Tomka Miklós vallásszociológus szerint a pápai bocsánatkérésnek van egy olyan
szintje, amely egy keresztény számára nem kérdés, nevezetesen, hogy mindazoknak szól,
akiket közvetlenül vagy közvetve érint. A szakember Giordano Bruno és Galilei nemrég
lezajlott rehabilitálásához hasonlóan hazánkban is olyan, a katolikus egyház által
okozott történelmi sérüléseket érzékel, amelyek máig ható feszültséget
gerjesztenek, elsősorban a zsidóság irányában.
"Látni kell azonban, hogy egy bocsánatkérés mindig igényel egyfajta magabiztosságot,
feltétele például, hogy ne inogjon meg
az ember önbizalma – mondja Tomka. – Ez a Vatikánban könynyebb, mint Budapesten,
hiszen a magyar katolikus egyház még nagyon sérültnek érzi magát, és még nagyon
sokan előítéletesen közelednek hozzá, a 40 év alatt elpusztított belső szervezete
még nem erősödött meg annyira, és a belső bizalom sem állt még teljesen helyre.
Ebben a helyzetben egyszerűen hiányzik az a belső biztonság, ami egy ilyen bocsánatkéréshez
kell. Ráadásul, ha úgy érzem, hogy az a fél, akitől nekem bocsánatot kellene kérnem,
továbbra is erőszakoskodik velem, tehát félek tőle, akkor nem nagyon könnyen kérek
bocsánatot, még akkor sem, ha szükségét érzem" – teszi hozzá.
A vallásszociológus emlékszik arra, amikor a rendszerváltás környékén katolikus értelmiségiek
egy köre kezdeményezett hasonló közeledést a magyarországi zsidóság és a
katolikusok között azon felismerés jegyében, hogy a holokauszt kérdését nem érti a
magyar egyház. "Lehet ezerféleképp mentegetőzni, de ha én valamiképp a magyar népnek
és a magyar katolikus egyház részének tartom magam, akkor az azonosulásomból következik,
hogy igenis ezzel a fanatikus gonoszsággal és bűntettel szemben bűnbánatot kell
tartanom" – érvel Tomka.
Tudomása szerint történtek már bocsánatkérések, de csak azon püspökök részéről,
akik kellő mértékben magabiztosnak érezték magukat. Ugyanezt a logikát a katolikus
egyház egészére nézve is alkalmazhatónak tartja, melynek eredményeképpen, reményei
szerint előbb-utóbb eljut majd arra a pontra, amikor belsőleg elég kiegyensúlyozottnak
érzi magát "és rádöbben, hogy itt mellette megölhettek több százezer embert".
Wildmann János, az Egyházfórum cím? katolikus folyóirat főszerkesztője sajnálatosnak
tartaná, ha nem történne semmilyen lépés a magyar katolikus vezetés részéről. Úgy
gondolja, hogy a II. vatikáni zsinat és a pápai megnyilatkozások sorozata mindenkit kötelez,
Magyarországot is beleértve. "Nem hiszem, hogy létezik olyan súlyos érv, legyen az
történelmi, társadalmi, politikai, vallási vagy akármilyen, amely fölhatalmazná a
magyar püspököket, hogy ebben az ügyben hallgassanak" – szögezte le a főszerkesztő.
A hivatalos püspökkari érv szerinte gyenge lábakon áll, mert – mint mondja – ezen
az alapon, ha a pápa egyszer elmondta a Hiszekegyet, akkor többé senkinek sem kellene
elmondani a világban. A vatikáni zsinat is hangsúlyozta, hogy az egyház helyi szinten
valósul meg. Tehát, ha van egy központi irányvonal, az önmagában kifejez egy szándékot,
kifejezi a világegyház kívánságát, de azt mindig le kell bontani helyi szintre, ahol
a püspököknek, püspökkari konferenciáknak állást kell foglalni arról, hogy abban
az országban miként fog mindaz megvalósulni.
