Bét Seán – Scythopolis. Szittyaföld fővárosa
Lukács evangéliuma szerint Jézus rokonának, Keresztelő Jánosnak apja Zakariás,
Áron házából származó pap volt, aki gyermeke megszületéséről is a templomi szolgálat
közben kapott kijelentést. A zsidó papokat az ószövetségi törvény arra kötelezte,
hogy "hajadont vegyenek feleségül az ő népük közül". Lukács ezzel összhangban
"Áron lányai közül való"-nak, vagyis kohanita családból származónak írja le
Erzsébetet (héber nevén Elisébát), Keresztelő János anyját. Ebből viszont az következik,
hogy Jézus anyja, Mária (héber nevén Mirjám), Erzsébet rokona, szintén zsidó származású
volt, sőt alapos okunk van feltételezni, hogy ő Dávid családjából származott. A
csecsemő Jézust – Mózes törvénye szerint – a nyolcadik napon szülei körülmetéltették,
majd az anyja tisztulását követően – ugyancsak az Ószövetség előírásainak
eleget téve – bemutatták a jeruzsálemi Szentélyben, ahol elvégezték az ilyenkor
szokásos áldozatot is. Jézus szülei hívő zsidó emberek voltak: minden évben feljártak
a jeruzsálemi zarándokünnepekre, ahol egy ízben a már bár micvá-korú Jézust a
Szentély bölcseinek körében találták. A názáreti Jézus nyilvános tanítói fellépésekor
harmincas éveiben járt, s először szülőföldjének, Galileának zsinagógáiban tanított
"dicsőíttetvén mindenektől". Az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint Jézus
szombatonként a zsinagógákban rendszeresen felolvasta és magyarázta a Tórát. Így
tett neveltetésének helyén, Názáretben is, ahol először nyilatkoztatta ki, hogy ő
a próféták által előre megígért Messiás.
Jézus egész élete során megtartotta a kötelező zsidó ünnepeket. Rendszeresen tanított
a jeruzsálemi Szentélyben, amelyet egy ízben "Atyja Házá"-nak is nevezett; sőt
tanítványaival együtt a két drachmás templomadót is megfizette. Jézus nem valamiféle
új vallásalapítóként jelent meg kortársai között: "Ne gondoljátok, hogy jöttem
a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem
inkább, hogy betöltsem" – mondta tanítványainak, akik valamennyien hozzá hasonló,
törvénytisztelő zsidók voltak. Első "missziós útjukon" kifejezetten megtiltotta
nekik, hogy a pogányok (értsd: rómaiak, görögök, szírek stb.) és szamaritánusok városaiba
bemenjenek. Mesterükhöz hasonlóan ők is csak Izrael házának tévelygő nyája felé
szolgálhattak: "Nem küldettem, csak Izrael házának elveszett juhaihoz".
Jézus rendszeresen étkezett farizeusoknál, akikről köztudott, hogy nemhogy pogányokkal
és szamaritánusokkal, de még a bűnösnek tartott közönséges zsidókkal – a "föld
népével" – sem érintkeztek. Ezért is ütköztek meg azon, hogy Jézus vámszedőkkel
és paráznákkal eszik együtt; arról persze szó sem volt, hogy ezek a bűnösök maguk
is ne lettek volna zsidó származásúak! Jézust a kívülállók is legtöbbször "rabbi"-nak,
azaz Mesternek szólították. Hogy milyen öltözetben járt, arra utal a vérfolyásos
asszonyról szóló bibliai történet. A beteg nő megragadja Jézus ruhája szélét, és
nyomban meggyógyul. Az eredeti görög szövegben szereplő kraszpedon kifejezés nem
egyszerűen ruhaszegélyt, hanem lecsüngő bojtot jelent – vagyis Jézus Krisztus a
vallásos zsidók előírásos taliszában (imakendő) járt, s a vérfolyásos asszony az
arról lelógó cícitben kapaszkodott meg. A ruhabojt Mózes törvénye szerint a Tóra
betartására emlékeztette a zsidókat.
