A torinói lepel domborműv? másolata vakok számára Fotó: internet
Új tudomány született. Neve: szindonológia, szabatos magyar fordításban "lepeltan".
Tárgya: a középkor óta Európában őrzött két vászonlepedő (szindon), az úgynevezett
oviedói szudárium és a torinói lepel. Az új tudomány meglehetősen interdiszciplináris
jelleg?: a molekuláris biológiától a dendrokronológián keresztül a numizmatikáig
számos tudományágat érint. A "lepeltan" hivatalos központja a Torinóban székelő
Centro Internazionale di Sindonologia; bár Kaliforniától Svájcig tudományos kutatóintézetek,
egyetemi laboratóriumok sokasága foglalkozik a leplek vizsgálata során felmerülő részletkérdések
tisztázásával.
A fejkendő és a lepel
A Jézus testét állítólagosan fedő két lepel közül a kisebbiket az észak-spanyolországi
Oviedo katedrálisában őrzik.
Ennek az ereklyének hivatalos neve szudárium, vagyis arctörlő kendő. A 84 x 53 cm-es
leplen nem látható arcmás, csupán vérfoltok. Az oviedói szudárium történetét
jobban nyomon tudjuk követni, mint a torinói lepelét. Eszerint a szudárium 614-ben került
el Jeruzsálemből, mikor a perzsák megszállták a várost. Egy bizonyos Fülöp
presbiter előbb Alexandriába vitte, majd 616-ban innen is menekülnie kellett: ekkor már
a hispániai Cartagenában kötöttek ki. A szudárium és ládája ezután rövid ideig
Sevilla püspökéhez került, majd Toledóban őrizték 718-ig. Innen a Pireneusi-félszigetet
elfoglaló mórok elől északra kellett menekíteni: előbb Oviedótól tíz kilométerre
egy barlangban őrizték, majd kápolnát és katedrálist építettek az ereklye számára.
A spanyol szindonológusok által végzett tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy a
leplen található foltok egy rész vérből és hat rész tüdőváladékból állnak,
amely a keresztre feszített fulladásos halálával, illetve az eközben bekövetkező tüdőödémával
függhet össze. A virágporvizsgálatok kimutatták, hogy a lepel útja valóban Jeruzsálemből
Afrikán keresztül vezetett Spanyolországba. A "lepeltanászok" 1994-es oviedói
kongresszusán ezt még azzal is megtoldották, hogy mirrha és áloé nyomokat is sikerült
mikroszkopikusan kimutatni a szöveten. Az utóbbi időben egy különleges fotóeljárással
végzett vizsgálat kimutatta, hogy a szudáriumon és a torinói leplen több mint 130
egyező pont található.
A nagyobbik, Torinóban őrzött lepel korának megállapításában döntő jelentőség?
annak a radiokarbon vizsgálatnak az eredménye, amelyet három egymástól független
laboratórium tett közzé 1988. októberében. A kutatók szerint a torinói lepel
keletkezésének valószín? dátuma időszámításunk szerint 1260-1390 közé esik. Ez
a kései datálás az utóbbi két évtizedben ismét a figyelem középpontjába állította
a lepel-kérdést, amelynek legfőbb tétje továbbra is az: eredeti ókori műtárgyról
van-e szó, amely lehet Jézus halotti leple, avagy az egész csupán ügyes középkori
hamisítvány? Természetesen mindkét álláspontot hevesen vitatják. Az egyik "lepel-hívő"
például (a C 14-es vizsgálatban is részt vevő svájci laboratórium egyik munkatársa)
anyósának asztalterítőjét is letesztelte, azzal a meglepő eredménnyel, hogy a mindössze
50 éves terítőt a vizsgálat 350 évesnek mutatta ki. Mások azzal kísérleteztek,
hogy bebizonyítsák: a leplen látható képet egyszerűen ráfestették. A röntgenvizsgálat
azonban tisztázta, hogy erről szó sem lehet. Sem ecset-, sem festéknyomok nem találhatók
a vásznon. A vöröses elszíneződés minden bizonnyal emberi vértől származik, mégpedig
az AB vércsoportból – állítják egyes amerikai kutatók.
