Egy amerikai olajfúrószigetet vontatnak uszályon a Szuezi-csatornán. A civilizációk összecsapása évezredek óta tart Fotó: Reuters
Történelmi tény, hogy valamikor az i. e. II. évezred második felében egy fejlett civilizációjú, a környező népek tradíciójától gyökeresen eltérő vallású, mintegy kétmilliós lélekszámú nép jelent meg a Jordán folyó és a Földközi-tenger által határolt földsávban, amelyet az ott lakó népek nyomán Kánaánnak neveztek. Az új hódítókról hamar elterjedt a hátborzongató hír: vonulásukat hihetetlen események kísérik. Bár ebben a korban nem volt ismeretlen az úgynevezett mágikus hadviselés – egyiptomi feljegyzésekből ismert, hogy egyes csatákat az uralkodók által kijelölt varázslók párviadala döntött el –, a pusztából felbukkanó sereggel szemben sem a hagyományos, sem a parapszichológiai fegyverek nem bizonyultak hatásosnak. A víz kettévált előttük, városfalak kéz érintése nélkül omlottak le egy rejtélyes tárgy, a frigyládán keresztül áradó energia hatására.
A kor legkiválóbb stratégái tehetetlenek voltak. Ráadásul a hódítók azt állították: őseik vándor nomádokként már évszázadokkal korábban itt éltek, mielőtt délre költöztek volna, és ráadásul maga Isten ígérte meg nekik, hogy egyszer nagy sereggel visszatérnek, és birtokba veszik ezt a földet. Ezt az állítást sem az őshonos kánaániak, sem a Földközi-tengeri szigetekről nem sokkal korábban bevándorolt filiszteus telepesek nem fogadták el – és ezzel létrejött a közel-keleti konfliktus mai napig ható alapja.
A konfliktus magva
Lehet-e igazolni a bibliai állítást a zsidók Egyiptomból történt kivonulásáról? A kérdés rendkívüli jelentőség?: ha nincs bizonyíték a hatalmas embertömeg hosszú sivatagi tartózkodására, úgy joggal merülhet fel, hogy az exodus története utólag fabrikált mese a káanáni gyarmatosítás igazolására. Míg a bibliai csodák létezését tagadó "minimalista" irányzathoz tartozó teológusok a rengeteg természetfeletti esemény miatt nyilvánították legendának a kivonulást, a zsidók XIX. század végén megindult visszatérése ellenfeleik kezében politikai érvvé tette a szkeptikusok álláspontját.
Ha ugyanis bizonyíthatatlan az Ábrahámtól Dávid királyig vagy még tovább tartó időszakra vonatkozó történelmi folytonosság, úgy a Palesztinában ma élő népek joggal hivatkozhatnak arra, hogy őseiktől annak idején erőszakkal hódították el az izraeliták a földet. Az elsőbbségről szóló vita napjainkban látványosan megmutatkozik Jeruzsálem kérdésében. A zsidók hiába hivatkoznak Dávid háromezer évvel ezelőtti hódítására a város iránti igényük alátámasztásakor, még azok a palesztinok is, akik elfogadják a hajdani izraeli király történelmi létezését (ők vannak kevesebben), arra hivatkoznak, hogy pontosan az ő elődeiktől hódította el az ősi kánaáni várost. Ezzel az érvvel szemben már csak a Biblia szövege marad hivatkozási lehetőségnek, amely szerint Ábrahám Dávid előtt mintegy ezer évvel megszentelte Jeruzsálemet, amikor a Mórija-hegyén (a ma sokat emlegetett Templom-hegyen) feláldozni készült fiát, Izsákot. Ábrahám nem hódítóként járt Jeruzsálemben, mivel tudta, hogy utódai hosszú nemzedékeken keresztül egy idegen országban fognak élni. "És mondta az Úr Ábrámnak: Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, amely nem az övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annak utána kijönnek nagy gazdagsággal... Csak a negyedik nemzedék tér meg ide." (Teremtés könyve 15,14–16)
Megtaposott korona
Nemcsak Ábrahám számított arra, hogy egyszer támadni fog a zsidók közül egy szabadító, aki megváltoztatja népe történelmét. Mikor unokája, Jákob, és dédunokái az éhínség elől Egyiptomba költöztek, egyikük, József, meghagyta, hogy halála után múmiáját ne hagyják a fáraók földjén: "Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket, és felvisz titeket arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak." (Teremtés könyve 50,24)
Mire eltelt az Ábrahám próféciájában szereplő négyszáz év, az Egyiptomban élő zsidók sorsa katasztrofálisra fordult. A népet a teljes megsemmisülés fenyegette, miután a fáraó elrendelte valamennyi fiúcsecsemő meggyilkolását. A zsidók történetét feldolgozó művében az első században élt történetíró, Josephus Flavius azt írja, hogy ebben az időszakban a fáraó egyik mágusa látomást kapott arról, hogy "hamarosan születni fog a zsidók közül egy gyermek, aki ha felnövekedik, az Egyiptomi Birodalmat megalázza, és az izraelitákat felemeli; aki minden embert túlhalad kiválóságban, és olyan dicsőséget örököl majd, amelyre a minden korban élő nemzedékek emlékezni fognak". Az uralkodó ezen annyira megdöbbent, hogy kiadta a totális megoldásra vonatkozó parancsot.