De ha még ez sem lenne elegendő bizonyíték Jézus zsidó származása mellett, idézzük
Őt magát. János evangéliuma szerint Jézus, aki éppen egy szamaritánus falun haladt
keresztül, a Jákób kútjánál megpihenve egy odavalósi asszonytól kért vizet. Az
asszonyság ezen felettébb megütközött: "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem,
aki szamáriai asszony vagyok? (Mert a zsidók nem barátkoznak szamáriaiakkal)." Hogy
Jézust a szamaritánus nő vallásos zsidónak látta, következő mondata is igazolja:
"Ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell". Jézus
beszélgetésében valóban elutasította a szamaritánus vallásgyakorlatot, a zsidót
ezzel szemben nem, annak a Messiásra előremutató jellege miatt: "Ti azt imádjátok,
amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül
támadt".
Kis magyar szkítológia
Zajti Ferenc (1886–1961), a hun–szittya–magyar közös eredet propagátora 1936-ban
jelentette meg "Zsidó volt-e Jézus?" cím? monográfiáját, melyet nemrégiben a
Magyar Ház Kiadó a neves jobboldali publicista, Bencsik András főszerkesztésében, változatlan
utánnyomásban adott közre. Bencsik a tények iránt közismerten elfogulatlan és történelmi
kérdésekben is mérvadó Magyar Demokrata 1999/46. számában így mutatta be a kötetet:
"A több mint 400 oldalas hatalmas mű, melyet tudós szerzője óriási jegyzetanyaggal
egészít ki, egyetlen hatalmas, elsöprő erej? kiáltással válaszol a [könyv
címében feltett] kérdésre: Nem! Jézus nem lehetett zsidó. Semmiképpen! Egészen
bizonyos, hogy Jézus abból a kultúrkörből, abból a nemzetből származott, amelyet a
szkítaság mondhatott magáénak. Abból a
hatalmas és leny?göző szellemiség? világból, amely a két óriási hatású történelmi–vallási
elődöt, Zarathusztrát és Buddhát emelte ki
a Világ Világossága csak onnan érkezhetett,
ahonnan a Fény jött az emberek közé, ő nem lehetett a sötétség kultuszának
semmilyen minőség? reformátora".
Bombasztikus szavak, nagy horderej? kijelentések ezek. De vajon kiállják-e a józan ész
és a tudományosság próbáját?
A Bencsik által felemlegetett "óriási jegyzetanyag" volna hivatott Zajti művében
a tudományosság látszatát kelteni. A 906 darab lábjegyzet valóban leny?gözően
hat, de önmagában nem bizonyítja a kötet tudományos hitelét. (A szerző a forrásidézés
legelemibb kritériumainak még az 1936-os szinten sem tesz eleget.) Az áltudományosság
iránti gyanút tovább fokozza az olvasóban, hogy Zajti a m? főszövegében is sokszor
"ősi írásokra; helyi/régi hagyományokra; keleti legendákra; a keletiek régi
hagyományára stb." hivatkozik, anélkül, hogy pontosan megnevezné, mire is gondol. Némelykor
nemes egyszerűséggel az "azt hiszik" szerepel nála hivatkozási alapként. Azt a
felettébb izgalmas és a m? egyik alaptételének számító kijelentést, miszerint az
Ábrahám történetében szereplő Melkicedek városa – a Biblia állításával ellentétben
– nem Sálem (Jeruzsálem) volt, hanem Scythopolis ("szkítaváros", a korábbi Bét-Seán),
"egy régi teológiai lexikon érdekes adataiból" tudhatja meg a becses olvasó. Így:
cím, szerző, kiadás nélkül. A nyílt hazugság azonban ennél is súlyosabb probléma.
Erre is akad példa. "Josephus Flavius szerint – így Zajti – Jeruzsálemet az
Egyiptomból elűzött hükszószok alapították 240 ezer emberrel". Csakhogy ilyet
Josephus sohasem állított! Éppen ellenkezőleg: Apión ellen írott munkájában cáfolta
az egyiptomi Manethón erre vonatkozó rágalmait. A legeslegnagyobb gond azonban az, hogy
Zajti Ferenc Jézusról szóló könyvében csak elvétve kerül szóba az Újszövetség,
akkor is kicsavart módon, saját értelmezésében. (Jézus fentebb idézett, a szamaritánus
nővel folytatott beszélgetését például úgy magyarázza, hogy ott a görög iudaiosz
nem zsidót, hanem júdeabelit jelent, s ez csak arra vonatkozik, hogy Jézus éppen akkor
onnan érkezett Szamáriába.) Helyette viszont megtudjuk, hogy Ernest Renan múlt századi
– nyíltan antiszemita és az Írásokat figyelmen kívül hagyó – Jézus-regénye
"érdekes és tárgyilagos" forrás.
