A Via Appia. Őrzi az apostolok lába nyomát
Róma, a "földkerekség királynője"
Az ókori világbirodalmak közül talán csak a babilóni hasonlított Rómához abban a
tekintetben, hogy egyetlen város köré épült. A méd–perzsa királyság központjai
időről időre változtak (Perszepolisz, Paszargadai, Szúza), a hellénisztikus királyságoknak
eleve több fővárosuk volt (Pella, Antiokheia, Szeleukeia, Alexandria). Róma azonban
alapításától (i. e. 753) kezdve megőrizte főváros jellegét. A barbár rómaiak által
lakott sárkunyhókból azonban fél évezred alatt a szó szoros értelmében igazi világváros
fejlődött ki: Róma szívében, a Forum Romanumon dőlt el a Földközi-tenger medencéjét
övező valamennyi állam sorsa. A Római Birodalom megteremtője, Augustus (i. e. 27.–i.
sz. 14.) pedig méltán büszke lehetett arra, hogy "márvány várost hagyott maga után".
Az ő idejében élt lírikus költő, Ovidius, valamennyi római érzésének adott
hangot akkor, midőn azt írta: "Romanae spatium est urbis et orbis idem", hevenyészett
fordításban: "A Róma által uralt földkerekség és Róma városa kiterjedése egy
és ugyanaz."
Ez az univerzalizmus az, amely Rómát megkülönbözteti minden egyéb ókori birodalom fővárosától,
még Babilóntól is! Az a hatalmas birodalom, amely csaknem egész Európát, Kis-Ázsiát
és Afrika északi partvidékét, a Földközi-tenger egész térségét magába foglalta,
ez a mintegy 3 millió km2 nagyságú terület és a rajta élő 80-90 millió ember Rómát
ismerte el uraként. Az ókori világ írói, költői, szónokai a "földkerekség gyülekezőhelyének",
a "világ nagy fogadójának", a "világ népeiből alakult közösség" székhelyének,
mindnyájuk "közös hazájának" tekintették a Várost. Ezért díszítették azt
tehetős polgárai és a császárok.
Rómának fénykorában egymillió körüli lakosa lehetett, akik 14 km2-es területen zsúfolódtak
össze. Egy Nagy Konstantin korából fennmaradt statisztika szerint Rómában 1790 családi
ház, 46 602 bérháztömb, 8 híd, 190 gabonaraktár, 254 malom, 8 nagy tér, 11 forum,
36 diadalív, 1152 kút, 28 közkönyvtár, 2 circus, 2 amphitheatrum, 3 színház, 11
nagy közfürdő és 856 kisebb magán-közfürdő állt. Pedig ekkor már Róma korántsem
ragyogott régi fényében! Mikor Konstantin székhelyét Bizáncba helyezte, Róma
uralkodói szerepe megszűnt.
A következő évszázadban súlyos csapások tetézték a bajt: földrengések, a barbár
seregek többszöri ostromai (410, 455, 537, 546) és több hétig tartó fosztogatásai
okoztak pótolhatatlan veszteségeket; s amit a barbárok hátrahagytak, elpusztították
a tűzvészek. Az éhínségek és járványok következtében a Város lakossága 17 ezer
főre apadt. A hajdan oly pompázatos Forum Romanumon tehenek legeltek, Augustus mauzóleumának
tövében szőlőt termesztettek, a Colosseum a magyar történelemből is ismert
Frangepani család vára lett, a Porticus Octaviae egykori díszes közkönyvtára helyén
halpiac működött. Róma köveit széthordták (Orvieto, Pisa, Ravenna székesegyházai,
sőt még a londoni Westminster-apátság is római kövekből épült!), vagy helyben mészégetésre
használták fel.
A "földkerekség királynője" azonban csak a külsőségek tekintetében tekinthető
halott városnak. Róma továbbra is egy birodalom fővárosa maradt, egy szellemi
birodalomé, amelyet úgy hívtak: katolikus egyház.
