II. János Pál és I. Diodórosz jeruzsálemi pátriárka találkozása 2000 márciusában
Fotó: Archív
A világtörténelem eddigi leghosszabb élet? birodalmát, az Imperium Romanumot egy
markánsan megrajzolható kulturális határ osztotta ketté. A Pannonia keleti határán
folyó Duna vonalát déli irányban meghosszabbítva nagyjából megkapjuk annak a
civilizációs limesnek vonalát, amelytől keletre a görög, nyugatra pedig a latin
nyelv és kultúra érvényesült. A két terület közötti társadalmi, gazdasági és
kulturális különbségek olyan jelentősek voltak, hogy adminisztratív szétválásuk
csak idő kérdése volt. A Birodalom egyre súlyosbodó belső és külső problémái
miatt Diocletianus 285-ben már kénytelen volt e két rész felett megosztani uralmát,
Nagy Konstantin 330-ban pedig végleg Bizáncba helyezte át székhelyét, amely "Konstantin
városa" néven hamarosan a Birodalom legjelentősebb metropoliszává nőtte ki magát.
395-ben Nagy Theodosius császár két fia, Arcadius és Honorius véglegesítette a szétválást:
az előbbi a keleti, az utóbbi a nyugati részek uralkodója lett. A népvándorlás hullámai
476-ban elsöpörték a Nyugatrómai Birodalmat, a keleti császárok – az "Új Róma"
uralkodói – azonban nem mondtak le arról, hogy az egykori Római Birodalmat ismét
uralmuk alá hajtsák.
Az "Új Róma" és a Keresztény Birodalom
Bizánc leértékelése az európai köztudatban a felvilágosodás terméke. Montesquieu
úgy vélte, hogy a bizánci történelem "tévutak, viszályok és árulások sorozata",
Gibbon szerint pedig "a Római Birodalom felbomlása és hanyatlása". A középkor
embere számára azonban nem volt kétséges, hogy Konstantinápoly a "keresztény
birodalom" (Imperium Christianum) legfőbb letéteményese és védelmezője, amely ráadásul
gazdasági és politikai viszonyait tekintve is jóval felülmúlja a tönkretett és szétdarabolt
Nyugatot. A Kelet-római Birodalom éves költségvetése 900 ezer aranyra rúgott, csak
Egyiptomból évi 80 ezer tonna búza érkezett adó fejében a fővárosba. Kereskedelmi
hajóik Britanniától Kínáig járták a tengereket, s Jusztinianosz arany solidusait
Ceylon lakói is megcsodálhatták.
A "Keresztény Birodalom" belső életét a IV-V. században fel-fellángoló
dogmatikai viták jellemezték. Nagy Konstantin és utódai államügyekként kezelték az
egyházi vitákat, így a dogmák kérdésében fennálló véleménykülönbségek egyben
"államellenes" cselekményeknek minősültek. A teológiai viták az egyszer?
emberek mindennapi életét is átszőtték. Nüsszai Gergely, a IV. században élt
kappadókiai egyházatya jegyezte fel a következő történetet: "Megkérdem a piaci árust,
hány obulusba kerül ez vagy amaz, de ő így felel: előbb mondd meg, teremtett-e a Fiú,
vagy öröklét?? Elmegyek a pékhez, kérdem mibe kerül egy cipó, mire ő arról
szaval, hogy az Atya magasabb-rendű, és a Fiú neki van alávetve. Ha pedig a fürdőmestert
kérdem, előkészítette-e a kádat, azt fogja mondani: szerintem a Fiú a semmiből
teremtetett."
A több évszázados teológiai és politikai harcok után kikristályosodott keleti
ortodoxia legfontosabb jellemzője "a trón és az oltár" szoros szövetsége: a császár
Isten földi helytartója és eszköze, tehát ugyanúgy kell neki engedelmeskedni, mint
magának Istennek. Az egyház vezetésében ugyanakkor a nyugatinál demokratikusabb elvek
érvényesültek. Míg az egykori Nyugatrómai Birodalom területein viszonylag hamar
elfogadták a Róma püspökének primátusát, addig Keleten évszázadokig a pentarchia
volt érvényben, amely szerint az egyetemes egyház élén öt pátriárka (a római, a
konstantinápolyi, az alexandriai, az antiochiai és a jeruzsálemi) áll, akik közül a
római "első az egyenlők között", de csak az apostolfejedelem (Péter) utódjának
kijáró tisztelet révén. A bizánci egyházfők kényesen ügyeltek arra, hogy saját
ügyeikbe se Rómának, se püspöktársaiknak ne engedjenek beleszólást. "Ha tekintélyről
van szó, a világ több, mint a Város (Róma). Ezért akár a római, konstantinápolyi,
regiumi vagy alexandriai püspökről legyen is szó, egy a méltóságuk és a papi tisztük,
csupán a nagyobb gazdagság vagy a nyomasztó szegénység az, ami az egyiket felemeli, a
másikat megkisebbíti" – írja Hieronymus (Szent Jeromos) a IV-V. században.
