hetilap

A Templom-hegy dél-nyugati szeglete Jeruzsálemben. "Még senki sem látott ehhez
fogható vérfürdőt…"

A tetőtől talpig páncélba öltözött kereszteslovagok – akiket a törökök csak
"franj"-okként emlegettek – június hetedike óta tartották megszállás alatt a
Jeruzsálemet övező dombokat. Fanatizmusuk még a sokat próbált muszlim
városvédőket is megdöbbentette. Az első napokban – mit sem törődve az ostrom
bevett szabályaival – fennhangon éneklő papjaik vezetésével, egy szál karddal a
kezükben próbáltak felhágni a falakra. Ostromtornyokat csak két hét múlva kezdtek
építeni, ám ezek annál veszedelmesebbnek bizonyultak. Hiába sikerült a város
védőinek a Sion-hegynél az egyiket felgyújtaniuk, az északi falnál felállított
faalkotmányból kétszáz keresztes szökött a falakra és megnyitotta a kaput. Azon a
bizonyos pénteken a betóduló keresztes hordák néhány óra leforgása alatt
elfoglalták a város jelentős részét: "A frankok tehát déltájban, azon a napon,
mely egykor Vénuszé volt (pénteken), kürtharsogás közben, zajongva, férfiasan
küzdve, Isten segíts!-t kiáltva a városba nyomultak" – írta Foucher de Chartres
"Jeruzsálem története" cím? krónikájában. "Mikor az egyik falon zászlójuk
megjelent, a pogányok igen megrémültek: bátorságukat feledve a város szűk utcáinak
tekervényein futásnak eredtek, de bármily gyorsan menekültek is, még gyorsabban
üldözték őket." Csak két ellenállási gócpont maradt, a Dávid-torony és a
hajdani Templomhegyen emelkedő Sziklamecset. Az előbbiben magát elsáncoló Al-Afdal
emírnek, a város parancsnokának szabad elvonulást engedett a keresztesek vezére,
Saint-Gilles lovag. Ez volt a lovagok első és utolsó gesztusa a legyőzöttek felé! A
Templomhegyen – ahogy szerte a városban mindenütt – hatalmas vérfürdőt rendeztek:
egyedül az Al-Aksza mecsetben – muszlim források szerint – hetvenezer muzulmánt
mészároltak le! "Nem volt hely, ahol kardforgató vitézeink meg ne találták volna
őket. Sokan Salamon templomának (a Sziklamecsetnek) tetejére menekültek fel. Innen
zuhantak alá halálos nyíltól találva. Ebben a templomban mintegy tízezer embert
fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vérben gázoltatok volna, mint mi. Mit is
beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét, de még a nőknek és a
gyermekeknek sem kegyelmeztek…" – írta Foucher, aki szemtanúként volt jelen az
eseményeknél. A "Frankok tettei" cím? krónika így örökítette meg a
keresztesek vérengzését: "A városba behatolván zarándokaink (!) a Salamon
templomáig üldözték a szaracénokat, ahol is aztán egész napon át hevesen vívtak a
mieinkkel, úgyhogy az egész templom úszott a vérüktől. Miután a mieink végre
teljesen leterítették a pogányokat, a templomban nagy számban fogdostak össze
férfiakat és nőket és vagy megölték, vagy életben hagyták őket, aszerint, amint
jónak látták. A keresztesek csakhamar nagy sietséggel bejárták a várost, és
magukhoz ragadtak aranyat, ezüstöt, lovakat és öszvéreket, kifosztották a kincsekkel
zsúfolásig megtelt házakat. Boldogan és örömükben sírva járultak a mieink a mi
Megváltónk sírjához, hogy ott imádkozzanak és lerótták neki hálaadójukat (…) A
holtakat az élő szaracénok hurcolták ki a városból és házmagas halmokat raktak
belőlük. Még senki sem látott ehhez fogható vérfürdőt a pogányok közül vagy
hallott ilyenről."