Apostolok Rómában
A "pogányok apostolának" nevezett tarszoszi Saul, római nevén Paulus a hagyomány
szerint 61-ben érkezett Rómába. Útjának előzménye az volt, hogy Jeruzsálemben a római
hatóságok rendzavarásért őrizetbe vették, majd miután a zsidók vénei halált kértek
a fejére, magához a császárhoz fellebbezett ügyének tisztázása végett. Római
polgárként joga volt ehhez. Hosszú és kalandos út után érkezett meg a császárvárosba,
ahol mintegy két évig volt enyhébb fogságban, afféle házi őrizetben (Apostolok
Cselekedetei 28,16). (Valószínűleg Priscilla és Aquila lehettek "kezesei", akik életükkel
feleltek azért, hogy Pál meg ne szökjön, Rómaiakhoz írt levél 16,4). Ezalatt
szabadon prédikálhatott, aminek eredményeképpen még a testőrségi palotában, sőt a
császári udvarban is többen megtértek (Filippiekhez írt levél 1,13; 4,22). A – valószínűleg
hiteles – hagyomány szerint Pál végül Nero császár előtt is bizonyságot tett hitéről;
de Rómából nem mehetett el, s emiatt a 64-ben kitört keresztényüldözéskor
vesztette életét. Római polgárként karddal fejezték le az Ostia felé vezető út
mentén.
A legfőbb apostolnak tartott Péter (polgári nevén Simeon bar Jona galileai halász,
akit zsidókeresztény körökben csak úgy emlegettek: Kefa, vagyis "Szikla") a
hagyomány szerint szintén Rómában fejezte be földi pályafutását. Ennek bibliai
bizonyítékát első levelének záró mondata adja: "Köszönt titeket a veletek együtt
választott babilóni gyülekezet és Márk, az én fiam" (Péter I. levele 5,13).
Minden bizonnyal helytálló magyarázat szerint ugyanis Péter e levelében – a kortárs
zsidó "virágnyelvnek" megfelelően – Babilónon a birodalmi fővárost értette! A
vele lévő Márk pedig azonos a második Evangélium szerzőjével, amelyről kimutatható,
hogy elsősorban a rómaiaknak készült.
Egy IV. század végéről származó híradás szerint Péter apostol összesen huszonöt
évet töltött a császárvárosban. Ez az állítás azonban semmivel sem igazolható! Pál
apostol 58-ban írta meg a rómaiakhoz címzett levelét, amelyben összesen huszonkilenc,
név szerint említett személyt köszöntött (Rómabeliekhez írt levél 16,3-16), Péternek
azonban nem küldött üdvözletet, ami elég súlyos mulasztás lett volna részéről,
ha Péter valóban Róma püspöke lett volna ebben az időben. A cézáreai Euszébiosz,
az első jelentős keresztény egyháztörténet-író a II. század legvégén ezt írta:
"Péter hirdette az igét a zsidóknak egész Pontuszban, Galatiában, Bithüniában és
Kappadokiában, majd midőn Rómában tartózkodott, keresztre feszítették" (Egyháztörténet
III, 30–31). A történészek szerint is legfeljebb három-négy esztendőt tölthetett
el Péter Rómában, és semmi nyoma sincs annak, hogy az ottani gyülekezetet vezette
volna.
Az egyház apostoli korszakában a gyülekezetek vezetőinek kiválasztását a Szent
Szellem választásától tették függővé. Bár Jézus Pétert valóban kősziklának
nevezte (Máté evangéliuma 16,18), bár meghagyta neki, hogy testvéreit erősítse (Lukács
evangéliuma 22,32), sőt pásztorolja (János evangéliuma 21,17), a Mester halálát és
feltámadását követően mégsem Péter – aki apostoli, azaz utazó jelleg? szolgálatban
állt –, hanem Jakab, Jézus testvére lett Jeruzsálem püspöke, sőt annak 62-ben bekövetkezett
halála után is az Úr rokonait választották püspöknek. Az apostoli szolgálat ugyan
kétségkívül a legnagyobb tekintéllyel bírt az egyes meglátogatott helyi gyülekezetekben,
de annak utazó jellege miatt az egyházakat a helyben élő püspökök vezették, s az
apostolok autoritása nem hivatalos–formális, hanem karizmatikus módon érvényesült.