A torinói lepel korai keletkezését támasztják alá a virágporvizsgálatok is.
Avinoam Danin, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora Uri Baruch-hal, az Izraeli Régészeti
Főfelügyelőség pollenszakértőjével együtt vizsgálta meg a leplen található virágpormaradványokat.
Eszerint a leplen található számos növényfaj virágpora közül néhány csak a
Szentföld környékén honos, vagyis a szövet minden bizonnyal onnan származik. Azt is
állítják, hogy a Gundelia tournefortii (Krisztus töviskoszorúját ebből a növényből
fonhatták), a királydinnye (Zygophyllum dumosum) és a szuhar (Cistus creticus) csak
Jeruzsálem környékén virágzik egyidőben, vagyis a lepel jeruzsálemi. Ráadásul kétfajta
pollen az oviedói szudáriumon is megtalálható, ami a hasonló elhelyezkedés? vérfoltokat
és az azonos vércsoportot figyelembe véve abszolút bizonyíték lehet a két lepel öszszetartozóságát
illetően.
Az evangéliumok tanúsága
Izrael földjén az utóbbi fél évszázadban számos Jézus-korabeli temetkezési helyet
tártak fel. Az itt talált leletekből általános képet alkothatunk az első századi
zsidó temetési szokásokról. Eszerint az elhunytat a halál beállta után a lehető
legrövidebb idő alatt (de napszálltáig mindenképpen) el kellett temetni. A holttestet
egy a településen kívül fekvő, általában sziklába vágott sírkamrába vitték,
ahol egy kőpadlatra fektették, majd az üreget bezárták. A test itt nagyjából egy év
alatt csontig elporladt. Ezalatt a hozzátartozók egy kis kőládikát készíttettek,
amelybe a földi maradványokat beletették.
Vessük össze ezzel az Újszövetségben szereplő két "temetési jelenetet". János
evangéliuma 11. fejezetében olvashatjuk Lá-zár feltámadását, aki – miután Jézus
egyszer? szavakkal kiszólította a sírból – "kijött, lábain és kezein kötelékekkel
megkötözve és az arca kendővel volt leborítva. Monda nekik Jézus: Oldozzátok meg őt
és hagyjátok menni" (Károli Gáspár revideált fordítása). A Lázárt a járásban
akadályozó "kötelékek" (görögül keiria) ruhából tépett hoszszú csíkok, afféle
"fáslik" voltak, amelyekkel a lepedőbe burkolt testet összekötözték. Figyelemre
méltó, hogy a holttest fejére egy másik lepedőt terítettek, amelynek külön neve
volt: János ezt a latinban használatos sudarium névvel illeti.
Hasonló leírást olvashatunk Jézus temetésével kapcsolatban is. A szinoptikus evangéliumokból
megtudjuk, hogy Jézus testét arimathiai József, a zsidó Főtanács tagja kérte el Pilátustól,
ő gondoskodott a temetésről. Legelőször is vásárolt egy szindón nev? anyagot,
"és magához vette József a testet, begöngyölte azt tiszta gyolcsba, és elhelyezte
azt a maga új sírjába". Fontos megjegyeznünk, hogy a szindón (lenvászon, gyolcs)
nem a halotti lepel méretére vagy szabására, hanem anyagára vonatkozik. A
szinoptikusoktól több tekintetben különálló, de Jézus temetését a szemtanú
hitelességével lejegyző János már más szavakat használ. Beszámol arról, hogy miután
Jézus testét levették a keresztről, eljött Nikodémus is (aki szintén a Főtanács
tagja volt, és hitt Jézus Messiás voltában), és száz litra (kb. 32 kg!) mirhából
és áloéból álló kenőcsöt hozott, majd "Jézus testét begöngyölték lepedőkbe
illatszerekkel együtt, amint a zsidóknál szokás temetni". Ezek az illatszerek nem a
test bebalzsamozására szolgáltak, hanem a rothadás során képződött kellemetlen
szagot voltak hivatva semlegesíteni, és a gyolccsal együtt tekerték rá a testre. De a
"lepedőket" még egyszer viszontlátjuk a történetben. Mikor János – Pétert
megelőzve – odafutott a sírhoz, "lehajolván látta, hogy ott vannak a lepedők.
