Arisztotelész óta közhely, hogy az ember "városalkotó lény". Az antik polisz azonban többet jelentett a polgárok és/vagy épületek összességénél: a város egy istenség oltalma alatt álló szent terület is volt egyben: ennek köszönhette létrejöttét és fennmaradását, s ha elpusztult, az biztos jele volt annak, hogy "elhagyták istenei". Hogy a régiek mennyire komolyan vették ezeket a városok felett trónoló szellemeket, az is jelzi, hogy az ostromokat mindig sajátos "szellemi harccal" kezdték: különféle varázsigéket mondva, fűt-fát ígérgetve próbálták elcsábítani a hely szellemét a településről.
Ezt a szertartást a rómaiak az "istenek kihívásának" (evocatio deorum) nevezték, s kései források szerint így vették be többek között Karthágót és Korinthoszt is. Hogy a városok és a felettük lévő szellemi fejedelemségek a Biblia szerint is szorosan együvé tartoznak, mutatja Babilón ítélete:
"Megfenyítem Bélt [Babilón egyik fő istene] is Babilónban, és kivonom szájából, amit benyelt, és többé nem futnak hozzá a nemzetek, Babilón kőfala is ledől."
2000. 05. 27. (IV/22)