Zsidó és keresztény áldozatok



Krisztus derék vitézei a muszlimokkal kollaboráló zsidókat sem kímélték. Ibn
Al-Qalanissi arab krónikás szerint "A zsidók zsinagógájukban gyűltek össze, a
franjok ott égették meg őket elevenen. Széttörték mind a szentek emlékműveit és
Ábrahám sírját is, az örök békesség fényeskedjék neki!" A városból csak
néhány zsidó katona menekült el Al-Afdal szabadon bocsátott csapatával, ők vitték
a hírt a zsinagóga pusztulásáról. 1975-ben Samuel Goitein közölt egy levelet a
kairói geniza anyagából, amelyben a kairói zsidók arról értesítik askaloni
testvéreiket, hogy összesen 123 dínárt küldenek "a Tóra-tekercseknek és Isten
népének megváltására, akiket a gonosz királyság vetett fogságba, hogy Isten irtsa
ki és törölje el őket!" Majd a levél így folytatja: "Nagy sietséggel küldjük
nektek e sorokat, mert félünk, nehogy bűneink bajt okozzanak, és – ne adj Isten –
jogtalanságaink számon kéressenek rajtunk. Mindazonáltal képtelenek vagyunk uralkodni
magunkon és vigasztalódni. Veséink lánggal égnek Isten házának, dicsőséges
szentélyünknek égése miatt – Isten bocsássa meg – napunk elsötétedett és
testünk meggörnyedt…" A későbbi években összesen 350 Szentírás-kódexet
sikerült kiváltaniuk a keresztesek kezéből a diaszpórában élő zsidóknak. Foglyot
egyet sem.

A vérgőzös franjok még saját hittestvéreiket sem kímélték. A Szent Sír
Templomból kiűzték az összes keleti rítusú keresztény papot (görögöket,
grúzokat, örményeket, koptokat és szíreket), akik pedig az iszlám uralom alatt is
szabadon gyakorolhatták vallásukat. Ekkora fanatizmus láttán az ortodox hitközösség
vezetői ellenállásra szánták el magukat, egyszerűen nem voltak hajlandók megmutatni
azt a helyet, ahová Krisztus állítólagos keresztjét rejtették. A keresztesek erre
letartóztatták a Kereszt őrzésével megbízott papokat, és kegyetlen kínzásoknak
vetették alá őket. A titkot végül kicsikarták, így sikerült megkaparintaniuk az
ereklyét.

Alighogy abbamaradtak a vérengzések, július 22-én a legbefolyásosabb egyházi és
világi méltóságok leültek egymással tanácskozni, hogy megválasszák Jeruzsálem
királyát. A két legesélyesebb, a Toulouse-i Rajmund és Bouillon Gottfried közül az
utóbbi került ki győztesen, ám ő a királyi címet elutasította, megelégedve a
"Szent Sír őrzője" titulussal. Állítólag nagy kegyesen azt is kijelentette, hogy
ahol Krisztus töviskoronát viselt, ő nem akar királyi koronát hordani. Gottfried és
a normann Tankréd maradt tehát a Szent Városban, egy mindössze 300 lovagból és 2000
gyalogos katonából álló sereg élén. A Jeruzsálemi Királyság e nem éppen dicső
kezdet után 1187-ig állt fenn.