Mindazonáltal nem ment be." Csakhamar azonban Péter is utolérte az ifjú tanítványt,
és rögtön be is lépett a sírba: "És látta, hogy a lepedők ott vannak. És a
keszkenő, amely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve
egy helyen." A Károli által "lepedő"-nek fordított othonion szó szerint "lepedőcskét"
jelent, s a temetéssel összefüggésben kizárólag többes számban fordul elő. Hogy
miért érdekes ez? Azért, mert Jézus temetéséhez a szemtanú János leírása szerint
ugyanolyan "fáslikat" használtak, mint Lázár esetében. Vagyis a bibliai leírásokban
nyoma sincsen annak az egy végből szabott vászonnak, amelybe Jézus testét burkolták:
fejtől a lábig.
További kérdőjelek
A torinói leplen látható halott férfi mindkét szemét egy-egy pénzdarab zárja le. Máig
sem szűnő vita folyik arról, vajon milyen pénzek ezek, s egyáltalán hogyan kerültek
oda? A zsidó temetkezési szokások legnevesebb szakértői (például L. Y. Rahmani, a
jeruzsálemi múzeumok főigazgatója) nyilatkoztak meg az ügyben, azt állítva, hogy a
szemek pénzérmékkel történő lezárása idegen volt a zsidó temetési szokásoktól.
A teljes igazság kedvéért hozzá kell tennünk: azért erre is akad példa. A Jerikó közelében
feltárt első századi zsidó sírokban két olyan koponya fordult elő, amelyben pénzdarabot
találtak, de a bolygatás miatt nem lehet tudni, vajon eredetileg a szemeken, vagy
esetleg a szájon feküdtek-e. A Jeruzsálem közelében nem túl régen feltárt Kajafás-sírboltban
is akadt egy női koponya, amelyben I. Agrippa korából származó pénzérmét találtak.
Mindez mit bizonyít? Legfeljebb azt, hogy ez a tipikusan görög temetési szokás, amely
arra a mitológiai elképzelésre vezethető vissza, hogy Kharón, az Alvilág révésze
csakis pénzért hajlandó átvinni a halottak lelkeit a Sztüx folyón, néhány előkelő
(valószínűleg szadduceus) zsidó családba is beszüremkedett. Aligha elképzelhető
azonban, hogy a zsidók legszigorúbban törvénytisztelő felekezetéhez, a farizeusokhoz
tartozó Nikodémus vagy akár a Lukács által "jó és igaznak" nevezett arimathiai
József ezt a pogány szokást követte volna Jézus temetésekor.
A "hitetlenek" rendszerint felteszik azt a kérdést is, hogy miként lehetséges az,
hogy a képen látható férfi feltűnően hosszú hajat visel, és idézik a "farizeus
hátter?" Pál apostol intését: "Avagy maga a természet is nem arra tanít-e
titeket, hogy ha a férfiú nagy hajat visel, csúfsága az neki?" A "hívek" rögtön
készek a válasszal, hogy "a leplen látható Jézus" nazireus volt, vagyis nem
szabadott nyiratkoznia. A Mózes negyedik könyvében olvasható "nazireusi törvény"
valóban így rendelkezett, csakhogy a fenti törvény a nazireusoknak a borivást is
megtiltja. A bibliai Jézusra ez semmiképpen sem vonatkozhat, mivel a kortárs zsidók éppenséggel
azzal vádolták, hogy "nagyétk? és részeges". Jézus csak az utolsó vacsorán
– éppen borivás közben – jelentette be tanítványainak, hogy nem iszik többet a
szőlőtő terméséből, "mind ama napig, amíg újra iszom azt veletek az én Atyámnak
országában". Mint tudjuk, másnap dél körül feszítették keresztre. Aligha valószínű,
hogy a nazireusi fogadalom és az eltemettetés között eltelt nem egész 24 óra alatt
ekkorára nőtt volna a haja
Leplezetlen apokrifek?
