá válik az, hogy hazájában milyenek
a gazdasági körülmények, milyen a politikai helyzet, hiszen személyes jóléte függ
a környezete jólététől is. Az egyházban is igényelni fogja, hogy válaszokat kapjon
a körülötte zajló élet eseményeire, hogy maga és családja érdekében minél jobb
döntéseket tudjon hozni, továbbá érzékenyebben fog reagálni a külvilág eseményeire
is. Ez a helyzet sokakat ösztönöz a közéleti szerepvállalásra.
Berger tanulmánya rámutat, hogy az evangéliumi kereszténység "annak ellenére, hogy
alkalmazkodik a helyi körülményekhez (
) egy pluralisztikus és modernizáló kultúra
hordozója". Ez a kultúra valójában szükségképpen kerül összeütközésbe az őshonos
kultúrákkal, de Berger szerint az evangéliumi kereszténység terjedése egyértelműen
elősegíti a pluralizmust, a piacgazdaságot és a demokráciát.
Tradíciók és kihívások
Mit jelent a klasszikus zsidó–keresztény kinyilatkoztatás talaján álló evangéliumi
keresztény kultúra ütközése az "őshonos" európai – különösen kelet-európai
– kultúrával?
Jelenti mindenekelőtt az állam és az egyház összefonódására épülő tradícióval
való szembekerülést. Az állam és az egyház összekapcsolása – legyen szó bármely
európai országról, Franciaország kivételével – azt a hagyományt teremtette meg,
hogy az egyház politikai és hatalmi befolyását nem a plurális demokrácia keretei között,
érdekek ütköztetése révén, hanem a mindenkori hatalommal való sajátos szimbiózisán
keresztül érvényesítette. Az állammal összefonódott egyházak gazdasági pozíciója,
tömegbefolyása megkerülhetetlen hatalmi helyzetet jelentett. Ugyanakkor az egyházak
anyagi élete részben az állam által behajtott egyházi adókon, részben az egyházaknak
nyújtott közvetlen állami támogatáson keresztül az egyház érdekeit szorosan összekapcsolta
az állam érdekeivel. Ehhez az évezredes európai hagyományhoz kapcsolódott az a négy
évtizedes kelet-európai tradíció, amely az egyházakat – még az úgynevezett történelmi
egyházakat is – csak a templom falain belül tudja elképzelni. Ez a materialista
felfogás megütközik azon, hogy az egyházak vagy egyházi vezetők közéleti,
politikai kérdésekben is véleményt mernek nyilvánítani.
Az evangéliumi kereszténység megjelenése kihívást jelent ezzel a tradícióval
szemben, ennek következtében – mint azt Berger megállapítja – elősegíti a
pluralizmust, és megteremti a politikai mellett a vallási pluralizmust is. Növekvő létszámukkal
a kommunista rendszerben egyértelműen üldözött és elnyomott csoportok nehezen magyarázhatóvá
teszik a növekedés elmaradását más közösségeknél. Az az érv, hogy a negyvenéves
elnyomás "elvilágiasította" az embereket, nehezen áll helyt, miközben a pünkösdi–karizmatikus
közösségek robbanásszer? növekedést produkálnak. A másik ellenvetés, mely
szerint az adott felekezet vagyonától való megfosztottsága okozza térvesztését,
nehezen védhető, amikor a pünkösdi–karizmatikus közösségek az önfenntartó egyházfinanszírozás
modelljét követve a hívek adományaiból és nem az adófizetők pénzéből építenek
istentiszteleti helyeket.
Hogyan tud az "őshonos kultúra" reagálni ezekre a kihívásokra? Például úgy,
hogy megpróbál olyan közhangulatot létrehozni, amelyben ő határozza meg a "normalitást".
Olyan közhangulatot, ahol az egyház növekedése, létszámbeli gyarapodása "abnormális"
jelenség, és csupán manipuláció (tömegpszichózis és tömeghipnózis, lelki terror
stb.) következménye, míg a lassú vagy gyors fogyás normális, úgymond "európai
jelenség". Megkísérel olyan közvélekedést kialakítani, ahol az önfenntartó egyházi
modell "abnormális" torzulás (hívők kifosztása, adócsalás, gazdasági bűnözés
stb.), míg a nem hívő, illetve más felekezethez tartozó adófizetők pénzén való
egyházfinanszírozás "normális", "európai" megoldás.
Az "őshonos kultúra" és az evangéliumi keresztény kultúra összeütközése
piacgazdaságra épülő, pluralista demokráciában nem okoz komoly problémát. A
dinamikusabb, az életképesebb, az emberek spirituális igényeit kielégítő modell
elfoglalja azt a társadalmi pozíciót, amelyet súlya diktál. A demokráciában a
szabadságszerető állam nem akar döntőbíró lenni ebben a küzdelemben, még kevésbé
akarja államhatalmi eszközeivel befolyásolni ezt a versenyt. Ugyanúgy viszonyul a különböző
felekezetek versenyéhez, mint a gazdaság szereplőinek egymás közti vetélkedéséhez:
a szabályok betartásán őrködve támogatja a szabad versenyt.
Ezen a ponton kerül közel egymáshoz a nagyon-nagyon sok ponton egymástól távol álló
evangéliumi kereszténység és a liberalizmus. Az európai politikai hagyományok között
éppen a liberálisok azok, akik a leginkább elkötelezettek a piacgazdaság, a
pluralizmus és a demokrácia mellett. Ezért – bár nagyon kevés olyan dolog van,
amelyben világnézeti alapon a pünkösdi–karizmatikusokkal egyetértenének – olyan
államberendezkedést tartanak elfogadhatónak, amelyben az állam nem avatkozik az egyházak
ügyeibe. Még úgy sem, hogy a számukra szimpatikus felekezetet előnyös helyzetbe
hozza. (Minden sanda célozgatás vagy tudatos hazugság ellenére a szocialista–szabaddemokrata
kormány nem is tett ilyet. Legalábbis egyetlen szabadegyházzal sem, még a Hit Gyülekezetével
sem alkalmazott pozitív megkülönböztetést. A vádaskodók ebben is magukból indulnak
ki.)
A hívők közéleti szerepvállalásának nem az a célja, hogy az "őshonos kultúra"
képviselőit leváltsák és helyüket elfoglalják, hanem az, hogy az új kultúra közvetítői
legyenek. Ki-ki a maga helyén képviselje az általa elfogadott értékrendet, meg akadályozza
a valóság kicsavarását, a hazugságok, a rágalmak, a megbélyegzések politikai
rangra emelését. Ez nem "nyomulás" vagy "lenyúlás", nem "beépülés"
vagy "kisajátítás", hanem az ember alkotmányos jogainak a gyakorlása. Ez a vallásszabadság,
a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság, az egyesülési jog, a tulajdonnal
való rendelkezés szabadságának a gyakorlása. Ezek a jogok nem a hívők kizárólagos
jogai, hanem minden szabad polgár jogai – s ha a hívők az őket megillető jogokat
nem gyakorolhatják, akkor a többiek jogai is csorbulnak.
1999. 07. 24. (III/29)