Pogromok Nyugaton



Az iszlám dzsihád katolikus változata, a "Krisztusért vívott szent háború" a
XI. század végén kapcsolódott össze a "Szentföld felszabadításának"
teológiájával. Jeruzsálem és a szent helyek már a középkor korábbi századaiban
is a zarándokutak célpontjai voltak, mivel a peregrinatio in Terram Sanctam (szentföldi
zarándoklat) az egyik legnagyobb érdemszerző cselekedetnek számított a katolikus
egyház szemében. A népesség minden rétegéből összeverődött zarándokcsapatok
vonultak a "hitetlenek" kezén lévő országba, a XI. század közepén csupán
egyetlen, több püspök által vezetett csapat állítólag 7–12 ezer főt számlált.
Ha valaki túlélte a hónapokig tartó utazást – nem fogták el a kalózok, nem halt
éhen vagy nem ették meg a vadállatok –, valóban elmondhatta, hogy valószínűleg
különleges módon élvezi Isten kegyelmét. Az sem mellékes szempont, hogy ezen
utazások alatt a nyugat-európai arisztokrácia színe-virága megismerte Bizánc és a
Közel-Kelet városainak saját viszonyaikhoz mérten hihetetlen gazdagságát, s az
ígérkező zsákmány aligha jelentett kisebb vonzerőt számukra, mint a szent helyek
felszabadítása.

A délről a szeldzsuk-törökök, északról a besenyők támadásaitól szorongatott
bizánci császár, I. Alexiosz Komnénosz 1095 márciusában fordult Róma püspökéhez,
hogy segítségét kérje a pogányok elleni harchoz. II. Orbán, aki 1088 óta ült Szent
Péter trónusán, gondosan előkészítette a "baráti segítségnyújtást". Miután
titkos tárgyalásokon biztosította a leghatalmasabb francia és német főurak
támogatását, november 27-én a Clermontba öszszehívott zsinat előtt meghirdette az
első keresztes háborút. A hadjáratban részt vevők számára teljes bűnbocsánatot
ígért: "Mindazok, akik oda (vagyis a Szentföldre) mennek, és akár szárazföldi,
akár tengeri útjuk során, akár a pogányok elleni harcban életüket vesztik, bűneik
bocsánatát nyerik. Legyenek most lovagok azok, akik eddig rablók voltak! Harcoljanak
most jog szerint a barbárok ellen azok, akik azelőtt testvéreik és rokonaik ellen
küzdöttek! Nyerjenek most örök jutalmat azok, akik eddig kevés pénzért csak
zsoldosok voltak! Akik pedig menni szándékoznak, utazásukat ne halogassák, hanem a
tél elmúltával, a következő tavaszon, miután minden dolgukat elrendezték, a
költségeket összeszedték, az Úr vezetésével vidáman induljanak útnak." Hogy a
pápa szavaira milyen sereg verbuválódott össze, azt ezek után nem kell
részleteznünk…

Az első keresztes hordát egy Remete Péter nev? olasz pap zsákmányra éhes
szegényparasztokból és nincstelen városiakból toborozta össze, akikhez néhány nem
éppen feddhetetlen hír? nemes is csatlakozott. Ezek a "gáncstalan lovagok" a
pogromokban amúgy sem szűkölködő középkor legiszonyatosabb zsidóüldözését
hajtották végre 1096-ban. Egy kortárs krónikás, az aacheni Alberich így számol be
erről: "Kegyetlen lélekkel támadtak a különféle városokban szétszórt zsidóság
ellen; kegyetlenül gyilkolták őket, különösen Lotharingiában, és azt
állították, hogy ez a keresztény hit ellenségei elleni szolgálatuknak és
hadjáratuknak a kezdete. A zsidókat először Köln városában kezdték öldökölni a
polgárok: meglepetésszerűen megrohanták kis gyülekezetüket, sokukat súlyosan
megsebesítették, másokat felkoncoltak, házaikat és a zsinagógákat feldúlták, a
sok-sok pénzt egymás közt felosztották. E kegyetlenségek láttára az éjszaka leple
alatt mintegy kétszázan hajón Nassauba akartak menekülni. A zarándokok és a
keresztesek azonban észrevették őket és egyet sem hagytak életben közülük, hanem
valamennyit lemészárolták és mindenüket zsákmányul ejtették." A keresztesek
hónapokig tartó rablóhadjáratok során teljesen kifosztották és megsemmisítették
Rouen, Reims, Verdun, Metz, Trier, Prága, Speyer, Worms, Regensburg, Köln, Neuss és
Xanten zsidó közösségeit. Mainzban – úgy tűnik – különös kegyetlenséggel
jártak el, amiben a helyi püspök, Routhard is kétes szerepet játszott. "A város
főpapja a zsidóktól átvett hallatlanul sok pénzt gondosan biztonságba helyezte –
írja a krónikás –, őket magukat házának igen tágas tetőteraszán Emicho gróf
és csatlósai elől rejtette el, hogy ezen az igen biztos és nagyon erős helyen épen
és egészségesen megmaradjanak. Azonban Emicho és emberei haditanácsot tartanak, majd
napkeltekor nyíllal és lándzsával támadnak a tetőn tartózkodó zsidókra. Betörik
a zárakat és kapukat, és mintegy hétszáz zsidót megölnek. Azok hasztalan
próbáltak oly sok ezernyi ember erejének és támadásának ellenállni. Ugyanígy
halomra ölték az asszonyokat, és kardélre hányták az akármilyen korhoz és nemhez
tartozó gyenge gyermekeket is." Az európai zsidóüldözések azonban csak
előjátékai voltak a Keleten véghezvitt rémtetteknek.