Az újszövetségi keresztény teológia élesen elhatárolódik a pogány halotti
kultuszoktól, sőt még a gyásszal kapcsolatban is mértéktartást ír elő: "Nem
akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak,
hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük" – írta Pál
apostol a thesszalonikiaknak. Sem halotti maszkokat, sem képi ábrázolásokat nem találunk
a korai keresztény sírköveken. Jeruzsálemben és környékén a zsidókeresztények
ugyanolyan csontládikákba temették halottaik maradványait, mint amelyekről fentebb
említést tettünk, legfeljebb egy keresztet vagy a "Jézus" szót karcolták rá. A
mai napig rejtélyesek a Galatiában talált korai keresztény sírkövek "keresztények
a keresztényeknek" feliratai. Ábrázolást ezeken sem találunk.
Mindezen persze aligha csodálkozhatunk, hiszen a mózesi Törvény kategorikusan tiltja
az anthorpomorf (ember alakú) képi ábrázolást. Ezzel hozhatjuk összefüggésbe azt a
tényt, hogy az Újszövetség egyetlen utalást sem tesz a názáreti Jézus külsejére.
Nem tudjuk magas vagy alacsony, testes vagy szikár, barna vagy fekete hajú lehetett-e a
Messiás. Apokrif történetekben ugyan szó esik egy bizonyos Abgar edesszai királyról,
aki arcképet festetett Jézusról, s ki más festhette volna azt, mint Lukács, az
egyetlen nem zsidó származású evangélista, aki mindennek tetejébe ráadásul orvos
is volt?! Csakhogy a Pállal szoros kapcsolatban lévő, annak bizonyságát lejegyző Lukácsot
(akinek feltételezett maradványait szintén Olaszországban, egy padovai templomban őrzik)
ilyen törvényellenes cselekedetre semmilyen eszközzel nem lehetett volna rábírni. Pál
ezzel kapcsolatos álláspontja pedig ismert a korinthosziakhoz írt második levélből:
"Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust
test szerint, de már többé nem ismerjük".
(a szerző történész)
Lepeltörténelem
1349 Geoffrey de Charny francia kereszteslovag
levelet ír VI. Kelemen pápának, amelyben közli, hogy Szűz Mária tiszteletére
templomot akar építeni a franciaországi Lireyben, ahol a birtokában lévő leplet is
el akarja helyezni. (Egyes feltevések szerint Konstantinápolyban jutott hozzá.)
1355 Lireyben először teszik közszemlére a
leplet, amelyet számos zarándok keres fel. Az alkalom emlékére érmet is vernek.
Henrik püspök, aki nem hiszi, hogy a lepel valódi lenne, véget vet a zarándoklatnak
és a kegytárgyat elrejtik.
1389 Pierre d\'Arcis Troyes-i püspök VII. Kelemen
ellenpápához fordul, hogy engedje meg a lepel bemutatását Lireyben. Szerinte az
ereklye eredeti.
1390 VII. Kelemen megtagadja a kérést, és kiátkozás
terhe alatt megtiltja a püspöknek, hogy bárkinek beszéljen a lepelről.
1443–1460 Lirey kanonokja és a környék földesúrnője,
Margaret de Charny pereskednek a lepel miatt. Az asszony haláláig többször is kiállítja
a leplet, mit sem törődve az egyházi átokkal.
1465 I. Lajos savoyai herceg halála. Egy-két évtizeddel
későbbi krónika szerint a herceg legnagyobb érdeme, hogy Savoya számára megszerezte
a leplet. Utódja, IX. Amaedeus 1502-ben a Chambéry-i Sainte Chapelle-ben megalapítja a
lepel kultuszát. A kápolna leégése után a klarissza apácák kijavítják a lepel sérüléseit.