Csak 607-ben érte el III. Bonifác, hogy Phokasz császár elismerje: Róma minden gyülekezet
feje. A vetekedést tehát végül a császár döntötte el.
Képrombolók és képimádók küzdelme
Az egykori Keletrómai Birodalom a VII. század végére szánalmasan összezsugorodott,
elveszítette keleti tartományait és egykori bevételeinek kétharmadát. Mindezt az
iszlám hódításnak köszönhette, amely két évszázadon keresztül szünet nélkül
ostromolta déli határait. A muszlimok által Rumnak (Róma) nevezett birodalom egyre inkább
visszaszorult a görögök lakta területekre, ezért a nyugatiak joggal kezdték a "görögök
birodalmának" hívni. E válságos időszakban nem meglepő, ha az elméleti-teológiai
kérdések helyett a keresztény vallásgyakorlat – Krisztus, Mária és a szentek
festett képmásainak tisztelete – kérdései körül izzottak fel a viták. A magát képimádónak
nevező csoport úgy tartotta, hogy Isten igazi tisztelete a képek közvetítésén
keresztül valósul meg, a képmás megcsókolása, az előtte való leborulás és tömjénezés,
vagy ünnepélyes körmenetben történő körülhordozása szavatolja az általa ábrázolt
természetfölötti lény jelenlétét.
Ellenfeleik, a képrombolók viszont korántsem voltak meggyőződve arról, hogy az ilyen
képmások elnyerik Isten tetszését. A nyílt konfrontációt a képromboló III. Leó
robbantotta ki 717-ben. Uralma Isten áldásának látványos jelével kezdődött: a "görögtűz"
segítségével a Márvány-tengeren szétszórta a legnagyobb és egyben utolsó muszlim
hadiflottát. A képrombolásnak 787-ben Nice-ába összehívott zsinat vetett véget, de
815-ben már ismét az ikonoklaszták kerültek hatalomra. Nem volt ebben semmi különös:
a császárok megtapasztalhatták, hogy a győztes időszakokban a képrombolók voltak
uralmon, így a külső veszélyek nyomása alatt mindig vállalták az ikonok elpusztítását.
Ezúttal a Balkánon történt szerencsétlen fordulat. A nomád bolgárok és szláv szövetségeseik
811-ben megölték Niképhorosz bizánci császárt. (Koponyájából ivókupát csináltak
és abból ittak győzelmük örömére.) Az elhunyt császár utódja, V. Leó tudta "honnan
fúj a szél": "Miért van az, hogy a keresztények mind vereséget szenvednek a pogány
népektől? Én azt hiszem, hogy ennek oka a képek tisztelete és semmi más
"
A küzdelem végül csak a IX. század közepén dőlt el véglegesen a képimádók javára,
akik rajongásukban odáig mentek, hogy még Krisztus bárányként történő ábrázolását
is megtiltották: "nehogy a hívő egy percre is megfeledkezzék arról, hogy Krisztus
mint Isten, valóban emberi testet öltött és leszállt a földre". A képimádók elméletírói
– közülük is a legjelentősebb, a damaszkuszi Ióannész – azt tanította, hogy a
saját korukban tisztelt Krisztus-képek mindegyike hiteles, és az apostolok ideje óta változatlan
formában került megőrzésre.
Bizánci alattvaló vagy szakadár eretnek?
