Tájkép csata közben

Két izraeli katona egy több ezer kőből álló halom mellett. A köveket a Hezbollah
támogatói dobálták feléjük a libanoni kivonulás során Fotó:
Reuters

Hónapokon át folyt a közös tanulás hármasban, s ha Smuél "hiányzott", a
lakásunkba helyeztük át a székhelyünket. Itt az egyetlen nehézség az volt, hogy
Ynon, akivel egyre jobban összebarátkoztunk, nem csupán nem ehetett nálunk semmiből,
de az étkészletünket sem használhatta. Ha előre tudtam, hogy elszabadul a
hadseregtől és feljön, leszaladtam vásárolni valami biztosan kósert, valamint
eldobható papírtányért és evőeszközöket. Mindenre kiterjedő tudásvágya elegáns
és kiegyensúlyozott harmóniában állt a "Tóra igájának" korlátjaival. Miután
az imaidő elérkeztével megállapította, hogy a szobánkban merre eshet Kelet, és
teljes koncentrálással imádkozott, ami közben én megpróbáltam tovább összeolvasni
Rosenzweig angol, francia, német és héber szövegét, visszaült mellém, és aziránt
érdeklődött, mennyire tartalmaz a keresztény Újszövetség zsidó elemeket. Mikor
kiderült, hogy még sosem olvasott Újszövetséget, különös jelenetre került sor.
Leemeltem a polcról a Károli-fordítást, felcsaptam Jakab apostol levelét, melyet
sokan az Újszövetség legzsidóbb fejezetének tartanak (Luther szerint például csak
tévedésből kerülhetett a kánonba), és hevenyészve fordítani kezdtem neki héberre.
Gondolom, ha a hegeli világszellem (nem Napóleon) véletlenül éppen a szobánkon
lovagolt volna keresztül, nehezen fojtotta volna el kaján mosolyát, hallván, amint
valaki egy apostoli levelet fordít "vissza" – a magyar közvetítésével –
héberre egy ortodox jesiva-növendék számára

Idejártam 1997 nyarán a nyári egyetemre, még mindig főleg nyelvet tanulni.
Kíméletlen forróságban indultam délben az autóm keresésére, hogy áthajtsak a
Bak\'a és a Talpijot negyed határán levő intézetbe, a város túloldalára, ahonnan
az ösztöndíjam származott. Szokás szerint a zsebkendőmmel fogtam meg az ajtó
fehéren lángoló kilincsét, óvatosan beszálltam, anélkül, hogy bármelyik izzó
fémrészhez hozzáérnék. Az órák óta a napon álló kocsiban az embert azonnal
kiveri a verejték, a lélegzetvétel majdnem fájdalmas. Izraelben minden autó
műszerfalát vastag nemezréteg borítja. Egyszer-egyszer láttam olyan kocsit, ahol ezt
valamiért elmulasztották: a hamuszürkére égett műszerfal borításán olyan
repedések tátongtak, mint egy nagyon öreg tölgyfa kérgén. ()

Az első gázadással együtt automatikusan bekapcsolom a rádiót. Izraelben kivétel
nélkül minden autóbuszon és csaknem minden autóban folyton szól a rádió.
Feszültebb időkben az utcán járók is zsebrádiót szorítanak a fülükhöz: a
rendszeresen ismétlődő híreket hallgatják. Ha háború készül, ennek első jele,
hogy a hírek közé többé-kevésbé értelmetlen hirdetések vegyülnek, mint "a
bagoly felszállt a háztetőre", meg ilyesmi. Valahol valaki ilyenkor tudja, hol kell
azonnal jelentkeznie katonai szolgálatra. A légierő nyolc-tíz, a szárazföldi erők
körülbelül harminchat óra alatt kerülnek a teljes mozgósítás állapotába. Ezért
volt, hogy az 1973-as Jom Kippur-i háború meglepetésszer? kitörésekor, lévén az
ünnep miatt a rádiók többsége nem volt bekapcsolva, egyedül a légierő próbálta
– óriási áldozatok árán – feltartóztatni az arab előrenyomulást, amíg a
tartalékos erőket mozgósították.