Közismert, hogy Mózes ennek ellenére megszületett, és amikor szülei – akik valószínűleg ismerték Ábrahám és József ígéretét – meglátták a csecsemőt, azonnal észrevették, hogy rendkívüli gyermek született. A Biblia szerint anyja, Jokebed pontosan ugyanazokkal a szavakkal kommentálta a fiú megszületését, mint amellyel Isten illette a teremtés egyes szakaszait: "
és látta, hogy szép (eredetiben: tov, azaz jó)." Mózesről írva az Újszövetség is megjegyzi, hogy a csecsemő "kellemes" és "ékes" volt, görögül egy olyan szót használva, amely egyaránt jelent "civilizáltat" (szemben a barbárnak tartott rabszolgákkal) és rendkívüli adottságokkal rendelkező embert.
Josephus leírása szerint a fáraó udvarában nevelkedő Mózes nevét Thermuthistól, az uralkodó leányától kapta, aki – erre utal a Mózes szó – a csecsemőt a Nílus vizéből húzta ki. A gyermek megmenekülését az egyiptomi udvarban isteni ómennek tekintették, és Mózest különleges elbánásban részesítették. Thermuthis adoptálta a gyermeket, és a fáraó figyelmébe ajánlotta mint a trón méltó örökösét. Az uralkodó ekkor állítólag karjaiba vette Mózest, és a fejére tette koronaként használt diadémját, azonban a kisgyermek utálkozva letépte magáról, a földre dobta, és megtaposta a vallási jelképnek is használt királyi éket. Az egyik varázsló – a történet szerint ugyanaz, aki korábban a riasztó látomást kapta – ekkor felkiáltott: "Öljétek meg, mert ez az a gyermek, aki porba döntheti birodalmunkat!" A fáraó azonban leánya kérésére megkímélte Mózest, bízva abban, hogy a rendkívüli adottságú gyermek megfelelő átnevelés mellett a birodalom felvirágoztatását fogja majd szolgálni.
A történet nem így alakult: Mózes felnőtt, de az uralkodó véleménye megváltozott, és a fiatalembernek – aki pedig e josephusi verzió szerint maga is tisztában volt a rá vonatkozó különleges jövendölésekkel – menekülnie kellett. A pusztában pásztorként töltött évtizedek vége felé Isten kontaktusba lépett Mózessel, és megerősítette: valóban ő a kiválasztott, aki betölti az ősi ígéretet.
A szabadítás – mint tudjuk – nem ment könnyen. Kozmikus erők csaptak össze: a történelem eddigi legnagyobb szellemi-mágikus csatájában Mózes végül a tizedik menetben két vállra fektette a fáraót, aki nem csupán korának legnagyobb hatalmú politikai vezetője, de egyben istenség is volt. Platón szerint az egyiptomi udvarban őrizték az elpusztult atlantiszi szupercivilizáció tudományos-misztikus örökségét, és a fáraó mágusai a Biblia szerint be is vetették ellenségük, az egykori trónörökös ellen ezeket a "paraerőket", ám hiába: Isten újabb és újabb természetfeletti "energiát" bocsátott Mózes rendelkezésére.