De még egy tény cáfolja Péter római püspökségét: Irenaeus, aki 178–200 között
Lyon püspöke volt (Polükarposz szmirnai püspök tanítványa, akit még maga János pásztorolt
és kent fel e tisztségre), feljegyezte valamennyi római püspök nevét Eleutherusig,
aki a tizenkettedik volt a sorban (Az eretnekségek ellen III, 2-4). Ebben Róma első püspökeként
nem Pált és nem Pétert, hanem Linust nevezi meg. A 270-ből származó Apostoli Konstitúció
szerint is Linus volt az első püspök, akit Pál apostol nevezett ki. Kelemen viszont Péter
választottja volt. A tőle fennmaradt levél tudósít Péter apostol Rómában bekövetkezett
haláláról.
Péter sírja: Laterán vagy Vatikán?
A világ legnagyobb katolikus templomában, a Vatikán hatvanezer főt befogadó
gigantikus katedrálisában van egy oltár, ahol csak maga a pápa misézhet. Az oltárt
egy ovális térség veszi körül, amelynek neve confessio, hitvallás. Éjjel-nappal
kilencvenhárom mécses világítja meg, falait és oldalát jáspis, achát és porfírkő
borítja. Alatta – állítólag – magának Péternek csontjai nyugszanak. Pál haláláról,
amely Róma 64. július 19-én történt felgyújtása után nem sokkal következett be, már
megemlékeztünk. Ennek alkalmával Nero kegyetlen keresztényüldözésbe kezdett,
melynek során – ugyancsak a legendák szerint – Péter el akart menekülni a Városból.
Mikor a Via Appián épp kifelé lopódzott, szembe találkozott a keresztjét cipelő Jézussal.
Ekkor tette fel a Sienkiewicz regénye nyomán elhíresült kérdést: Quo vadis, Domine?
"Hová mégy, Uram?" – Mire Jézus azt válaszolta: "Megyek, hogy újra megfeszítsenek."
Péter természetesen szégyenkezve ballagott vissza a városba, ahol hamarosan őt is
letartóztatták.
A történetet persze nem kell feltétlenül elhinnünk, de nincs komoly okunk kétségbe
vonni, hogy Pétert valóban Rómában végezték ki. A hagyomány szerint a Circus
Maximusban feszítették keresztre, fejjel lefelé. Holttestét a hívők a városfal közelében,
a Via Cornelia első mérföldkövénél temették el. Sírja fölé Kelemen elődje,
Anaklétosz püspök (78–90) állítólag kis imádkozóhelyet épített, ahol három-négy
ember fért el (bár az egészen korai zsidó-keresztény felfogás, amely nagyon
idegenkedett a halottakkal való érintkezéstől, ezt nem teszi valószínűvé).
Az üldözések alatt Péter csontjait többször is biztos helyre mentették innen.
