Koronás címerrel ékesített díszhuszár a március 15-i ünnepélyen. Ennyi maradt 48-ból Fotó: Maklári Péter
A Kossuth által irányított magyar kormány a szabadságharc alatt három hivatalban lévő katolikus főpapot volt kénytelen hazaárulónak minősíteni. Egyikük az egész katolikus hierarchia élén álló esztergomi érsek, Hám János volt, a másik az a pécsi püspök, Scitovszky János, akit Ferenc József ezt követően nevezett ki esztergomi érsekké, s így történhetett, hogy a Habsburg önkényuralom egész időszakában (1849–1866) egy hivatalosan hazaárulónak nyilvánított személy állt a magyar katolikus egyházszervezet élén.
Metternich nótája
A katolikus főpapokkal kapcsolatban már a kortársak véleménye – a titkosrendőri jelentésektől az országgyűlési felszólalásokig – is megegyezett abban, hogy túlnyomó többségük a Habsburg-udvar feltétlen híve és a polgári átalakulás, a liberális reformok elszánt ellenfele volt. A neves történetíróként is számon tartott Horváth Mihály a püspöki karon belül törpe kisebbséget alkotó reformpárti főpapok közé tartozott. 1848-tól csanádi püspökként, majd a Szemere-kormány vallás- és közoktatási minisztereként belülről is jól ismerte a folyamatokat, s a későbbiekben két jelentős történeti művében is feldolgozta a reformkor és szabadságharc eseményeit. Ő a klérus erős Habsburg-párti elkötelezettségével és reformellenességével kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy "a püspöki székeket, s minden magasabb egyházi méltóságot rendesen csak hosszabb titkosrendőri nyomozás alá vetett, s e próbát kiállt személyekkel töltöttek be".
Ennek következtében "a püspökségekre ritka kivételekkel csak ruganyos jellemű, meggyőződéseiket önérdekeik miatt a hatalomnak mindenben feláldozni kész, vagy elvből a reakcióhoz szító egyéniségek juthattak fel." Hasonló értékelést adott a radikálisok ismert vezetője, Madarász László 1848 augusztusában tartott országgyűlési beszédében, amikor kijelentette, hogy a főpapság a korábbi évtizedekben készségesen "táncolt Metternich nótájára" és "soha a nemzet érdeke mellett nem emelt szót".
Hogy a főpapság többsége mennyire ellenséges érzelmeket táplált a reformmozgalom, majd a márciusi forradalommal szemben, azt jól mutatják a már említett Hám János szatmári püspök, majd esztergomi érsek 1850 elején papírra vetett emlékiratai, melyben főként a lelkében még nagyon elevenen élő 1848–49-es eseményeket tárgyalja. Jellemző az a megvető hang, ahogy például március 15-éről nyilatkozik. Számára e nap "a nemzeti szerencsétlenségeknek gyászos napja". A 48 nyarától általa vezetett főpapság jelentette az egyik legfőbb akadályát annak, hogy a márciusi forradalom győzelme és az első liberális magyar kormány létrejötte után következetesen végbemehessen a polgári viszonyok kiépítése egyházpolitikai téren is. A Kossuth vezette liberálisok határozottan szakítani kívántak az állam és egyház kapcsolatának több évszázados magyarországi – és jórészt európai – tradíciójával, melyet nemcsak anakronisztikusnak, de kifejezetten károsnak is minősítettek. Így például elfogadhatatlannak tartották, hogy valamely felekezet, privilegizált államegyházként álljon minden más felekezet fölött. Mint Deák kifejtette 1848 augusztusi képviselőházi beszédében, ő ezt tartja "Magyarország legnagyobb átkának
melyből annyi igazságtalanság és átok árad a népre".
Egyházügyi engedmények
Széchenyivel az élen ekkor már évtizedek óta számos tekintélyes politikus harcolt a vallások jogi egyenlőségéért, amely a márciusi 12 pont követelései közé is bekerült (4. pont). Mégis 1848 áprilisában csak részleges siker született e téren a katolikus klérus ellenállása következtében. Törvénybe foglalták az úgynevezett bevett vallások, tehát a legfőbb történeti felekezetek egyenlőségét, bár ennek gyakorlati megvalósítása számos területen elmaradt. Így például az Országgyűlésen továbbra is csak katolikus főpapok foglaltak helyet hivatalból, más felekezetek vezetői nem.
Teljességgel kudarcot vallott az állam és egyház szétválasztásával kapcsolatban az eredeti reformcélok törvénybe foglalása. A magyar liberálisok előtt két modell volt ismert az állam és egyház viszonyáról, az európai és az amerikai. A kettő közül kifejezetten az amerikai modell magyarországi megvalósítását tartották kívánatosnak. Ennek a megoldásnak alapvető jellemzője volt, hogy – miként Kossuth megfogalmazta – az egyes felekezetek saját maguk "fedezzék szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fenn iskoláikat, templomaikat, amint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze". A törvény szövegébe mégis az került, hogy "minden felekezet egyházi és iskolai szükségletei állami költségek által fedeztessenek". Saját anyagi finanszírozás helyett állami finanszírozás: erre az engedményre azért kényszerültek, mert az amerikai modell bevezetése esetén – mint Kossuth később kifejtette – "azt kellett volna indítványozni, hogy az állam megszünteti azon ellátást, amelyben ekkorig a katolika egyház f?papjait és szerzeteit részesítette". Ebben az esetben azonban attól tartottak, hogy a katolikus klérust a forradalmat elfojtani akaró bécsi udvar karjaiba kergeti. Ennek megakadályozása érdekében a kormány a forradalom és a szabadságharc következő hónapjaiban is rendre jelentős engedményeket tett számukra. A veszély valódiságát mutatta, hogy még így is a klérus számos tagja lett a Magyarország ellen fegyverrel vonuló Habsburg-hatalom aktív támogatója.
Te Deum a császárért
Ferenc József címere. Az apostoli egyház az apostoli királyért
2001. 03. 24. (V/12)