A csodasorozatot sokan próbálták természetes okokkal magyarázni, a Földközi-tengeren történt vulkánkitöréstől kezdve egészen egy orosz tudós, Immanuel Velikovszkij elméletéig, aki szerint azokban az években egy, a Föld közvetlen közelében elhaladó kisbolygó által kiváltott kataklizmasorozat következett be. Velikovszkij hipotézisében a hirtelen fellépő gravitációs ellenerő és elektromágneses kölcsönhatások okozták a biológiai környezetben és a természetben jelentkezett felfordulást. Az utolsó csapás, az egyiptomi elsőszülötteket sújtó rejtélyes csapás magyarázatára azonban már a kozmikus léptékben gondolkodó orosz kutató sem vállalkozott.
Arábiai Mózes
Miután megtörtént a kivonulás, Mózes Isten útmutatása szerint nem a tengerparti úton vezette a Biblia szerint hatszázezer férfit számláló – a becslések szerint a nőkkel, gyermekekkel és kísérő népekkel együtt legalább kétmilliós – tömeget, hanem útnak indult a kijelentés hegye, a Hóreb felé. Mózes negyedik könyvének leírása szerint az út 11. állomásaként érték el a "Sínai pusztáját", ahol Isten a Tízparancsolatot közölte velük.
A vándorlás útvonalának meghatározásához két pont kulcsfontosságú: a Vörös-tengeren történt átkelés helyszínének és a Sínai-hegynek a beazonosítása. Ezek ugyanis kijelölik a nyomvonalat a többi állomás beazonosításához. Két fő elmélet létezik: egy hipotézis szerint az átkelés a mai Szuezi-csatorna részét képező egyik tavon keresztül történt, míg a kinyilatkoztatás a Sínai-félsziget déli csúcsához közeli Dzsebel Musza (Mózes-hegye) tetején történt. (Erről az elméletről részletesen írtunk a Hetek 1999. január 23-i számában, az Isten hegye nyomában cím? cikkben.) Ezzel szemben az újabb feltételezések a Hórebet (Sínai-hegy) az Arábiai-félszigetre, a mai Szaúd-Arábia észak-nyugati részére helyezik, és azt állítják, hogy a zsidók átkelésére az Akabai-öböl végén fekvő tíz kilométer széles Tiráni-szorosnál került sor.
Frank Moore Cross, a Harvard Egyetem professzora a Biblical Archeology Society lapjában, a Bible Reviewban elmondta: szerinte a Sínai-hegy az arábiai Dzsebel-el-Lóz hegycsúcs, amely a szaúdi–jordán határ közelében az ősi Midián földjén található. Ugyanez a lap 2000. áprilisi száma (Mt. Sinai – in Arabia?) részletesen is kifejti ezt a hipotézist. Nem tudományos igénnyel, de hasonló eredményre jutott két amerikai amatőr régész és kincskereső, Larry Williams és Bob Cornuke, akik egy kalandos út során nemcsak bejutottak a külföldiektől elzárt szaúdi királyságba, de sikerült megmászniuk a hegyet is, ahol megdöbbentő felfedezésben volt részük: állításuk szerint megtalálták Mózes oltárát, a tizenkét zsidó törzset jelképező oszlopokat és az aranyborjú talapzatául szolgáló kőrakást. A felfedezésről a magyarul is megjelent Exodus aranya cím? könyvükben számoltak be, amelyben fényképekkel is igyekeznek állításaikat alátámasztani. A hegy azonban a szaúdi hadsereg egyik szupertitkos rakétakísérleti telepe mellett fekszik, így független szakértők, régészek eddig nem kaptak lehetőséget arra, hogy Williamsék megdöbbentő felfedezését közelről megvizsgálják.
Egy másik kutatócsoport pedig azt állítja, hogy az Akabai-öböl vizében ókori szekérkerekek maradványaira bukkantak, továbbá megtalálták azt az emlékoszlopot, amelyet állítólag még Salamon király állíttatott az átkelés helyszínén a tengerparton. A legutóbbi hírek szerint 2001-ben a szaúdi hatóságok enyhíteni szándékoznak a beutazási tilalmon, így elképzelhető, hogy az exodus esetleges tárgyi bizonyítékairól ellenőrzött információk is napvilágot látnak.