1471–1483 A lepel átkerül Chambéryból
Vercellibe, onnan pedig Torinóba. További útja: Torinóból Ivreába, onnan
Moncalieribe, onnan vissza Ivreába, onnan ismét Chambérybe, Susa, Avigliano, Rivoli után
Pineroloba.
1483 A Chambéry-i Sainte Chapelle sekrestyése leltárában
megemlíti a leplet, amit "egy vörös selyem drapériába csomagoltak, és egy
karmazsinnal bélelt, ezüst szegecsekkel kivert, arany kulccsal záródó dobozban őriznek".
1502 Ausztriai Margit savoyai hercegnő kérésére a
lepel végleges otthonra lel a Chambéry-i vár királyi kápolnájában.
1509 Lievin van Latham flamand ötvös ezüstből készít
új ládikát a lepel számára.
1532 Tűzvész pusztít a Sainte Chapelle-ben. Az ezüst
ládika teljesen összeég, s bár az olvadt ezüst egy cseppje az összehajtogatott lepel
sarkát kiégeti, maga a szövet lényegében nem károsodik. (A tűzvészt Rabelais is
felemlegeti a Gargantuában, azt híresztelve, hogy a lepel megsemmisült.)
1535 Savoyt francia csapatok szállják meg. III. Károly
és családja elhagyja Chambéryt. A lepelt Piemontba viszik és még abban az évben kiállítják
Torinóban. A következő néhány száz évben a szent lepel lesz Torino "védelmezője".
1694 A leplet a Guarini kápolnába viszik, ahol a következő
háromszáz évben őrzik.
1868 A tudományos vizsgálat kezdete: Monsignor
Gastaldi, Aluzzo akkori püspöke, később torinói érsek megméri a lepel nagyságát
(410 x 140 cm).
1898 Secondo Pia, egy amatőr olasz fényképész készíti
róla az első felvételt.
1939 Az első nemzeti kongresszus a torinói lepelről.
A háború alatt a leplet egy Nápolytól északra fekvő bencés kolostorban rejtik el.
1946 A lepel visszatér a torinói királyi kápolnába.
1959 A Centro Internazionale di Sindonologia
megalakulása Torinóban.
1969 Elkészülnek az első színes felvételek a
lepelről.
1972 Egy ismeretlen személy a tetőn keresztül
behatol a Királyi Kápolnába, és megpróbálja elégetni a leplet, amiben semmi kár
nem keletkezik a háború alatt neki készített azbeszt védőtakaró miatt.
1973 A lepel első bemutatása a televízióban. Több
tudós is lehetőséget kap a lepel közvetlen vizsgálatára. Még ugyanabban az évben
mintákat vesznek a lepel különböző részeiről tudományos vizsgálat céljából.
1978 A lepel torinói tartózkodásának 400 éves évfordulója
alkalmával öt héten át 3,5 millió ember látja a relikviát, köztük Karol Woytila
kardinális, aki hamarosan II. János Pál néven foglalja el a pápai trónt. Ugyanabban
az évben öt napon át több ezer fotót és röntgenfelvételt készítenek a lepelről.
1988 Az első vérminták kivétele a lepelről.
Ugyanabban az évben egy arizonai laboratóriumban C14-es radiokarbon módszerrel i. sz.
1350-re teszik a lepel keletkezését. Ugyanezt erősíti meg egy oxfordi laboratórium
hasonló vizsgálata is.
1989 Újságírók kérdésére válaszolva II. János
Pál megerősíti, hogy a lepel eredeti relikvia, holott korábban a torinói püspök már
elismerte a radiokarbon vizsgálatok eredményeként, hogy a lepel "középkori hamisítvány".
1997 Tűz üt ki a Guarini kápolnában, amely a
lepel biztonságát is fenyegeti.
2000. augusztus 26. és október 22. között a jubileumi év alkalmával közszemlére
tett leplet 2,5 millióan látták.
2000. 10. 28. (IV/44)