Zajtinak szemmel láthatóan eléggé sajátos képe van a Bibliáról. Az Ószövetségből
a modern bibliakritikusokat is megszégyenítő módon csak "alig néhány lapnyi
terjedelm?" szöveget fogad el hitelesnek, szerinte Jósiás király korában azokat is
"továbbvezették, átírták, idealizálták". Az Ótestamentum igazi magva –
szerinte – a babilóni fogság idején keletkezett, amikor a zsidóság részben a sumer
eredet? babilóniai mítoszokat, részben a perzsa zoroasztrianizmust "szívta fel"
magába. Hogy ez az avesztai–párszi–szkíta– turáni–hun hatásra átalakult,
szinte teljesen zsidótlanított Ószövetség miként válik néhány száz oldallal később
"a zsidó őskor kultúrhistóriájá"-vá, olyan "megnevezhetetlen súlyú teher"-ré,
amelynek semmi köze a "krisztusi hit evangéliumához" – azt talán csak a pszichiáterek
tudnák megmondani.
Szittyaország messiása?
A lehetetlent megkísérelve az alábbiakban megpróbálom néhány lényeges pontját
kiragadni annak a gondolatmenetnek, melynek alapján Zajti a saját maga által feltett
"Zsidó volt-e Jézus?" kérdésre egyértelm? nemmel válaszolt.
A szerző szerint Jézus szülőföldje, Galilea, az i. e. I. századra gyakorlatilag "zsidómentes"
övezetnek számított. Ezt három történeti tényre alapozza: a tartomány már Ézsaiásnál
a "pogányok körzete" nevet viseli; Flavius szerint Makkabeus Simon alatt a terület
zsidó lakosságát Júdeába telepítették át; valamint, hogy itt található Bét-Seán
városa, amelyet ebben a korban Scythopolisnak, "Szkítaváros"-nak neveztek. Ezek az
érvek szerinte amellett szólnak, hogy a tartomány lakói szkíták voltak; csakúgy,
mint a szamáriabeliek, akiket az Ószövetség szerint is az asszírok telepítettek le
Kutából, s ez "tudvalevőleg" szintén ősi szkíta központ volt. Jézus maga is
galileai szkíta volt, amire világosan rámutat néhány igehely, amelyben őt éppen
galileai származása miatt utasították vissza a farizeusok. ("Jöhet-e valami jó Názáretből?")
Jézus unokatestvére, Keresztelő János Zajti feltevése szerint családjával együtt
az "esszeus" (esszénus) szektához tartozott, amelynek lényegét tömören így
ragadja meg: "buddhizmus– parszizmus–pythagoreizmus". A mágusok látogatása Jézus
születésekor szintén annak kifejeződése, hogy Jézus "szellemileg, lelkileg és
testileg" Kelethez, közelebbről a turáni szkítasághoz tartozott. Jézus anyja a szkíta
vallás szerint "a vizek éltető lelkének legodaadóbb gondozó szelleme". Mária
volt Fiának leghűségesebb követője és legodaadóbb tanítványa, aki – mint azt
szintén megtudjuk – Indiába is követte őt. Merthogy Jézus 15–30 éves koráig ott
élt Indiában, szittya vérei között. No persze nem tanulni ment oda – hisz\' arra
nem volt szüksége –, de tanítani! Hogy miért? "Onnan való volt a lelke" –
tudjuk meg a precíz választ. A bizonyíték Jézus kijelentése, miszerint "Más
juhaim is vannak nékem"; illetve az apokrif Tamás-akta Gyöngyhimnusza, amit láthatólag
nagy kedvvel idéz a szerző hosszú oldalakon keresztül.
Az csak természetes, hogy Jézus tanítványai is szkíták voltak, kivéve egyet: Júdást,
aki viszont Kerijótból, vagyis Júdeából származott. Íme, máris kész az
istengyilkosság ősrégi antijudaista vádjának faji megalapozása: Júdás azért árulta
el
Jézust, mert Jézus első tanítványai (a "csendes szkíta pásztorok és elnyomottságukban
szegény, együgyű, de jámbor szkíta halászok") között ő volt az egyetlen zsidó!
Zajtitól azt is megtudjuk, hogy Pál apostol "a hettiták központi fészkében,
Tarsusban született és lakott. Ez a kappadóciai Tarsus központja volt ama hettitáknak,
akiknek vezető eleme szkítafajú nép volt".
