hetilap

Jelenet a Gladiátor cím? filmből. A kegyetlenség kultusza   

"Valamely kormányzat kiválóságát legalább annyira jelzi, milyen gondot fordít
a szórakozásra, mint a komoly dolgokra, mert igaz, hogy az utóbbiak terén a hanyagság
sokkal inkább elítélendő, az előbbiek esetében viszont nagyobb elégedetlenséget
szül: mindent összevetve, a nép kevésbé mohón vágyik a pénzbeli bőkezűségre,
mint a látványosságokra" – írta a filozófus-császár Marcus Aurelius nevelője,
Fronto. A római szórakoztatóipar állami monopólium volt. Indokolta ezt a római
játékok alapvetően vallási jellege, de még inkább azok tömegbefolyása. A
császárság a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal Juvenalis
szállóigévé lett "Kenyeret és cirkuszt!" mondása. Ingyen gabonához ingyen
látványosság dukált: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott városi
csőcseléket el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a
hatalom ellen fordíthatta. A császárt nemcsak a cirkuszi látványosságok legfőbb
rendezőjének tekintették, hanem személyes részvételét, sőt lelkesedését is
elvárták. Augustus is rendszeresen megjelent a császári páholyban, hogy végignézze
a játékokat. Közben semmi mással nem foglalkozott, mert nem felejtette el, hogy milyen
rossz néven vette a nép örökbefogadó apjától, Caesartól, hogy szórakozás közben
intézte ügyeit. A kegyetlenkedéseiről elhíresült Nero annak köszönhette
népszerűségét, hogy valósággal őrjöngött a játékokért, ahol egyszer?
polgárként viselkedett, és nemegyszer maga is részt vett a küzdelmekben; Titus a
gladiátorviadalokon szurkolt, és kedvenceinek ellenfeleit egy külvárosi vagány
szókincsével pocskondiázta; Commodus pedig gladiátorként is fellépett, igaz,
bölcsen vigyázva arra, hogy ellenfelei fakarddal vívjanak ellene. A római
császárság négyszáz éves fennállása alatt mindössze két császárról jegyezték
fel, hogy nem szívelte a cirkuszt: Tiberiusról és Marcus Aureliusról. De a játékokat
– ami jár, az jár – ők is megrendezték.



"Négy szín – egy szenvedély"



A rómaiak egészen a városalapító Romulusig vezették vissza kocsiversenyeik
eredetét. Cirkuszi játékaik "védőszentjének" Consus alvilágistent tartották,
akinek föld alatti temploma Róma legnagyobb arénájában, a Circus Maximusban is
megtalálható volt. A rómaiak hiedelme szerint ez a szentély az Alvilág egyik
lejárata volt, amelyen keresztül bizonyos időpontokban a halottak szellemei az élők
közé jöttek. A lovas- és kocsiversenyek színhelyéül szolgáló "Legnagyobb
Cirkuszban" – ezt jelenti a Circus Maximus név – Vespasianus korában
kétszázötvenezer néző élvezhette a látványosságokat. Rajta kívül még négy
cirkuszépület volt a városban, melyek közül az egyik pontosan a mai Szent
Péter-székesegyház helyén terült el a Vaticanus mezején.

A cirkuszi játékok – legalábbis külsőségeikben – mindvégig őrizték vallási
jellegüket, melyben a diadalmenet elemei és ősi áldozati szokások vegyültek. A
díszes felvonulás (pompa) a Capitoliumról indult, és egy diadalíven át jutott be a
cirkuszba. A menet élén a verseny rendezője haladt pompás kocsijában, feje fölé egy
rabszolga aranykoszorút tartott. Őt követték a kocsijukban álló versenyzők, a
végén haladtak az istenszobrok, mögöttük a papokkal és a consulokkal. A felvonulást
lovasok, táncosok, énekesek, zenekarok tették változatossá. Egy menetben négy
négylovas szekér (quadriga) állt rajthoz, amelyek hétszer kerülték meg a pályát:
egy futam 8400 méter hosszú volt, s mindössze 15 percig tartott. A verseny
legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor egy-egy fogat – római tolvajnyelven
szólva – "hajótörést szenvedett". Ez gyakran előfordult, hiszen a finisben a
hajtók mindenáron ki akarták harcolni a győzelmet, ezért sokszor szántszándékkal
okoztak balesetet.

A versenyben részt vevők négy – később hat – "versenyistállóhoz" tartoztak.
A legrégebbiek a fehérek és a vörösök voltak, a császárkorban jöttek létre a
zöldek és a kékek; s Domitianus idején vezették be a kérészéletűnek bizonyult
bíbort és aranyat. Ma már talán csak a futball-szurkolótáborok "kemény magja"
képviseli azt a mentalitást, amely a rómaiakat általánosságban jellemezte. A
tudós-irodalmár Plinius így panaszkodott a rómaiak túláradó játékszenvedélye
felett: "És ha legalább a lovak gyorsasága vagy a hajtók ügyessége vonzaná őket,
még volna a dolognak valami értelme, de hát a ruháknak szól a biztatás, ruhákért
rajonganak, s ha a futtatás alatt, a verseny kellős közepén ezt a színt oda, ezt
emide helyeznék át, a rokonszenve és a biztatás azonnal átpártolna, cserbenhagynák
tüstént kedvenc hajtóikat, kedvenc lovaikat." A császárkor évszázadaiban a két
legfontosabb "párt" (factio) a zöldek és a kékek voltak: az előbbit a császár
és a köznép, az utóbbit a szenátus és az arisztokrácia támogatta. A
játékőrület nyomai még a köztemetőkben is fellelhetők. Az egyik síron például,
amelyet egy 19 évesen elhunyt fiú anyja emelt, ezt olvassuk: "Caecilius Pudensnek, a
kékek párthívének". Mintha ma valaki azt vésné a fia sírjára: "X. Y., élt
tizenkilenc évet, a Fradinak szurkolt". A factiókhoz tartozás komoly társadalmi
előnyt is jelenthetett Rómában. Vitellius, aki eredetileg Caligula lovásza volt, úgy
nyerhette el Germania tartományi kormányzóságát, hogy a "kékek" egyik
magasrangú vezetője közbenjárt érdekében. A pártok klubokat is működtettek,
Caligula például szinte mindig a zöldek klubjában tartózkodott, sőt ott is
étkezett. Római mintára alakult factiókat találunk szerte a birodalomban:
Karthágóban, Antiochiában és Bizáncban is. Ez utóbbi helyen a pártok – a modern
latin-amerikai "futballháborúkhoz" hasonlóan – még zendülések okozói is
voltak: 532-ben a kékek és a zöldek összefogtak a császárok (Justinianus és
Theodosius) ellen. Kitört a híres Nika-lázadás, amely 30 ember életét követelte.



"Öld, vágd, égesd!"



Alig kelt fel a nap, Róma szűk utcáin máris sűr? tömegben hullámzottak a nézők
Róma hatalmas amfiteátruma, a Colosseum felé. Hamarosan kezdetét vette az aznapi
műsor. Először egy sereg gyilkost, rablót és "felforgató elemnek" bélyegzett
politikai foglyot hajtottak ki a porondra, akiket a bíróság vadállatok elé
vettetésre (ad bestias) ítélt. A szerencsétleneket mezítelenül egy oszlophoz
kötötték, majd felhúzták a rácsokat és beeresztették a hóhér szerepére
kiszemelt oroszlánokat, tigriseket, medvéket. A napokon át éheztetett fenevadak
vérfagyasztó üvöltéssel vetették magukat a védekezni képtelen áldozatokra, és a
nézősereg ordítozása közepette szétmarcangolták őket. De a felbőszült állatok
sem maradtak sokáig urai a porondnak. A karzaton íjászok jelentek meg, akik
fegyverükkel célba vették őket, s a közönség most már a fenevadak
haláltusájában gyönyörködhetett. A szünetben kivonszolták a tetemeket az
arénából, s a vértől iszamós talajt homokkal szórták fel.

A tulajdonképpeni állatviadal (venatio) csak ezután következett. Ezúttal a távoli
országokból begyűjtött fenevadakkal fegyveres gladiátorok szálltak szembe, vagyis
egyenlő volt a küzdelem. A vadállatok és gladiátorok párharca addig folyt, ameddig
az amfiteátrum ketrecei ki nem ürültek. Addigra rendszerint delelőre hágott a nap, s
a nézők egy része elindult hazafelé ebédelni. Mások viszont az ebédszünetet is itt
töltötték, mivel most is akadt látnivaló: ismét bűnözőket tereltek a porondra,
akiknek ítélete párviadalra (ad gladium) szólt. Ez a "párbaj" szintén a
nyilvános kivégzés egy fajtája volt: a küzdők egyikének fegyvert nyomtak a
markába, akivel szemben a másiknak csupasz kézzel kellett védekeznie. És jaj volt
annak, aki a biztos halál elől futásban keresett menedéket! A megfogyatkozott
közönség bosszús kiáltásai nyomán a szolgák korbácsütésekkel, éles karddal
vagy tüzes vassal kényszerítették, hogy vállalja a reménytelen küzdelmet. "Üsd,
vágd, égesd! Miért fut olyan gyáván bele a kardba? Miért sújt le olyan félénken?
Miért hal meg annyira kelletlenül? Csapjatok bele a sebekbe, csupasz mellel, szemközt
fogadjátok egymás ütéseit!" – kiabálta a közönség, a látványtól borzadó
Seneca füle hallatára. De a győztes sem kerülhette el sorsát: amint csúfos
hóhérmunkája véget ért, fegyverét másnak adták, s nemsokára ő is szétszabdalva
hevert áldozata mellett. Mire az utolsó ember is elvérzett, újra megteltek a
lelátók. Mindenki a nap fénypontjára készült, kezdődhetett a gladiátorok viadala.

Kisvártatva szélesre tárult a küzdőtérre nyíló kapu, s bevonultak a császári
gladiátoriskolák kemény edzéseken kiképzett hivatásos bajvívói, akik a biztos
megélhetés és dicsőség reményében életüket is hajlandók voltak kockára tenni. A
több száz felvonuló gladiátor négy fegyvernemre oszlott: a szigonynyal és hálóval
küzdő retiariusok; a sisakban, karddal vagy lándzsával harcoló murmillók; az egyenes
kardot és hosszú négyszögletes pajzsot viselő samnisok; a görbe szablyával és
kerek pajzzsal felszerelt thrákok; valamint a lovaspárbaj, a szekérharc és más
fegyvernemek specialistái. A menet megállt a császári páholy előtt, és elharsogta
az üdvözlés hagyományos szavait: "Üdvöz légy császár, a halálba indulók
köszöntenek!" Rendszerint két különböző fegyverzet? gladiátort állítottak
egymással párba, murmillo retiariusszal, samnis thrákkal került össze, hogy annál
érdekesebb legyen a küzdelem.

Minden fegyvernemnek megvolt a maga szurkolótábora, s a lelkes drukkerek sokszor
hatalmas összegekben fogadtak, hogy melyik viador fog győzni! Mikor a küzdelemben
valamelyik harcos a földre került, magasra emelt kézzel a közönségtől irgalomért
könyörgött. Ha a nézők számára szimpatikus volt, felfelé emelt mutatóujjal
jelezték: megkegyelmeznek neki; a lefelé fordított mutatóujj a halált jelezte:
"Vasat belé!" (Recipe ferrum!) Aztán ünnepi pillanatok következtek: a győztes a
szurkolótábor üdvrivalgása közepette átvette a neki járó pénzjutalmat; sőt, ha
többszörös győzelmével rászolgált, megkaphatta a felszabadítását jelképező
fakardot.



A kegyetlenség kultusza



"Egyesek a mi gladiátori játékainkat kegyetlennek és embertelennek tarthatják,
ahogy ezek manapság lejátszódnak, talán azok is. De amikor egy gonosztevő karddal
kezében küzd az életéért, akkor talán van a fülnek jobb iskola a fájdalom és
halál eltűrésére, de a szem számára biztosan nincs" – írta Cicero, aki
néhanapján maga is elszórakozott a gladiátori versenyek látványán. A
kegyetlenkedés, az élet semmibevétele mélyen beleivódott a rabszolgtartó római
arisztokrácia szemléletébe. Számos rabszolga volt kénytelen eltűrni ura
kegyetlenkedéseit, még akkor is, ha erre semmi okot nem szolgáltatott. A rabszolgák
nemcsak adásvétel tárgyát képezhették – így gladiátornak is eladhatók voltak
–, hanem urukkal szembeni vétségükért hamar az arénában találhatták magukat.

A köztársasági időkben nagy szenzációnak számított, amikor Caesar háromszázhúsz
pár gladiátort állított a porondra (persze nem egy napon). Fogadott fia, Augustus még
nagyobb arányú viadalokkal akarta a népet elkápráztatni. Feliraton fennmaradt
önéletrajzában büszkén említette: "Háromszor rendeztettem gladiátori játékokat
a magam nevében, és ötször fiaim vagy unokáim nevében. Ezeken a játékokon
körülbelül tízezer ember küzdött a porondon." Az őt követő uralkodók
valamennyien szenvedélyesen hódoltak a gladiátori játékoknak: Caligula maga is
fellépett a porondon, Claudius pedig nem is titkolta perverz élvezetét, amit a
leterített bajvívók haláltusája okozott neki. Egy-egy nyilvános kivégzésért még
ebédjét is hajlandó volt elhalasztani, s eközben nyájasan tréfálkozott a
nézőkkel. Titus a Colosseum felavatását száznapos viadallal ünnepeltette, de még
rajta is túltett Traianus, aki fényes hadigyőzelmét 123 napig tartó játékok
megrendezésével tette emlékezetessé: ez alkalommal tízezer embert mészároltak le az
arénában. Marcus Aureliusról tudjuk, hogy filozófushoz méltóan megvetette az effajta
alantas szórakozást – nem úgy felesége, aki állítólag maga is egy gladiátor
karjaiban vigasztalódott, s a római rossz nyelvek szerint fia, a későbbi Commodus
császár is ebből a viszonyból származott. Kétségtelen, hogy Commodus cseppet sem
emlékeztetett filozófus apjára, rajongott az amfiteátrumi küzdelmekért. Ő maga is
megtanulta a gladiátori mesterséget, sűrűn volt együtt gladiátorokkal, még az
arénában is fellépett; a győzelem persze csak az övé lehetett. Igaz, meg is
fizettette fellépését: minden alkalommal egymillió sestertiust kapott a rendezőktől.

A rómaiak meglehetősen nagy képmutatására vall, hogy a mészárlások közepette a
cirkuszban található isten- és császárszobrokat lepellel takarták le. Mint mondták
azért, hogy a szobroknak ne kelljen az öldöklést végignézniük. Claudius, aki
különösen szerette a harcosokat és elítélteket felkoncoltatni, a kivégzések
meg-megújuló árdatában gondot viselt arra, hogy Augustus szobrát áthelyeztesse,
"nehogy minden idejét lepel alatt legyen kénytelen eltölteni". A római
értelmiség közül szinte senki sem emelte fel szavát az embertelenségek ellen. Nero
császár nevelője, a sztoikus Seneca tiltakozott egyedül egy levelében: "Puszta
mészárlás folyik. A harcolóknak semmijük sincs, hogy védjék magukat, egész testük
ki van téve a csapásoknak… Reggel oroszlánoknak és medvéknek, délben saját
nézőiknek vetik oda az embereket. Gyilkosok gyilkolóknak dobják oda magukat parancsra,
s a győztest újabb öldöklésre tartogatják. A küzdőknek nincs más kiútja, csak a
halál. Tűzzel-vassal végzik a dolgokat, s ez így folyik, amíg szünetel az aréna."




"Oroszlánok elé a keresztényeket!"