160-170 körül visszahelyezték eredeti helyére, fölébe egy imatermet emeltek, amit a
IV. században Nagy Konstantin épített át bazilikává. Ez az épület mintegy 110 évig
maradt fenn. Keveset hangoztatott tény, hogy Konstantin a két apostol koponyáját külön
vette testüktől, és díszes ereklyetartóban a lateráni bazilikában helyeztette el,
amelyet ő építtetett palotája mellé, majd adományozott Róma püspökének. (1305-ig
ebben az épületben laktak a pápák.) Az ősi hagyomány szerint azonban ott van az
elhunyt sírja, ahol a feje található! 1241-ben IX. Gergely halála előtt visszavitette
a koponyákat a Szent Péter dómba, így újra egyesültek az elhunyt szentek földi
maradványai. 1370-ben V. Orbán pápa az apostolok koponyáit újra egy drágakövekkel díszített
ereklyetartóba helyezte, amelyeket 1799-ben Napóleon katonái elloptak és súlyosan
megrongáltak. Az ereklyecsontokból semmi sem maradt, csupán a hátgerinc egy darabja,
egy állcsont néhány foggal és a koponyacsont egy része. Ismét új ereklyetartókat készíttettek,
s a csontok immár a lateráni bazilika pápai oltára feletti szentélyben nyugszanak,
vagyis nem a Vatikánban vannak eltemetve! Ezért is nevezik úgy a lateráni bazilikát:
"a világ és a város minden templomának édesanyja és feje".
Péter primátusa és a pápaság
Nehéz megmagyarázni, miért nem itt, a lateráni bazilikában székel ma is a pápa,
ahol Péter és Pál valódi ereklyéi találhatók. Először is feltűnő, hogy a pápa
nem Péter és Pál, hanem egyedül Péter utódjának vallja magát. Mindezt Jézusnak
arra a kijelentésére hivatkozva teszi, amely szerint: "Te Péter vagy, és én ezen a
kősziklán építem föl az én egyházamat" (Máté evangéliuma 16,18). Ebbe a
mondatba a római pápák Péternek a többi apostol és valamennyi püspök fölötti
tekintélyét akarják belelátni. Ezzel kapcsolatban a protestáns hagyomány két súlyos
kifogást szokott emelni: az egyik az eredeti szöveg értelmezésére vonatkozik. A görög
nyelv ugyanis különbséget tesz a petrosz (sziklakő) és a petra (kőszikla, szirt)
jelentése között: márpedig a Újszövetség Pétert nevezi kőnek, Jézust pedig sziklának
(hé petra de én ho Khrisztosz: "ez a szikla pedig a Krisztus", Pál első levele a
korinthosziakhoz 10,4). Bizonyítható továbbá, hogy a Máté evangélium 16,18-ban
adott kijelentést a korai egyházatyák (Cyprianus, Órigenész, Cyrillus, Hilarius,
Hieronymus, Ambrosius, Augustinus stb – összesen 18 szerző) nem hozták összefüggésbe
Róma irányító szerepével és tekintélyével.
Róma püspökei azonban – nyilvánvalóan székhelyük birodalmi főváros jellegével
összefüggésben – már a II. század végétől igyekeztek elsőségüket elismertetni
Krisztus gyülekezeteiben. Victor római püspök (189–199) azt követelte, hogy minden
egyház – a keletiek is – a Róma által kijelölt napon ünnepeljék a húsvétot, a
zsidó Pészachtól való megkülönböztetés végett. A III. század elején
Tertullianus (egy magyarra eddig nem véletlenül le nem fordított írásában) saját
karthágói gyülekezete vezetőjeként kikel Róma püspökének rendelete ellen,
amelyben az önkényesen "feloldozta" a parázna egyháztagokat: "Hallom, kiadtak
egy rendeletet, mégpedig kötelező érvénnyel. Tudniillik a pontifex maximus, azaz a »püspökök
püspöke« kinyilatkoztatta: »Én a házasságtörés és a paráznaság bűnét is a
penitenciát leróvóknak elengedem.«" (Az erkölcsi tisztaságról I, 2) E mondatról
mai napig is vitatkoznak az egyháztörténészek: vajon a "püspökök püspöke" és
a pontifex maximus megjelölésen kit is kell értenünk? A későbbi egyháztörténelem
ismeretében alighanem felesleges bizonygatni, hogy csakis Róma püspöke lehetett a
rendelet kiadója.