Emberevés Keleten



1096 júliusában Kilidzs Arszlán, a kis-ázsiai szultanátus mindössze tizenhét éves
ura palotájában értesült a hírről, hogy franjok ezrei közelednek Konstantinápoly
felé. Az informátorok által festett kép azonban meglehetősen zavarosnak tűnt: a
nyugati seregben volt ugyan néhány száz lovag és jelentős számú fegyveres gyalogos
is, de azon kívül rongyos férfiak, nők és gyermekek ezrei. Azt beszélték, hogy
valamennyien két szövetcsíkot varrtak kereszt alakban a hátukra.

A keresztesek a bizánci császár hajóin augusztusban keltek át a Boszporuszon, és
Kilidzs Arszlán fővárosától, Nikaiától mindössze egy napi járóföldre vertek
tábort. Reggelente több ezres hordákban fosztogatták végig a környéket, válogatás
nélkül kifosztva az útjukba kerülő templomokat és a falvakat. Aki ellenállt,
azonnal megölték, még a csecsemőket sem kímélték, akiket elevenen dobtak a tűzbe.
E hordákat a fiatal szultánnak sikerült ugyan októberben szétvernie, de az utánuk
jövő több ezres lovagsereggel már nem boldogult.

A csúfos véget ért "szegények keresztes hadjárata" után keletre özönlő
keresztesek 1097. május 21-én vették be Nikaiát. A győzelem után júniusban délnek
vették útjukat, s a július elsején Dorülaionnál vívott csatában újból megverték
a szeldzsukokat, akiknek államkincstárát is megkaparintották. Augusztusban elérték
Ikoniont (a mai Konyát), így egész Anatólia uraivá váltak. A téli pihenő után
1098 márciusában ostrom alá vették Szíria legnagyobb és leggazdagabb városát,
Antiochiát, amit három hét múlva csellel sikerült elfoglalniuk. A városban
válogatás nélkül mindenkit lemészároltak. Az egyiptomi fatimidák váratlanul
megjelenő felmentő serege azonban beszorította őket a falak mögé, s így az
ostromlók ostromlottakká váltak. Az éhínség a városban elképesztő méreteket
öltött. A kilátástalan helyzeten egy leleményes pap, Péter Bertalan azzal próbált
segíteni, hogy kijelentette: látomásban látta, hogy a Péter-katedrális padlózata
alatt rejtőzik annak a római századosnak a lándzsája, aki a kereszten Jézus
oldalába döfött. A sebtében felszedett padló alól valóban elő is kerül a később
"Longinus lándzsája" néven nagy karriert befutott műtárgy. (Hitelességében már
a keresztesek némelyike is kételkedett. A büszkeségében sértett Péter abbé ezért
önként vállalta a tűzpróbát. Súlyos égési sebeibe rövidesen belehalt.) A csodás
ereklyétől felbátorodott keresztesek végül is nyíltszíni csatában június 28-án
megverték az amúgy eléggé demoralizált szeldzsuk sereget. Immár nemcsak az egész
Kis-Ázsia, hanem a Közel-Kelet is a lábuk előtt hevert. De a gyors és teljes
győzelemhez még hiányzott valami.