A Birodalom nyugati része a középkor "sötét századaiban" mélységes
provincializmusba süllyedt. Itália hivatalosan a bizánci császárok alá tartozott
(Ravenna környékének mai neve: Romagna is arra utal, hogy valaha Romania, azaz a
Kelet-római Birodalom része volt), így hivatalosan Róma püspökei is a VIII. század
közepéig a bizánci császárok alattvalói maradtak. Ekkor azonban a pápa új szövetségesre
lelt a frank királyi dinasztiában, amely hajlandó volt katonai erejét szolgálatába
állítani. A bizánci birodalomtól független egyházi állam megteremtése Kis Pipin
nevéhez fűződik (756). Végleges függetlenségét VII. Gergely pápa, a Respublica
Christiana megálmodója vívta ki, amit azzal is demonstrált, hogy 780-tól saját pénzt
veretett. A Karolingok legtehetségesebb uralkodójának, Nagy Károlynak fejére 800-ban
tette fel a koronát III. Leó pápa. A katolikus Róma ezzel új politikai védelmezőt
– és részben felettest – nyert a császárban, akinek kettős hivatása volt: az
egyház védelme és a világhatalom megszerzése.
Bizánc III. Leó tettét úgy értékelte, hogy a pápa ezzel elárulta az egységes
keresztény birodalom eszméjét, és megtagadta a kereszténység egyetlen császárának
jogos örökségét. A nyugati császárság megszületése politikai szakadáshoz
vezetett a Nyugat és Kelet között, és tovább növelte a két egyház közötti ellentéteket.
A római pápa ráadásul minden alkalmat kihasznált, hogy primátusa jogán beleszóljon
a keleti egyház belügyeibe. Amikor 858-ban Phótiosz lett Konstantinápoly pátriárkája,
I. Miklós pápa (858–67) követelte elődjének, Ignatiosznak visszahelyezését. A
missziós területek felosztásáról is vitákba keveredtek. Bizánc jogot formált Bulgária
megtérítésére, ahová Róma is nagy számban küldött missziós papokat. A képimádás
dolgában Róma a középutas megoldást választotta: szerinte a képek anyagi valósága
nem tartalmazza az istenség jelenlétét, hanem csak "emlékeztet" arra, így ha
valaki térdet hajt egy szobor előtt, az valójában nem magát a szobrot, hanem az általa
ábrázolt szellemi valóságot tiszteli. Teológiai kérdéseket illetően a kor
legnagyobb vitája a Szent Lélek körül bontakozott ki. Phótiosz azzal vádolta római
kollégáját, hogy meghamisította a niceai hitvallást, mivel az kimondta, hogy a Szent
Lélek az Atyától származik, míg a nyugati egyház a VI. és VII. századtól az "és
a Fiútól" (filioque) kifejezést is hitvallásába illesztette. Emiatt 867 nyarán Phótiosz
a konstantinápolyi zsinaton I. Miklós pápát mint eretneket kiátkozta.
Az elmérgesedett helyzeten csak Phótiosz elmozdítása segíthetett: a VIII. konstantinápolyi
zsinaton formálisan helyreállították a kapcsolatokat és visszavonták a kiközösítést.
A két egyház közötti kapcsolat azonban már helyreállíthatatlanul megromlott. Róma
962-ben újra felelevenítette a nyugati császárság eszméjét. Ezúttal a német
uralkodók hatása alá került, miközben igényt tartott a bizánciak kezén levő Dél-Itáliára
is. A szakadás Kerullariosz bizánci pátriárka alatt vált teljessé, aki 1053-ban
elrendelte, hogy valamennyi Keleten lévő latin rítusú templomot be kell zárni, ha
azok nem veszik fel a görög szertartást. Miközben a templomokból kiszórták a
szentelt ostyákat, egy keleti püspök nyílt levelében azzal támadta a pápát, hogy
az általa képviselt kereszténység "félzsidó és félpogány, mert kovásztalan
kenyeret használnak a szentmisében, böjtölnek a nagyböjt szombatjain, ugyanakkor
fojtott állatot és vért is esznek". IX. Leó sem késett sokáig a válasszal,
amelyben többek között a görög papok házasságát "nikolaita eretnekségnek" bélyegezte.
Követe 1054. július 16-án helyezte a konstantinápolyi Aja Szófia székesegyház oltárára
a pápa kiközösítő bulláját.