"Péter primátusa" azonban igazán csak Damasus püspök/pápa idején (366–384) vált
fontossá mint az egyházfőség feltételezett teológiai alapja. Damasustól kezdve a római
püspökök nyugaton és keleten egyaránt szerették volna saját vezető pozíciójukat
elismertetni. Tették ezt annak ellenére, hogy tisztában voltak vele: Péter apostol Rómába
érkezése előtt az antiokhiai egyházat vezette és Ázsiában alapított gyülekezeteket,
Rómában pedig soha sem viselte a püspök (episzkoposz) tisztséget. Damasus mégis úgy
vélte, hogy egyedül ő Szent Péter történelmi jogutódja: az oldás és kötés bírói
hatalmát (Máté evangéliuma 16,19) egyedül ő birtokolja. Ebbéli hite annyira erős
volt, hogy döntvényeit kancelláriai stílusban, a császári leiratok mintájára
fogalmazta meg, s azokat az egész nyugati egyházra nézve kötelezőnek tekintette. Dekrétumai
között szerepelt többek között a papi nőtlenség előírása is.
416-ban már I. Ince azt állította, hogy az evangélium kizárólag Rómából jutott el
a nyugati provinciákba, s hogy emiatt minden egyháznak a római liturgiát kell követnie.
Ennek a kijelentésnek valótlansága olyan nyilvánvaló volt mindenki előtt (Róma, Észak-Itália,
Észak-Afrika, de még Massilia és a Rhone-völgy misszionálásában is a görög ajkú
prédikátorok játszották a fő szerepet), hogy a római püspök ezen törekvése Nagy
Károly idejéig szinte teljesen eredménytelennek bizonyult.
Általában megfigyelhető, hogy a püspöki székhelyek tekintélye egyenes arányban állt
világi helyzetükkel, befolyásukkal. Az pedig gyakran változott. 401-ben Augusta
Treverorum (Trier) közigazgatási székhelyét a barbár támadások miatt áttették
Arelate-ba (Arles). Ezért Zosimus római püspök az arelate-i vikárius székét a többi
galliai püspök fölé emelte, azok tiltakozása ellenére. I. (Nagy Szent) Leó római püspök/pápa
(440–461) kérésére III. Valentinianus császár dörgedelmes leiratban világi büntetést
helyezett kilátásba azoknak a püspököknek, akik nem engedelmeskednek a római pápa
hatalmának!
Leó átvette Damasus azon romantikus elképzelését, hogy a keresztény Róma nagyságának
egyenes arányban kell állnia a hajdani pogány birodalmi főváros hatalmával. Szent Péter
és Szent Pál – magyarázta egy június 29-i prédikációjában – a város védőszentjeként
Romulust és Remust helyettesíti. Leó leveleiben és dekretálisaiban megszilárdította
a Szent Péter-i hatalom bíráskodásra vonatkozó tanát, amelyet hatvan évvel korábban,
Damasus idejében dolgoztak ki. Jelképes értékű, hogy ő volt az első püspök, akit
a Szent Péter templomban temettek el.
Eközben egyre nőtt a szakadék a hagyományosan nagy tekintély? keleti patriarchátusok
és a nyugati egyház feje: Róma között. Róma ugyanis mindent megtett annak érdekében,
hogy a keleti gyülekezetek tekintélyét csökkentse. Fittyet hányt a keleti zsinatok
határozataira, miközben önmagáról azt állította, hogy "az áldott Péter székével
együtt jár a jog, hogy feloldja, amit bármiféle püspök megkötött" – írta I.
Gelasius, 492–496). VII. Gergely 1073-ban kiadott dekrétumában tiltotta meg a
katolikusoknak azt, hogy Róma püspökén kívül mást is pápának nevezzenek, ezt
megelőzően ugyanis más püspököket is illettek ezzel a megnevezéssel.
1999. 10. 22. (III/42)