A hőségtől pilledten vezetek, alig figyelek a rádióra. Nagyon izgatott hangok
szólnak belőle, közbe-közbe szirénák üvöltenek. Akkor kapom csak fel a fejemet,
amikor ráeszmélek, hogy a kocsin kívülről ugyanazokat a hisztérikus
sziréna-sikoltozásokat hallom, mint amelyeket a rádióból. Dermedten figyelni kezdek.
Annyit értek a zűrzavarból, hogy terroristák bombatámadása zajlott a suk-on, a
Machané Jehudán (Jeruzsálem legnagyobb piacán), a halottak és sebesültek számát
még nem tudják. A rendőrség lezárta a piac felé vezető összes útvonalat, az
autósokat kérik, hogy kerüljék el az egész negyedet. Most már valóban rohamkocsik
és mentők vonítnak el mellettem, az út szélén autósok és gyalogosok torpannak meg,
mobiltelefonokat rántanak elő. Hallom a rádión, hogy tűzszerészek lepik el a piac
romjait, még a mentésnél is sürgősebb felderíteni, lappanghat-e még éles pokolgép
a gyümölcsárusok polcai közt.

Meggondolom magam, és irányt változtatok. Nem az ipari negyed melletti intézetem
irányába folytatom az utat, hanem haza indulok. Tudnom kell, mindenki rendben otthon
van-e. Csak ismerős ne legyen a halottak között, fohászkodom. Amikor a Nagyzsinagóga
mellett átvágok a Knesszet felé, már látom, hogy a Jaffa street irányába mindent
lezártak: páncélautó páncélautó hátán. A Ben Gurion negyeden túl Bét ha-Kerem
(szőlőskert), a saját városrészünk felé veszem az irányt, bekanyarodom az
utcánkba, kiugrom, felszaladok a lépcsőn. Az ajtó zárva, senki nincs otthon.

Ez nekik béke, morgok magamban nagyon is jobboldali módon, és várok. Egyik cigarettát
szívom a másik után, fel és alá járok a szalonban, és azon tűnődöm, mire is
várjak és meddig. Aztán kutatni kezdek a lakásban valami nyom után, amiből
rájöhetnék, vajon Liza hol lehet. A közelünkben van a Sa\'aréj Cedek, a város
egyik legnagyobb kórházkombinátja: szakadatlanul hallom a száguldó mentők
szirénáját. Egyre jobban fogy a türelmem: kirángatom a fiókokat. Egyszerre
rájövök, hogy eltűnt a hitelkártyánk. Liza vásárolni ment volna? De hova? Találok
egy kevésbé nyugtalanító megoldást is: a számítógép mellől eltűnt az az
egyetlen floppy, amin az ő kinyomtatnivalója volt. De hova mehetett nyomtatni? Felhívom
a saját munkahelyemet, a francia származású Marco veszi fel. Aznap nem látta Lizát,
nem járt náluk. És azonnal csillapítani kezd anélkül, hogy bármit is mondtam volna.
Nyugodjak meg, bárhol lehet, ő is felhív még, ha megtud valamit. Betelefonálok a
Jointba. De igen, mondják, járt ma itt, kinyomtatott valamit, de már legalább két
órája továbbment. Nem mondta, hogy hová, talán vásárolni. Kétségbeesem, nincs
már hova telefonálnom. Bekapcsolom a televíziót, dőlnek rám az iszonyú, véres
képek. Vérbeborult arcú, zokogó asszony veti magát a testrészek és
szétroncsolódott görögdinynyék egybevegyült véres moslékjába, katonák
rángatják vissza, verekszik velük, simogatják. Aztán ultraortodoxok egysége foglalja
el a helyszínt, fekete kaftán, kalap, ősz szakáll és halántéktincsek, mindannyiukon
gumikesztyű. A rendőrséggel való együttműködésük ritka pillanatai. Ők
vállalják mindig magukra a halottak legapróbb, szétszórt darabjainak a felkutatását
és összegyűjtését, hogy eltemethessenek minden földi maradványt. Felkúsznak a
villanyoszlopokra, lebújnak a csatornafedél alá, a piac menti házak
ereszcsatornáiból is összeszedik a legparányibb embercafatot is. Közben folyton szól
a telefonom: Marco érdeklődik, megtudtam-e már valamit, a Jointtól telefonálnak
ugyanezért. Aztán a barátok és az egyre távolabbi ismerősök is: mindenki felhív
mindenkit, hamarabb azonosítják a hiányzókat, mint a rendőrség.