Az arábiai helyszín mellett azonban számos történelmi és bibliai érv is szól. A Midián földje, ahová Mózes Egyiptomból menekült, az Arábiai-félsziget nyugati felén terült el. Ptolemaiosz, a második században élt alexandriai térképész is így ábrázolta, és ezt erősíti meg a korai iszlám hagyomány is. Mivel Mózes a Hórebhez apósa nyáját terelgetve ment el, ezért logikusnak tűnik, hogy nem kerülte meg közben az Akabai-öblöt, hogy a több száz kilométerre lévő Sínai-félszigetre jusson. Ha azonban a Dzsebel-el-Lóz melletti csipkebokorban jelent meg neki Isten, akkor legfeljebb egy-két napos vándorlásra volt szükség, hogy odaérjen. Erre utal Josephus is, aki a zsidó vándorlók számára az egyik legfőbb táplálékforrást jelentő fürjekről azt állítja, hogy "ezek sokkal nagyobb számban fordulnak elő az Arábiai-öbölben, mint bárhol másutt a világon".
Egyértelm? utalást tesz a hellyel kapcsolatban Pál apostol is egyik levelében, amikor az Istennel kötött első szövetségre utalva így ír: "Mert Hágár a Sínai-hegy Arábiában
" (Galatákhoz írt levél 4,25) Pál egy további utalásából egyesek azt is feltételezik – írja a Bible Review idézett írása –, hogy amikor az egykori buzgó farizeus írástudó Jézussal a damaszkuszi úton történt drámai (mai divatos terminológiával "nulladik típusú") találkozása után nem sokkal "Arábiába ment", a pusztában Mózes nyomdokait követve a Sínai-hegy vidékén időzött, vagyis a környék legmagasabb pontjánál, a 2580 méteres Dzsebel-el-Lóznál. Érdekes Pál egyik kortársának, az Alexandriában élt zsidó filozófusnak Philónnak a megjegyzése is, aki szerint Cippora, Mózes felesége "arab", aki "Arábiában" élt.
Ha viszont a Sínai-hegyet Arábiában keressük, szükségszerű, hogy az exodus jelképévé vált tengeri átkelés helyszínét is az Akabai-öböl partján keressük. A Biblia egész pontosan leírja az üldöző egyiptomi sereg és a tenger közé szorult tömeg elhelyezkedését: "
fordultak Pihahiróth felé, amely van Baál-Cefon előtt, és tábort ütöttek Migdol előtt, és elindultak Pihahirótból és átmentek a tenger közepén a pusztába
" (Léviták könyve 33,8–9) A tenger Mózes botjának érintésére kettévált, s a két hatalmas vízfal közötti út elég széles volt ahhoz, hogy a kétmilliós tömeg átjusson, mielőtt az egyiptomiak utánuk nyomultak volna. Viszont nem volt szélesebb annál, hogy ez a sokaság egy éjszaka alatt átérjen a túlsó partra. Ebből a szempontból akár a Tiráni-szoros, akár az ettől északabbra, a mai Nueba magasságában fekvő tíz-tizenöt kilométer széles tengerszakasz szóba jöhet. Az Akabai-öbölben hajózva az utazó ma is jól láthatja, hogy az Egyiptommal szembeni partszakasz hegyei naplementekor élénk vörös színűre festik a tenger felszínét.
Az Akabai-öböl világhír? a mélyén rejlő korallzátonyok csodálatos gazdagságáról. Az Exodus aranya történetében szereplő egyik felfedező, Bob Cornulke érdekes elmélettel állt elő a korallfajok elszaporodásáról. Szerinte a zsidók átvonulása után összezáruló víz mélyén rekedt egyiptomi sereg nyomán (amelynek létszáma nagyságrenddel meghaladta a Titanic katasztrófájában elhunytakét) annyi szerves maradvány rekedt a tenger fenekén, hogy ennek következtében egy különleges mikrokörnyezet jött létre a korallképződésre.
Mint ebből a példából is látható, az exodus csodáiról szóló bibliai történet helyszíneinek keresése – hasonlóan a Noé bárkája vagy az elveszett frigyláda nyomán indult kutatásokhoz – az ezredfordulón egyre több ember képzeletét lódítja meg. Ma még nehéz felmérni, mekkora forradalmat hozna a teológiában és a médiaszenzáció miatt az emberek gondolkodásában, ha e bibliai rejtélyek közül valamelyik hiteles bizonyítást nyerne.
2001. 01. 20. (V/3)