Wildmann szerint ez a passzív, kimagyarázós hozzáállás zsinat előtti teológiát tükröz;
centralista, tekintélyelvű, és nem veszi komolyan a helyi egyház felelősségét,
amely arra hivatott, hogy ezeket továbbgondolja és megvalósítsa. "Úgy gondolom,
hogy el lehet, és el is kell várni a magyar püspököktől, papoktól, és teológusoktól,
hogy végre, 35 évvel a II. vatikáni zsinat után, tegyék magukévá annak a lelkiségét,
szellemiségét és vállalják az abból fakadó feladatokat, következményeket. Tehát
nyilatkozzanak" – foglalta össze véleményét az Egyházfórum főszerkesztője.
Molnár Tamás Amerikában élő filozófus, vallástörténész, katolikus gondolkodó a
diplomácia szabályai felől közelítve meg a kérdést, kettéválasztja a Vatikán
vallási és politikai szerepét, és azt mondja, hogy a mea culpát a világpolitika
kontextusában kell nézni. Eszerint az egész annyiban érvényes, amennyiben a másik két
tényezőnek, Izraelnek és az araboknak ez hasznára válik. Vagyis mindennek, amit a pápa
formálisan mond, megvan a maga politikai súlya, melyet úgy kell megmérni, mint akármilyen
más államfőnek vagy diplomáciának a megnyilvánulását. A vallástörténész úgy
gondolja, hogy ha a pápa nyilatkozatát másképpen is kell olvasni – ami szerinte feltétlenül
így van – az elkövetett bűnök és hibák vonatkozásában, akkor az egyházfő túlzásba
vitte a dolgot, "mert ilyet soha állam még nem csinált".
Mint mondja, a legjobb esetben is egy jámbor kezdeményezésről van szó, ami nagyon szép,
esztétikailag és etikailag is hat, nagy érték? személyes gesztus, de diplomáciai értéke
nincs.
Állítását a világ különböző országaiban élő katolikusok eltérő viszonyulásával
támasztotta alá, akik úgymond félnek felvállalni a bocsánatkéréssel járó felelősséget,
mivel helyi szinten mindig bonyolultabb a helyzet. "Ezt a programot csak egy állam
tudja valóságra váltani, márpedig a katolikus egyház nem állam, hanem vallás" –
összegezte gondolatait a filozófus.
Gábor György, az MTA Filozófia Intézetének munkatársa szintén nagy előrelépésnek
tartja a pápai bocsánatkérést, ugyanakkor továbbra is kérdés előtte, hogy –
ismerve a katolicizmus hierarchikus felépítését – mindez hogyan jut el az egyes hívőkig.
Véleménye szerint a magyar katolikus egyház azért nem vette át a pápai retorikát,
mert sajnos Európa egyik legkonzervatívabb egyháza, mely nem mentes a politikától
sem. "Ha valaki mérlegeli, hogy milyen következményei vannak a bocsánatkérésnek,
akkor az nem az eredendő keresztényi tanítást tekinti alapnak, hanem külső
szempontok alapján dönt, amely külső szempontokban már ott van a politika" – véli
a vallástörténész, aki szerint kihallik a csöndből, hogy legalább két történelmi
egyház vezetése egyértelműen, politikailag is, a saját hegemón szerepét kívánja
újra megteremteni, és ezért akár az ilyen gesztusokat is elutasítja magától. "Ebbe
nem fér bele, hogy akár a történelmi múltban is, bármilyen bűnt elkövetett volna
az egyház, vagy az egyház kötelékébe tartozó személyek" – állítja Gábor.
A magyar katolicizmus konzervativizmusát nem az elmúlt 40 év következményének látja,
hanem – ha csak a XX. századot tekintjük – már a századelőn létező irányultságnak.
A szakember megítélése szerint a modernizmusból és a pár évtizeddel később induló
"új teológiából" semmi sem jött át Magyarországra.
2000. 04. 01. (IV/14)