A televízióban gyors interjú a miniszterelnökkel, aki kétségbeesett emberek
gyűrűjében nyilatkozik a közeli kórház bejáratánál: a palesztinokkal minden
békekötés illuzórikus, mondja, kisujjukat sem mozdítják a terror ellen, ha a
folyamatban levő tárgyalásokon vita támad, tömeggyilkosságokkal kísérelnek meg
engedményeket kicsikarni. Bekötözött sebesültek a kórtermekben, majd vissza a
piacra. Már gyűlnek az őrjöngő tüntetők, akik a kormány békepolitikája ellen
tüntetnek. Nagyon zajosak, de nincsenek túl sokan. A rendőrök nem törődnek velük,
csak nem eresztik őket a még folyó mentések útjába. A piac megszokott képe úgy fel
van hasítva, mint egy lebombázott ház, amelynek felnyíló belsejéből véres
ágynem? dől ki. A televízió számokat kezd sugározni: ezeken a telefonszámokon
lehet érdeklődni az eltűnt személyek után. Remegő kezekkel elkezdem felírni őket.
Nem tudom kiverni a fejemből, hogy én hoztam Lizát ide, ebbe az országba. Meddig vár
az ember, mikor kezdi el felhívni ezeket a számokat? Hogy lehet, hogy ebben az
őrjöngő szirénakoncertben az emberek sétálnak és beszélgetnek az utcákon?

Aztán egyszer csak megpillantom Lizát az erkélyen keresztül. Két megrakott cekkerrel
közeledik derűs arccal az utca másik vége felől. Eléje rohanok. Sejtelme sincs,
mitől vagyok olyan mérhetetlenül megkönnyebbült. Tőlem tudja meg, mi történt.
Amikor később elmondja, hol járt, eltöprengek. Valójában a piacra indult
gyümölcsért. Már a közelében volt, amikor rájött, hogy a piacon nemigen lehet
fizetni hitelkártyával, muszáj levennie készpénzt egy automatáról. Ott állt a gép
előtt, és akárhogy erőlködött, nem volt képes felidézni a kártya titkos
kódszámát. Így hát le kellett mondania a piacról, és keresett egy olyan
gyümölcsboltot, ahol lehet kártyával is fizetni. A régiek angyalnak hívták volna
azt, akivel Liza a pénzautomatánál találkozott

