hetilap

A Hetek július 17-i számában azt írtam: a hazai katolikus püspöki kar annyira előzékeny az időben egymást követő konzervatív kormányok iránt, hogy azok kedvéért olykor figyelmen kívül hagyja a pápai intenciókat is. Azóta történt egy olyan esemény, amely szembetűnő módon igazolta a feltételezésemet. A katolikus karizmatikus közösségek nagy országos összejövetelének II. János Pál pápa áldását küldte, a hazai püspöki kar viszont nem képviseltette magát, elzárkózott, jóllehet meghívták; tudtommal szóban sem vett róla tudomást. Feltűnő ellentét volt, a sajtó is felfigyelt rá. Ahhoz az egyházi vezetőknek joguk van, hogy ezt a közösséget – mint bármit a világon – bírálják, helytelenítésüket ott, a gyülekezet színe előtt is elmondhatták volna, természetesen az európai civilizáció stílusnormáinak tiszteletben tartásával. Ennek az lehet az oka, hogy a nyílt, szeretetvezette, kulturált konfrontációt nem vállalták. (Nyugaton ilyesmi elképzelhetetlen lenne.) De valószín?bb, hogy az ország jelenlegi vezetése iránt akartak lojalitást mutatni. A hivatalosság soha nem szívlelhette a hit többletét kereső hívő közösségeket. Van rá más példa is, mostanában gyakran írnak róla a világi újságok… A tekintélyelv? kormányok és diktatúrák a "nemszeretést" általában úgy jelezték, hogy a független hívő közösségekre a "szekta" megszégyenítő címkét ragasztották. (Mint a rómaiak az első keresztényekre…) Ellenszenvük gyakran az üldözésig fajult. Így "intézkedett" Horthy csendőrsége, így Rákosi hisztérikus diktatúrája (esetenként az ÁVH "bevetésével"). Rákosi, de főleg Kádár a marxizmus-leninizmus "oktatásába" is beágyazta a szerintük csábítható alattvalók "felvilágosítását". A Horthy-kurzus az ideológiai keretezést inkább a "bevett felekezetek" tevékenységére bízta. Volt egyházi asszisztencia a "szekták" szorongatásához a kommunista évtizedekben is, bár akadtak egyházi férfiak, akik ezt nem helyeselték. Előfordult állam és egyház közös fellépése olyan közösségek ellen, amelyek formálisan nem alakultak elkülönült szektává, meg akartak maradni a hagyományos egyház tagjainak; Bulányi atya szomorú életútja a példa rá. Folytatás a huszonegyedik században?(A szerző kandidátus, nyugalmazott egyetemi tanár)