A szkíták és a történelem
Zajti szkítái "egyszer? lelkület? és élet?", azonkívül "lovagias, becsületes
jellem?" népet alkottak, mely arra lett kiszemelve, "hogy a világ világossága és
a nemzetek sója" legyen. De mit is tudunk valójában a szkítákról? Történetükre
vonatkozó legfontosabb ókori írott forrásunk, Hérodotosz, többek között azt írja
róluk: "Ha nagyon meg akarnak tisztelni egy vendéget, koponyából készült kupát
tesznek eléje, s mindjárt el is mesélik, hogy bár rokonuk volt az illető, nem maradt
békében, így aztán végeztek vele. Ezt nevezik ők férfias bátorságnak." A görög
történetíró azt is elmondja, hogy legfőbb italuk a kancatej, amit annyira nagyra becsülnek,
hogy rabszolgáikat megvakítják, csakhogy ne ihassanak belőle; a világ legtudatlanabb
népei, akik "nem emeltek városokat és erődítményeket, mert mindig velük van a házuk";
ellenségeik vérét megisszák, és megskalpolják őket, pajzsaikat emberbőrrel vonják
be; saját papjaikat elevenen tűzben égetik el; halottaik tiszteletére saját fülükből
levágnak egy darabot; királyaik tiszteletére ötven ifjút karóba húznak; férfiaik
sohasem mosdanak. Íme, a világ világosságai!
A Zajti művében főszerepet játszó szkíta elnevezés semmi egyéb, mint az eurázsiai
sztyeppéken lakó, indoeurópai nyelvet beszélő nomád népek görögök által használt
gyűjtőneve. Az ókori történetírók így nevezték a közép-ázsiai füves térségektől
egészen Hispániáig mindenütt megtalálható népeket, függetlenül azok tényleges törzsi
hovatartozásától. Ami történeti tény: az elsőként asszír forrásokban iskuzai néven
felbukkanó szkíták az i. e. VIII. században özönlötték el északról Iránt, sok
bajt okozva Szíriában, Kis-Ázsiában és Izraelben is. A rablásból és fosztogatásból
élő nomádok pusztításairól Jeremiás is prófétált. A szkíták bármelyik hatalom
zsoldosaivá lettek, amelyik biztosította számukra a zsákmányszerzés lehetőségét.
Előbb a médeket támogatták az asszírok ellen, majd látva azok vereségét, az asszírokat
szolgálták a médek ellenében, s országukat a VII. század közepén egy időre el is
foglalták. Egyiptom jelentős összeggel vásárolta meg tőlük nyugalmát. Dareiosz
idejében a perzsa hadseregnek már át kellett kelnie a Fekete-tengeren ahhoz, hogy a szkíták
ellen hadba vonulhasson. A perzsa nagykirály hadjárata azonban megbukott. A szkíták számos
törzse közül a galaták a III. században érkeztek meg Kis-Ázsia északi részére,
hogy a bithüniai uralkodó kérésére zsoldosként harcoljanak mellette. Lett is ebből
baj. Egészen a rómaiak uralomra jutásáig (i. e. I. század) nem sikerült őket megfékezni,
akkor aztán letelepítették törzseiket Galatia tartományban, amely róluk nyerte nevét.
A szkítákat mindenütt alkalmazták zsoldosként: a rómaiak a galaták közül szervezték
a XXII. Deioteriana legiót, amit egyik királyuk után neveztek el, aki Julius Caesar
kliense volt. A szkíták zsoldosokként kerültek a galileai Bét-Seánba is, ahol helyőrségként
szolgáltak. Innen nyerte a város a Scythopolis elnevezést, amely éppen arra mutat,
hogy szokatlan jelenség lehetett szkíta etnikum jelenléte ezen a vidéken, ha róluk
nevezték el a várost.