***

A Jad va-sémben külön emlékhelye van a több mint egymillió meggyilkolt
kisgyereknek. Egyikük édesapja állíttatta. Növényekkel sűrűn borított halom, alig
emelkedik a föld fölé. A tetején és hasadékszer? bejárata előtt csonka
betonoszlopok meredeznek, folytatásukat a legkülönbözőbb magasságban törték le,
nincs köztük két egyformán magas. A domb növénybundáján sokhelyütt átüt a
szikla. Mikor az embermagasságú hasadékon mintegy átbújva belépsz a domb alá,
teljes sötétség fogad. Ebben a koromsötét derengésben kezedet egy kapaszkodóra
teszik, s te ennek mentén botorkálsz tapogatózva végig valami keskeny, áttetsző
hídfélén, amit minden irányból a világűr feneketlen éjszakája vesz körül.
Lábad alatt ugyanaz az éjszakamély, amely előtted és fölötted, s e mélységben
sok-sok kicsiny, távoli csillag ragyog hunyorogva. Aztán ráeszmélsz, hogy valamennyi
hunyorgó csillag, alattad, fölötted, körötted, valójában egyetlen gyertyának a
fénye, amelyet egy végtelenített tükörrendszer sokszoroz köréd. A sötétből
egymást váltó férfi és női hangok parányi, elmúlt gyermekneveket sorolnak:
neveket, helységeket és életkorokat. Különben csend van. Mikor már kevésbé sírsz,
a meleg csend magába burkol. Jóleső, nyugodt sötétség. Akikkel együtt jöttél ide,
nem látnak téged. Mint rég látott vendégük köré, a kicsiny csillagok barátságos
kíváncsisággal köréd gyűlnek, eggyé olvadsz meleg szomorúságukkal, amíg
botorkálsz az éppen csak derengő hídon, a sötét mindenségen keresztül

***

Ra\'ananán egy reggel kipillantottam a teraszon át a ház parkolójára, és
szomorúan láttam, hogy a Fiesta hátsó kerekét elhagyta a lélek, a kocsi a tengelyén
áll. Feltettem a helyére a kétségbeejtő állapotban levő pótkereket, és Szolomon
szomszéd biztatásával, miszerint ha tíz percen belül elérem a gumiszerelőt,
megúszom a vállalkozást, nekiindultam. A legrövidebb utat választottam a város ipari
övezete felé. Ilyen – viszonylag elkülönülő – övezete itt minden városnak van,
erre találhatók egy helyen a legkülönbözőbb szereldék, műhelyek, a legnagyobb
autós bevásárló központok. Már a várost határoló sugárúton hajtottam, amikor a
pótkerék szívet rázó dörrenéssel valósággal felrobbant. Éppen csak le tudtam
kormányozni az út szélére, s a kocsi imbolyogva beevickélt egy buszmegállóba.
Tanácstalanul ülve maradtam a napon gyorsan hevülő zöld vasdobozban.

Mit csinálna most a helyemben egy izraeli? – töprengtem. Azt tudom, hogy mit mondana:
jihje be-széder (rendbe jön). Azt már valóban megfigyeltem, hogy Izraelben mindenféle
arccal találkozik az ember, csak határozatlannal nem. Távol tőlem, a legbelső sávban
olykor elszáguldott egy-egy autó a pálmák mellett, de az út egyébként kihalt volt.
Próbáltam úrrá lenni elhatalmasodó tanácstalanságomon és kétségbeesésemen.
Határozott, izraeli mozdulatokkal törölgettem izzadó homlokomat, de éreztem, hogy ez
a határozottság foszladozóban van.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el. Egyszer csak, mikor a visszapillantó tükörre esett
a tekintetem, azt láttam, hogy egy leny?gözően ócska, óriási Volvo állt be mögém
a buszmegállóba. Mozdulatlanul állt, senki nem szállt ki belőle. Egy idő múlva
értetlenül kihajoltam az ablakon, és hátrafordultam. A Volvo vezetőülés felőli
ablakán ekkor kinyúlt egy kéz, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal
magához intett. Kiszálltam és hátramentem. A kocsiban ott ült Osztap Bender, a nagy
kombinátor. Barnára sült, hatalmas termetű, tagbaszakadt férfi. Mikor melléértem,
pillantást sem vetett rám, a kocsimat méregette és egy gyufaszálat rágcsált.
Hosszas hallgatás után, ami közben én reménykedően és félszegen várakoztam, a
gyufaszál mellől vetette oda a kérdést, de továbbra se nézett rám.

– Miért nem teszed fel a pótkereket?

– Mert nincs – válaszoltam.