Antiochiától három napi járóföldre fekszik Maarra, egy falakkal védett városka.
1098 decemberében támadt rá gusztusuk Antiochia újdonsült urainak. A település
tehetősebb lakói már Antiochia bevételekor elmenekültek – a bekövetkező
események őket igazolták. Az ostromgyűr?be zárt Maarra néhány száz gyakorlatlan
védője elszántan védekezett. Elkeseredett dühükben még méhkasokat is dobáltak a
falakra felmászó keresztesekre. Aztán jött az ostromtorony, és ők is feladták a
harcot. Ibn al-Athír arab történetíró szerint a franjok "három teljes napon át
hányták kardélre az embereket" – ők voltak a szerencsésebbek. "Maarrában a
mieink – írja Raoul de Caen frank krónikás – üstökben főzték meg a
felnőtteket, a gyermekeket pedig nyársra húzták, megsütötték és felfalták." A
maarrai csatában személyesen is részt vevő Albert d\'Aix azt is hozzáteszi: "A
mieink nemcsak a megölt törökök és a szaracénok tetemeit nem átallották megenni,
de fölfalták még a döglött kutyákat is." A Maarrával szomszédos helységek
lakói sohasem olvashatták ezeket a krónikákat, de életük végéig mesélték a
látottakat. A borzalmak emlékét megőrizte az irodalmi hagyomány is: törökök epikus
irodalma mindenütt, kivétel nélkül emberevőknek mutatja be a frankokat. Ezen
előzmények után nem csoda, ha a palesztinai városok – egy-két kivétellel –
letettek minden ellenállásról. A hódítók szinte akadálytalanul folytathatták
útjukat a hőn áhított cél: Jeruzsálem felé.

Evangéliumi keresztények egy csoportja hétfőn formálisan is bocsánatot kért
Jeruzsálem lakosaitól a nyugati keresztes katonák által muzulmán, ortodox és zsidó
hívők ellen 900 évvel ezelőtt elkövetett mészárlásokért.

A csoport tagjai három évvel ezelőtt indultak el Kölnből, majd Törökországon,
Libanonon, Szírián keresztül, a Nyugati Part érintésével követték a keresztes
katonák XI. századi útvonalát Európából a Közel-Keletre azzal a szándékkal, hogy
megemlékezzenek Jeruzsálem keresztesek általi leigázásának 900. évfordulójáról.
Hétfőn nyilvános ünnepség keretében nyújtották át a három egyistenhívő vallás
képviselőinek az angol, arab és héber nyelv? bocsánatkérő iratokat. "Mélységesen
bánjuk mindazokat az atrocitásokat, amelyeket elődeink Krisztus nevében követtek el.
Elutasítjuk a gyűlöletet és a megfélemlítést, és elítélünk minden, Jézus
Krisztus nevében végrehajtott erőszakot" – áll a bocsánatkérésben.

A zsidó, keresztény és muzulmán vallások jelenlévő képviselői üdvözölték a
bocsánatkérést. "Felejteni természetesen nem tudunk, de megbocsátani igen" –
jelentette ki Timótheosz metropolita, a Jeruzsálemi Görög Patriarchátus feje. Ron
Kronis rabbi, a Vallások Közötti Koordinációs Tanács vezetője szerint soha nincs túl
késő az őszinte megbánáshoz.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek