Szodoma és Gomora sorsa már a bibliai időkben példabeszéddé vált. A kanaániták által lakott városok bűnét Ezékiel próféta így összegezte egy Jeruzsálemnek szánt figyelmeztető próféciájában: "Íme, ez volt a vétke Szodomának, a te húgodnak: kevélység, eledel bősége és gondtalan békesség volt nála és leányainál, de a szűkölködőnek és szegénynek kezét nem fogta meg." (16,49) A korabeli szinten luxuséletmódban élő kanaánita férfilakosság előszeretettel hódolt a homoszexualitásnak, amit nemcsak hogy nem titkoltak, de még büszkélkedtek is vele: "Vétkeiket Szodoma módjára hirdetik, nem titkolják. Jaj, nekik, mert maguknak okoznak bajt!" – írta Ézsaiás (3,9). De az újszövetségi próféták sem hagynak kétséget afelől, hogy mi volt Isten véleménye a szodomaiakról: "Elhamvasztotta és pusztulásra ítélte Szodoma és Gomora városát, intő példaként azoknak, akik istentelenül élnek" – olvassuk Péter apostol második levelében (2,6). Júdás apostol szerint a szodomabeliek paráznaságuk követkeményeként a kárhozat tüzén égnek: "Ugyanígy Szodoma és Gomora, meg a körülöttük levő városok, amelyek ezekhez hasonló módon paráználkodtak, és idegen test utáni kívánság hajtotta őket, például szolgálnak, amikor az örök tűz büntetését szenvedik." Jézus szerint azonban az örök ítéletkor még nekik is könnyebb dolguk lesz azoknál, akik nem fogadják be az evangéliumot: "Bizony, mondom néktek: elviselhetőbb sorsa lesz Szodoma és Gomora földjének az ítélet napján, mint annak a városnak." (Máté evangéliuma 10,15)
Jelkép vagy valóság?
Szodoma és Gomora nevével elsőként Ábrahám és Lót történetében találkozhatunk, korántsem csupán szimbolikus értelemben. Mikor Ábrahám visszatért Egyiptomból – ahová a Kanaánban kitört éhség miatt menekült – elváltak útjai Lóttól, unokaöcscsétől, akit még Urból hozott magával. (A történeti háttérhez lásd. Ábrahám nyomában cím? cikkünket, Hetek 1999. szeptember 25.) Ábrahám szabad választást engedett rokonának, hogy ott telepedjék le, ahol neki tetszik. A "szeme után járó" Lót természetesen a gazdag és termékeny Jordán-völgyet választotta a Negev pusztasága vagy a Júdeai dombság helyett: "Felemelte azért Lót az ő szemeit, és látta, hogy a Jordán egész melléke bőviz? föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Szodomát és Gomorát mind Cóárig olyan volt az, mint az Úr kertje, mint Egyiptom földje." (Mózes első könyve 13,10) Ez a mondat arra utal, hogy a korai bronzkorban, vagyis ötezer évvel ezelőtt ez a környék még egészen másképp nézett ki mint manapság: vize bőséges, talaja termékeny, klímája kellemes lehetett, ami egyaránt kedvezett az állattenyésztésnek és a mezőgazdaságnak.
A Jordán völgyében húzódó települések közül ötöt említ meg név szerint a Biblia: Szodomát, Gomorát, Admát, Cebóimot és Belát (más néven Cóárt). Ezek a kanaáni városok Ábrahám idejében (a bibliai időszámítás szerint i. e. 2200 körül) babilóni uralom alatt álltak, amint az a Bibliában feljegyzett első háború történetéből kiderül: "Történt pedig Amráfelnak, Sineár királyának, Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernak, Élám királyának és Tidálnak, Góim királyának az idejében, hogy ezek háborút indítottak Bera, Szodoma királya, Birsa, Gomora királya, Sináb, Admá királya, Seméber, Cebóim királya és Bela, azaz Cóár királya ellen. Mindezek a Sziddim-völgyben egyesültek, ahol most a Sós-tenger van. Tizenkét évig szolgálták Kedorláómert, de a tizenharmadik esztendőben fellázadtak." C. H. Gordon Az Ószövetség világa (New York, 1958) cím? könyvében "a Biblia legtöbb fejtörést okozó történeti kérdésének" nevezte a Teremtés könyvének imént idézett 14. fejezetét. Ez az elbeszélés többek között azért egyedülálló a pátriárkákról szóló többi elbeszélés között, mert az események itt világtörténelmi keretbe ágyazva jelennek meg. Négy szövetséges király rátör Szodomára és négy másik várossal egyetemben lerombolja, lakosságát pedig – köztük Ábrahám unokaöccsét, Lótot – javaikkal együtt fogságba hurcolja. Ábrahám erre összegyűjti seregét, 318 harcedzett férfit, üldözőbe veszi a négy királyt, megveri őket és kiszabadítja Lótot.
A Sziddim-völgyében (a mai Holt-tenger helyén) található kananeus városokat megtámadó ad hoc szövetség tagjait ugyan nem tudjuk a Biblián kívüli forrásokból azonosítani, de egyes királynevek beilleszthetők a kor valóságába. Amráfelt bizonyos szerzők azonosnak vélik Hammurappival, az óbabilóni korszak híres uralkodójával, akinek törvénygyűjteménye fennmaradt – de ez az azonosítás egyelőre sem nyelvészetileg, sem történetileg nem tekinthető bizonyítottnak. Kedorláomer elámi név (előtagja a királynevekben gyakori Kudur/Kutur szó); az Arjók név Arrijuk illetve Arriwuk alakban gyakori a Mariban és Nuziban talált ékírásos szövegekben; Amráfel eredete kevéssé világos; a Tidal ellenben egyértelműen a hettita Tudhalija királynév megfelelője.
A megmentett városok lakói azonban tovább folytatták bűnös életmódjukat. Hiába alkudozott Ábrahám Istennel az érdekükben, az Úr két küldöttje útján személyesen győződhetett meg a helyzet menthetetlen voltáról. Egyedül Lót, felesége és két lánya tudott megmenekülni a pusztulás elől: "És bocsátott az Úr Szodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. És elsüllyesztette ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is." (Mózes első könyve 19,24-25) A Károli Gáspár-féle fordításban szereplő "elsüllyesztette" nem egészen pontosan fedi a háfach héber ige jelentését, amelyet a "feldúl, elpusztít, fenekestül felforgat" szavakkal adhatunk vissza. Az öt bűnös város "egy pillanat alatt elpusztult, kezét sem mozdíthatta benne senki" – olvassuk Jeremiás siralmaiban (4,6). Az egykor virágzó völgy helyén "az egész föld kiégett, csupa kénkő és só, nem lehet bevetni, nem kel ki és nem nő rajta egy árva fűszál sem" (Mózes ötödik könyve 29,22).
2000. 07. 15. (IV/29)