Újabb hallgatás következett. A furcsa az volt, hogy egy pillanatig sem éreztem, hogy
ráérne. Szüntelenül siető ember benyomását keltette, csak számomra átláthatatlan
volt, mikor miben siet. Most éppen mérlegelt valamit. Hirtelen kiszállt, elindult az
autóm felé, és közben hátravetette:

– Te adsz nekem ötven sékelt, elintézzük és visszahozlak – közben már neki is
látott leszerelni az ellapult kereket.

– Sok – mondtam határozottságot színlelve, de éreztem, hogy nemigen van
választásom.

– Nem sok – mormogta percekkel később, miközben mindkét sérült kereket bedobta a
Volvo hátsó ülésére.

Beültem mellé mindenféle zöldséges és gyümölcsös ládák közé. Most nézett
rám először, miközben indított.

– Honnan vagy?

Megmondtam. Olybá tűnt, mint aki az ország nevét már hallotta, de hogy merre van, az
nem érdekli.

– És mióta vagy az országban?

Itt megelégeltem, hogy mindig ő kérdez, és visszakérdeztem: – Te ki vagy?

– Ani number one ba-arec (én vagyok a number one Izrael földjén) – válaszolta, a
külföldi jövevény kedvéért angol szavakat is használva. – Líbiából jöttem.

És ettől a pillanattól fogva – későbbi elválásunk pillanatáig – egy olyan
valószínűtlen és ellenállhatatlan szózuhatagot árasztott rám, hogy már csupán
azokban a ritka és röpke szünetekben volt alkalmam feleszmélni, amikor éppen valami
gyors kérdést intézett hozzám. Beszédének áradatát hol értettem, hol nem.
Időről időre az volt a benyomásom, hogy versben beszél, kihallottam belőle a
rímeket. Fogalmam nincs, mennyi volt az idézet abban, amiket mondott, néha mintha
egész prófétai bekezdések rémlettek volna elő bibliai áradású szavai közül.
Háborúról és békéről, árulásról és megbocsátásról, bűnről, szentségről
és hitszegésről volt szó, beszédének tajtékzó hullámai minduntalan összecsaptak
a fejem felett. Mindeközben mintha egy töredékes önéletrajz foszlányai is
fölrémlettek volna. Nem minden büszkeség nélkül adta a tudtomra, hogy soha nem járt
semmiféle iskolába, olyan, amilyennek született. Miután nyilvánvalóan egy bolonddal
hozott össze a sors, próbáltam felmérni az esélyeimet. Hirtelen áttért prózára:

– Te mit csinálsz? – kérdezte.

Valamikor Jeruzsálem ultraortodox haszidjaival ennél a kérdésnél szoktak volt a
beszélgetéseink elakadni. Nem értették, mikor azt mondtam, hogy filozófiával
foglalkozom, és az érdeklődés is nyomban eltűnt az arcukról. A líbiai azonban –
nagy meglepetésemre – vezetés közben a vállamra tette hatalmas kezét, és
félreérthetetlenül vigasztaló hangon megérdeklődte tőlem, mi az, hogy filozófia.
Mindmáig büszke vagyok rá, hogy három héber tőmondatban összefoglaltam neki azt,
amivel Majmonidész egy életen át vesződött.

– És mondd, ebbe a politika is beletartozik? – döbbentett meg kérdésével, amiből
kiderült, hogy megértette.

– Mert akkor kollégák vagyunk – ölelt magához, és a vállamat lapogatta. Újból
kifeszítette fölém roppant monológjának ívét. A verses részekre most már nem
nagyon ügyeltem, feladtam a megértésük reményét, de a prózából világosan
kihallottam, hogy a kormányt korholja. Nem a szó modern értelmében politizált, Rabin
és Peresz neve bibliai-apokaliptikus képek közé ékelődött a száján.

– Mit jelent az, hogy területet békéért? – tette fel szónokiasan a kérdést. –
Hiszen az Ígéret Földje nem más, mint Isten Országa! Békét pedig egyedül ő ad az
ő fenséges magasságából. Kivel akarnak ezek csereberélni? Isten földjének
területéből akarnak adni Isten békéjéért? Hiszen ennek semmi értelme! Hogy lehet
alkudozni valamiről, ami nem is a miénk? Megmondatott: "Mert enyém a föld, és ti
csak vendégek vagytok rajta!"

– Azt akarod mondani, hogy Rabinék árulók? – kérdeztem.

– Nem, de ostobák. Nem értik, miről szól ez a történet – válaszolta. Közben
megérkeztünk a gumiszerelő műhelye elé. Megállította a kocsit, és hirtelen
lángoló szemekkel, egész terjedelmében felém fordult:

– Tudod-e te, mi az a Második Szentély?

– Tudom – válaszolom.

– Az lesz itt – fakad ki keserűen izzó szenvedéllyel. – Leég a Szentély,
beomlik a Szentek Szentje, tűz és vér árasztja el Izrael földjét. Szétszóródunk
újabb kétezer évre.

Belépünk a tágas műhelybe, nekem az a benyomásom, hogy a szerelők zöme arab. A
líbiai megáll a csarnok közepén, két karján a két kerékkel, és – amennyire ki
tudom venni – ünnepélyes szónoklatban hívja fel a jelenlevők figyelmét arra, hogy
mindannyian rendkívüli jócselekedet nem várt alkalma előtt állnak. Minden egyéb
munkájukat félretéve megjavíthatják az én gumijaimat, méghozzá olcsón, mert én
egy szegény új bevándorló vagyok. Tekintete egyszerre gúnyos és szenvedélyes.
Félszegen feszengek az oldalán, legszívesebben felébrednék otthon az ágyamban. A
szerelők ráérősen közlik vele, hogy jelenleg más munkájuk van. Pártfogóm ekkor
leteszi a kerekeimet, határozott léptekkel odasiet hozzájuk, nem mindennapi testi
erejével egyszerűen lesöpri munkapadjaikról az éppen javítás alatt álló gumikat,
és felteszi helyükre az enyémeket. Közben megállás nélkül beszél, versben
szónokol, nem bírom követni. A segédek válaszul félresöprik az én javításra
váró gumijaimat, és tovább folytatják eddigi munkájukat. Erre a líbiai körülnéz,
talál egy ormótlan fotelt a sarokban, felkapja, a terem közepére dobja,
beleterpeszkedik, és mennydörgő szónoklatokat zúdít az egész műhelyre. A hangulat
fokozatosan változik. A szerelők vezetője közelebb somfordál hozzám, és súgva
megkérdezi: ki ez?

– Nem tudom, mondom, csak az imént ismertem meg. Azt hittem, ti ismeritek.

– Életemben nem láttam – válaszolja. – De gyönyörűen beszél!

Közben magam is észreveszem, hogy a szerelők tátott szájjal hallgatják, miközben a
főnökük szépen a kezük alá adja az én gumijaimat. Percek alatt elkészülnek vele,
jelentéktelen összeget fizetek.

A líbiai szóözöne már meghitten – és immár tökéletesen érthetetlenül –
zsong körülöttem, miközben visszavisz az elhagyott kocsihoz. Az ott izzik még mindig
az üres buszmegállóban. Fürgén visszaszereli a kereket a helyére, a másikat belöki
a csomagtartómba. Odanyújtom neki az ötven sékelt, rám se pillant, miközben zsebre
vágja. Visszaszáll a Volvóba, a gyufaszál visszakerül a szájába.

– Nagyon köszönöm, és salom – mondom neki.

Lehet, hogy mormogott valamit válaszul, nem hallottam. A motorja felzúg, és egy perc
múlva kicsi pontként vész nyoma number one-nak az Ígéret Földjének távoli
horizontján