Kelet–nyugati egység: tétova lépések
zAz 1054-es szkizma után Kis-Ázsián kívül a Balkán és az orosz fejedelemség
tartozott az ortodox kereszténységhez; míg a római egyház befolyásának keleti peremét
a német lovagrend baltikumi állama és a magyar királyság jelentette. A nagy szakadás
Keleten idővel vált csak teljessé: hazánkban még a XII. században is működtek görög
szertartású kolostorok (Visegrád, Zebegény, Pásztó). A szkizmát a keresztes hadjáratok
mélyítették el, különösen a negyedik, amelynek során Konstantinápolyt is elfoglalták
(1204). "Krisztus keresztjének vitézei" olyan barbár pusztítást vittek véghez a
városban, amihez foghatót még nem láttak a bizánciak. Konstantinápolyt 1261-ben
Palaiologosz Mihály császárnak sikerült visszafoglalnia. Ő kezdeményezte először a
két egyház újraegyesítését, mert ezúttal a birodalmát fenyegető oszmán-törökökkel
szemben volt szüksége a nyugati segítségre. A pápa 1274-ben Lyonba hívta öszsze az
ökumenikus zsinatot, ahol a keletiek Róma minden követelését elfogadták. Az egyezmény
azonban írott malaszt maradt, mert a viszonylagos függetlenséget élvező keleti püspökségekben
nem tudtak neki érvényt szerezni.
Az újabb egyetemes zsinatra 1438-ban került sor, ezúttal Firenzében. IV. Jenő pápa
mellett a bizánci császár és a konstantinápolyi pátriárka is személyesen jelen
volt a tanácskozáson. A keletieket ismét a katonai segítség reménye ültette tárgyalóasztalhoz,
s ezúttal is behódoltak a pápa előtt. A két egyház szövetsége azonban megint csak
papíron maradt: a bejelentés hírére a moszkvai és niceai metropolitát egyszerűen elűzték
(Rómába menekültek, ahol bíborosi kalpaggal kárpótolták őket). Az antiochiai, a
jeruzsálemi és az alexandriai pátriárka pedig az 1443-as zsinaton nyilvánította
semmisnek a firenzei uniót. Mellesleg a beígért nyugati segítség is elmaradt: a törökök
1453. május 29-én, ötvenkét napi ostrom után elfoglalták Konstantinápolyt. A "Keresztény
Birodalom" új központja Moszkva lett, a római pápa után tekintély dolgában másodiknak
számító konstantinápolyi pártiárka helyét a moszkvai metropolita vette át.
A mai Európa keleti és nyugati befolyási övezetét elválasztó vonal északról
indulva Finnország és Oroszország között, majd a balti államok mentén fut végig,
áthalad Ukrajnán és Románián (Erdély és Moldova között), és végigmegy a volt
Jugoszlávián (Szerbia és Horvátország határán). Nincs okunk kétségbe vonni Samuel
P. Huntington megállapítását, aki szerint "ez Európa kulturális határvonala,
amely a hidegháborút követő világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági
határaként is működik." Lengyel, magyar és litván politikusok előszeretettel
hangsúlyozzák, hogy akkor csatlakoztak a Nyugathoz, amikor a X–XI. században Bizánccal
szemben Rómára "szavaztak". Huntington szerint csakis ezeknek az államoknak van tényleges
esélyük a jövőben az Európai Unióhoz való csatlakozásra: "mert az Unió területe
úgy esik egybe a nyugati civilizációéval, ahogy az az európai történelemben mindig
is létezett."
Továbbra is nyitott kérdés marad azonban a két egyház egyesítése. Bár a kölcsönös
kiátkozást a római katolikus és az ortodox egyház a II. vatikáni zsinaton, 1965.
december 7-én visszavonta, az unió gyakorlati megvalósítására néhány gesztuson kívül
semmi sem utal. A két egyház egyesítésének útjában egyelőre nemcsak megoldatlan
teológiai kérdések tornyosulnak (a keleti rítus szerint két szín alatt áldoznak,
ostya helyett kovászos kenyeret használnak az eukharisztiában, elvetik a purgatóriumot,
a szombati böjtöt, a papi nőtlenséget és a különféle szerzetesrendeket), hanem
politikai ellenérdekek is hatnak. Az elmúlt két évszázadban mind nyugaton, mind
keleten kialakult "a nemzeti egyház" fogalma, amelynek következtében egyik vagy másik
egyház "terjeszkedését" szinte az államok belügyeibe való beavatkozásként értékelik.
(a szerző történész)
2000. 08. 26. (IV/35)