Mind az Újszövetség, mint Josephus Flavius leírásaiból nyilvánvaló, hogy Galileát
nemcsak történelme, hanem sajátságos politikai, társadalmi és gazdasági szervezete
is némileg megkülönböztette az ókori Izrael többi részétől. Az is nyilvánvaló,
hogy Jézus és a zsidó vallási hatóságok konfliktusában ürügyül szolgált, hogy
őt galileainak tartották. Ennek a sajátságos történelmi helyzetnek a kialakulásában
nagy szerepet játszott az északi tíz törzs asszírok által történt deportálása,
majd a terület újrabenépesítése. A zsidóság jelenléte azonban sohasem szűnt meg
teljesen. Makkabeus Simon ugyan valóban áttelepítette a zsidókat Júdeába, de nem férhet
kétség hozzá, hogy a zsidó szabadságharc győzelmét követően nagyobb részük
visszatért szülőföldjére. Galileában Jézus és Josephus Flavius idejében is számos
zsidó lakott, amint azt a nagy számban feltárt zsinagógák is igazolják; sőt a terület
a Róma-ellenes lázadások és a zélótizmus egyik fő fészkének számított. (Jézus
Simon nev? tanítványa is a "buzgó", vagyis zélóta nevet viselte.) Az evangéliumok
tanúságából egyértelmű, hogy amikor a farizeusok Jézust és követőit lekicsinylő
módon "galileaiaknak" nevezték, ezzel nem zsidó származásukat vonták kétségbe,
hanem egyrészt hírhedten rossz arám nyelvükre, másrészt a rabbinikus előírásokra
vonatkozó tudatlanságukra utaltak, afféle "bugrisoknak" tartva őket. Ez a júdeai–galileai
ellentét az evangéliumok lapjain is átsüt, de egy percig sem szabad megfeledkeznünk
arról, hogy ez nem etnikai, hanem pusztán vallási alapú ellentét volt! Zsidó belügy,
ha úgy tetszik.
Szkítizmustól a
fasizmusig
"Az eddig elmondottak alapján ez a munka nem lehet egyházellenes, sem vallásellenes,
sem zsidóellenes" – védekezik Zajti. A "háromdiplomás festő" – tudjuk meg
Bencsiktől – valóban tudóshoz méltó elfogulatlansággal és tárgyilagossággal
nyilatkozik a zsidóságról. Például ebben a remekbe szabott mondatában: "Kétezer
év óta vérvád üldözi a nyugtot nem lelő zsidót. Mint az ébren alvó nyúl,
melynek minden bokor csak átmeneti tanyája, fut, futkos az üldöző elől, pedig a
maguk látószögéből tekintve a dolgot – Jézus megölése, amiért a nagy vérvád
éri, a zsidóság részéről egy, a nemzetük és fajtájuk ellen irányuló bűncselekmény
szigorúbb megtorlási módjának minősíthető csupán." Zichy Jenő kaukázusi (Szkítia!)
expedíciójára hivatkozva említi a még az asszír fogság idejében "a szkíta lelkülettel
ellentétesen" odatelepített zsidókat: ezt az "emberevő, elvadult népet". Zajti
cseppet sem vallás- és zsidóellenes művének egyik nyíltan hangoztatott célja, hogy
megszabadítsa a kereszténységet a "zsidó psziché káros terheitől". Hogy ez mit
jelent? Segítségül íme egy önvallomás: "Segítő harcosai akarunk lenni annak a
Krisztusnak, aki
minden eszközt felhasználva harcolt a zsidóság által képviselt,
földhöz kötő, túlzottan anyagias lelkület ellen". Zajti a Mária-kultusz lelkes
rajongója is egyben, ami részéről újabb vád a zsidók ellen: "Nem értette meg a sémi
lelkület, a por, a kavics, a futóhomok lakója a páfránydús forrásfejek éltetőjének
lelkét, életét, legendáját" – írja Szűz Máriáról. "A zsidóság
gondolatvilágából hiányzik az Isten közelébe helyezett női ideál
, amit a
galileai szkítaságból kinőtt keresztény lelkület számára Mária jelentett".
Summa summarum: Zajti Ferenc antiszemitizmusának magvát egy a zsidókkal szembeni mély
kisebbrendűségi érzésből fakadó gyűlölet és az összeesküvés-elmélet adja: "Van
olyan értékes emberanyaga a magyarságnak az Istennek és a világnak, mint amilyen a
helyette uralkodni akaró zsidóság" – írta művének epilógusában. A magyarság létezésének,
fejlődésének legfőbb akadályát a zsidókban vélte megtalálni, s annak megoldását
"a zsidókérdés egyszersmindenkorra szóló rendezésétől" remélte. Nyolc évvel
később "lovagias, becsületes jellem?" szkíta csendőrök rakták vagonokba "a
por, kavics és futóhomok lakóit", útban az "egyszersmindenkorra szóló rendezés"
felé.
1999. 11. 27. (III/47)