Bár a zsidóság és a kereszténység nem zárkózott el eleve a sporttól –
amennyiben az nem kapcsolódott pogány rítusokhoz, mezítelenséghez vagy erőszakhoz
–, a római gladiátori játékokat elutasította. Amikor Heródes Jeruzsálemben
színházat és amfiteátrumot építtetett, ahol állatviadalokat és gladiátori
játékokat is bemutattak, Flavius szerint a zsidók elítélték ezt az új szokást,
mivel "istentelenségnek tűnt a szemükben embereket dobni a vadállatok elé más
emberek szórakoztatására". Tertullianus, Karthágó püspöke A látványosságokról
írt könyvében részletesen foglalkozott a kereszténység és a cirkuszi játékok
kapcsolatával. Az 1. zsoltár alapján bizonyította, hogy a keresztények számára
tilos a cirkuszok és amfiteátrumok látogatása. A színházi és cirkuszi
látványosságok valamennyi kelléke a bálványimádásból ered; magát az épületet a
Napistennek szentelték; a cirkusz és a templomok díszei is ugyanazok, vagyis a
"cirkusz tisztátalan istenségek birtoka". A keresztény tartózkodik a dühtől,
így a cirkusztól is, "ahol a veszett düh van az első helyen". A pogányok
kétszín? emberek, mást gondolnak magukban és másként viselkednek a tömegben:
"Aki az általános törvény szerint elhunyt ember holttesténél borzongást érez,
ugyanaz az amfiteátrum magasából a lehető legnagyobb nyugalommal nézi a szétroncsolt
és szétmarcangolt, vérben ázó testeket; sőt, aki az emberölés bűnét elítélve
jön a látványosságra, ugyanaz a vonakodó gladiátort vesszővel és korbáccsal
kényszeríti az emberölésre, s ugyanaz, aki minden nevezetesebb gyilkosnak az
oroszlánt kívánja, az a kegyetlen gladiátornak kér fakardot, a szabadságot
jelképező kalapot adja neki jutalmul." Egy keresztény viszont nem élhet kétszív?
emberként! Tertullianus így foglalja össze, mit kell éreznie egy kereszténynek a
cirkusszal kapcsolatban: "Gyűlölnünk kell a pogányoknak azokat az összejöveteleit
és gyűléseit, mert ott káromolják Isten nevét, ott bennünket naponta az oroszlánok
elé követelnek, ezért határozzák el az üldözéseket, és onnan indulnak ki a
próbatételek."

Valóban, a fentebb említett brutális kivégzési módokat a rómaiak előszeretettel
alkalmazták keresztényekkel szemben. A vértanú akták jóvoltából részletes – ha
nem is minden ízükben hiteles – leírásokkal rendelkezünk az üldözések alatti
kivégzésekről. Lugdunumban (Lyon) 177-ben negyvennyolc hívőt ítéltek vadállatok
elé vettetésre, Euszébiosz szerint a nézők név szerint követelték kivégzésüket.
A kapott sebektől azonban egyikük sem halt meg, ezért egy hóhérsegéd (confectiarius)
adta meg nekik a kegyelemdöfést. Egy előkelő római asszonyt, Perpetuát,
rabszolganőjével, Felicitasszal együtt 202/203-ban ítéltek halálra és végeztek ki
a karthágói arénában, más keresztényekkel együtt. Aktája kíméletlen
részletességgel írja le szenvedéseiket. Elítéltetésük után a börtönből
rögtön az amfiteátrumba vezették őket. Egy Saturninus és egy Revocatus nev?
keresztényt leopárd és medve elé vetettek, Saturust pedig előbb egy vadkanhoz, majd
egy medvéhez kötözték, de az állatok nem akarták bántani őt. Perpetuát és
Felicitast előbb két felbőszített tehén elé vetették, amelyek megtiporták őket,
de nem halálosan. Végül a tömeg követelésére valamennyiükkel a gladiátorok kardja
végzett. Bár Nagy Konstantin már 325-ben elítélte a gladiátori játékokat, további
kétszáz év kellett ahhoz, hogy végleg megszüntessék őket a birodalomban.

(a szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek