hetilap

Cikkem apropóját a MIÉP-pártelnök egyik februári sajtótájékoztatóján elhangzott mondatai adták, melyek – a holokauszt-emléknap húsvéti megünneplése ellen tiltakozva – így hangzottak: "Visszásnak tűnik számunkra, hogy az Oktatási Minisztérium kezdeményezésére a holokausztról való megemlékezéseket húsvét hétfőre tervezik az iskolákban. A húsvét mindkét napja keresztény és keresztyén ünnep, ekkor mi, keresztények a zsidók által megfeszített Krisztusra és az ő feltámadására emlékezünk." (A kiemelés tőlem – a szerző.) 

A Vasárnapi Újság főszerkesztője Csurka súlyos állításáról úgy kívánta elterelni a rádióhallgatók figyelmét, hogy a MIÉP-et és a pártvezetőt állította be sértett félnek, akiket úgymond "igen kemény támadás" ért a Hetekben megjelent cikkem által. E manipulációval szemben a valóság az, hogy Csurka István februári nyilatkozatában a középkori keresztény antiszemitizmus fő tézisét, kiindulópontját fogalmazta meg, amely szerint a keresztény vallás alapítóját, Jézust, az Isten Fiát, a zsidók feszítették keresztre, ezért őket terheli a felelősség. E hamis teológiai vád – annak ellenére, hogy ilyen formában sohasem szerepelt az egyház hivatalos tantételei között –, a középkori vallásos köztudat része volt, és Európa történetében központi szerepet kapott a zsidóság elleni politikai, kulturális és vallási harc során. A különféle zsidóellenes előítéletekre, a zsidóság megbélyegzésére, kiközösítésére, faji és erkölcsi leminősítésére ez a vád szolgált alapul. Erre a vádra épültek rá olyan abszurd és irreális rémtörténetek, mint a vér- és ostyagyalázásvádak stb. A tanulmány egyik célja az volt, hogy rámutassak arra: Magyarországon, a holokauszt után csaknem fél évszázaddal egy alkotmányos párt vezetője egy sajtótájékoztatóján a kora középkorból eredő hamis teológiai vádat, a tradicionális keresztény antiszemitizmus egyik alaptételét fogalmazta meg. Ez álláspontom szerint azért veszélyes, mert alkalmas arra, hogy a magyar társadalom bizonyos részében felidézze azt az ősi idegenséget, ellenérzéseket, szembenállást, amelyet a "krisztusgyilkosság" vádjával mindig is felkeltettek felelőtlen nemzeti és vallási vezetők a félrevezetett emberekben a zsidósággal szemben. 

A középkori és modern antiszemitizmus összefüggéseire sokan rámutattak, bár a 20. századi antiszemitizmusban a vallási jelleg háttérbe szorult, s helyét az ebből a forrásból származó zsidóellenes erkölcsi-gazdasági és faji-rasszista tételek foglalták el. Csurka Istvánt szembesíteni akartam azzal, hogy visszanyúlt az európai antiszemitizmus ősforrásához, amikor a kereszténység és keresztyénség ünneplésének tárgyát "a zsidók által megfeszített Krisztusban" határozta meg. Mi ez, ha nem szembefordítása a kereszténységnek a zsidósággal? Ezt a megállapítását nem vonta vissza a Vasárnapi Újságban adott interjújában, sőt kiegészítette más vádaskodásokkal is. E történelmi antijudaizmust ráadásul olyan időszakban igyekszik érvényre juttatni, amikor a hagyományos egyházak részéről is komoly szándék fejeződött ki arra, hogy a hisztérikus szembenállás és a paranoid előítéletekből építkező válaszfal helyére a párbeszédet és a megbékélést építse ki a zsidósággal kapcsolatban. Ezt fejezte ki II. János Pál pápa tavalyi izraeli és jeruzsálemi látogatása is. 

A mai keresztény teológia a zsidóságra nem mint "istengyilkosokra", hanem mint "idősebb testvéreire" tekint. A hagyományos teológiában a zsidósággal szembeni előítéletek nem közvetlenül a Jézus halála miatti szemrehányásból, hanem abból a tényből fakadtak, hogy a zsidóság döntő többsége nem fogadta el és nem ismeri el Jézust Messiásnak. A középkori katolicizmus célja a "keresztény Európa" megvalósítása volt. Ebbe a koncepcióba nem volt beilleszthető az a zsidóság, amely hitetlenül viszonyult a keresztény egyház üzenete felé, sőt a Csurka István által is hangoztatott antiszemita tézis alapján hosszú évszázadok során a népi vallásosságban a kereszténység ősellenségének volt beállítva, mint akik a keresztény vallás alapítóját úgymond megölték. Az európai zsidóság történelmi démonizálásában a döntő szerepet nem az istengyilkosság vádja, hanem az úgynevezett szubsztitúciós teológia játszotta, amelynek lényege, hogy az Isten tervében az egyház foglalta el az ószövetségi Izrael helyét, mert a zsidóságnak mint nemzetnek üdvösségre vonatkozó nemzeti és kollektív elvettetése végleges. 

E tétel fokozatos felülvizsgálatára került sor a második világháború után Rómában is. Ennek a folyamatnak főbb állomásai: 1993-ban a Szentszék és Izrael közötti egyezmény, amely elismerte Izrael Államot. Az egyezmény többek között leszögezi azt, hogy "a Szentszék elítéli a zsidó nép ellen irányuló gyűlöletet, üldözést és az antiszemitizmus valamennyi formáját". II. János Pál pápa 1997-ben Átlépve a remény küszöbén címen megjelent könyve is bizonyítja, hogy a katolicizmus is szakított Izrael elvetésének felfogásával. Az 1998 márciusában közreadott Emlékezzünk a soára cím? dokumentumban a következő olvasható: "Soha többé nem engedhető meg, hogy az antijudaizmus és az antiszemitizmus mérgezett magvai gyökeret verjenek az emberi szívben." A pápa 2000 tavaszán tartott izraeli látogatásán a Siratófalban a következő imát helyezte el: "Atyám, te kiválasztottad Ábrahámot, és az ő leszármazottait, hogy elvigyék Nevedet a nemzetekhez. Mélységesen elszomorít bennünket azoknak a viselkedése, akik a történelem folyamán szenvedéseket okoztak a Te gyermekeidnek, és bocsánatodat kérve elkötelezzük magunkat a szövetség népével való igazi testvériségre." 

A MIÉP vezetőjének februári állítása tehát egy olyan avítt vallásos antiszemita tradícióba illeszkedik bele, amely a zsidóságban látja az egyház ellenségét, mert az vallásának alapítóját megölte. Ez a nézet nemcsak hazug és "szalonképtelen", hanem közveszélyes is, mert ismételten szembe akarja állítani a kereszténységet a zsidósággal, és ennek következtében a magyar társadalomban is szándékosan ellenségeskedést támaszt, megosztást szít és zavart kelt, továbbá számos jóindulatú, de tudatlan egyháztagot elszakíthat azoktól a megújulási törekvésektől, amelyeket – mint a fenti idézetek is bizonyítják – maga II. János Pál pápa is képvisel. Minden egyház klérusa tisztában van azzal, hogy egy nép sem fogadta el nemzeti szinten szabad akaratából és hitből az evangélium üzenetét a Krisztus föltámadása óta eltelt közel kétezer év időszaka alatt. Ha a keresztény kifejezés teológiai tartalmát vesszük (amelynek jelentése messiási, a Messiás természetéből részesedő), ez idáig sohasem volt még a Földön keresztény nemzet. Azok a középkori teológiai vádaskodások tehát, amelyek a zsidósággal szemben fogalmazódtak meg, vagy minden nemzetre érvényesek, vagy mindenkivel kapcsolatban jogosulatlanok. Ezért a modern teológia nem a Jézus halálával kapcsolatos közvetlen felelősség kérdésével foglalkozik, hanem a keresztény üzenet újrafogalmazására, hatékony közvetítésére, vagyis missziós feladatainak végzésére összpontosítja erejét. 



"Ne kevélykedjél…"



Csurka cikkemről azt állítja: "Itt a gondolatmenet dialektikája az, ami nem lep meg, de ismét csak azt mondom, megmosolyogtat, mert annyira marxista." Egyáltalán nem derül ki számomra, hogy a pártvezető mit ért marxista dialektika alatt – az a gyanúm, hogy nála ez csupán szitokszó, uszításra használt kód. Ami a "marxista dialektikát" és a "csavart gondolatmenetet" illeti, azzal kapcsolatban a következőket szeretném leszögezni: 1. Jézus Krisztus a saját halálával kapcsolatos közvetlen felelősséget a következőképpen állapította meg tanítványai előtt: "Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, s az Emberfia átadatik a főpapok és írástudóik kezébe. Azok halálra ítélik, majd átadják a nemzetek közül valóknak, hogy azok kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de a harmadik napon fel fog támadni." (Máté evangéliuma 20,18–19) Szavait Lévi Máté, Jézus személyesen elhívott tanítványa jegyezte le, eredetileg arám nyelven. Mindezek alapján nagy biztonsággal kizárható, hogy (a) a zsidó Jézus halálát (b) egy zsidó tanítványa (c) egy eredetileg zsidóknak írt evangéliumban (d) a Krisztus utáni első század közepén "marxista dialektikával" vagy akár "kicsavart gondolatmenettel" közelítse meg. Jézus a haláláért való közvetlen felelősséget korának nacionalista vallási vezetőire (főpapok, farizeusok), valamint "a nemzetek közül valókra" (pogányok), vagyis a római hatóságokra hárítja. 

2. Igaz az, hogy a korabeli nemzeti vallási vezetők jelentős társadalmi támogatottságot élveztek. A Keresztelő János majd Jézus nevével fémjelzett, a zsidóságon belül elindult vallási mozgalom térhódítása azonban azt bizonyítja – más zsidó vallási mozgalmakkal együtt (szadduceusok, zélóták, eszszénusok stb.) –, hogy a korabeli zsidóság vallási szempontból is jelentősen megosztott volt. Az evangéliumi beszámolók alapján például Jézust rendszeresen több ezres, lelkes tömeg fogadta Galileában. A Názáreti különösen a mai fogalommal élve liberális zsidóság körében volt népszerű, akiket az evangélium "vámszedőknek és paráznáknak" nevezett. De júdeai szolgálata és ott történt csodái is nagy befolyást gyakoroltak az ott élő zsidókra, ezért is jeruzsálemi bevonulásakor ("virágvasárnapon") lelkes zsidó emberekből álló tömeg ünnepelte. A Szentlélek-keresztségben részesült százhúsz tanítvány mindegyike zsidó ember volt, s az első nagy, Krisztusban hívő gyülekezetek minden tagja zsidó vagy prozelita hívőkből állt. Ezeken kívül is még számos újszövetségi tényt lehet felsorakoztatni a kereszténységet és a zsidóságot szembeállítani akaró, hagyományos antiszemita tétellel szemben. Péter apostol állítása, amely eredetileg zsidó hallgatóság előtt hangzott el, ma is érvényes: "De most, atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, miképpen a ti fejedelmeitek is… Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai… Az Isten az ő Fiát, Jézust, elsősorban néktek támasztván elküldte őt, hogy megáldjon titeket…" (Apostolok cselekedetei 3,17.25.26)

3. A Krisztus haláláért való egyetemes felelősség kérdése nem egy "csavart gondolatmenet" következménye, hanem az eredendő bűn erejéből származik, amelynek hatása mindannyiunkra kiterjedt. "Egy ember (Ádám) által jött be a világba a bűn, és a bűn által a halál, és akképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek." (Rómaiakhoz írt levél 5,12) E tény leszögezése bárkivel kapcsolatban nem "vérvádat" jelent, mint ahogy azt Csurka István nekem felrótta. Csurkát nem vádoltam vérváddal, de ő a zsidóságot mint egészet "krisztusgyilkossággal" vádolta meg, holott Jézus engesztelő áldozatát a bűn egyetemessége tette szükségessé. Az mindenesetre pozitív fejlemény, hogy Csurka elismeri az egyetemes felelősség elvét Krisztus halála miatt: "Mi természetesen mint hívő keresztények viseljük Krisztus megfeszítésének terhét, de egyben éppen ezért a feloldozást is, hiszen mi hiszünk abban, hogy értünk halt meg, a mi bűneinkért, az egész emberiség bűneiért, hiszen ez az egyetemes a kereszténységben és a keresztyénségben." Ezen a ponton egyetértek Csurka Istvánnal. Jézus Krisztus feltámadásának elfogadása mentesíti az egyéneket az eredendő és a személyes bűn terhe alól. Azt azonban bátorkodom megjegyezni, hogy az apostolok tanítása szerint a Jézus Krisztus feltámadásával való azonosulás és az abba vetett hit akkor hiteles, ha azt megfelelő cselekedetek, a gondolkodásban, életvitelben bekövetkezett pozitív változások jelzik. Másrészt pontosan Pál apostol figyelmeztette a keresztényeket, hogy Isten üdvtervében való helyfoglalásuk nem jogosítja fel őket arra, hogy a zsidóságot ebből kitagadják és kárhoztassák. "Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának, ne kevélykedjél az ágak ellen; ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged." (Rómaiakhoz írt levél 11,17-18) Ez az idézet is nyilvánvalóvá teszi, hogy a kereszténnyé válásba és a keresztény életbe is beletartozik az antiszemitizmus megbánása és az abból történő megtérés is: "A hit cselekedetek nélkül halott." (Jakab levele 2,20)



A józan ész szégyene



De nézzük tovább Csurka "istengyilkossággal" kapcsolatos érvelését. "Természetes, hogy ha egy római katona ölte meg [Jézust], akkor nem lehet mondani, hogy egy zsidó ölte meg. Mégis nyilvánvaló, hogy a főpapok utalták Pilátus elé, és követelték a megölését politikai érdekből, mondjuk így. De hogy ebből ellenem egy vérvádat lehessen felállítani? Ahhoz nagyon csavart gondolatmenetre van szükség, éppen olyanra, mint amikor valaki azt állítja, hogy Rákosi Mátyás nem volt zsidó, vagy Korvin Ottó nem volt zsidó, noha az volt, de ha azok, akiknek esetleg kollektíve kellene elviselni ennek a terhét, vagy el kellene határolódniuk ezektől a cselekményektől, akkor ezek azt az egyszer?bb megoldást választják, hogy csak a sötét, elvetemült reakciósok, fasiszták mondják azt, hogy ezek zsidók voltak, amikor marxisták voltak, hitehagyottak voltak. Ez a gondolatmenet önmagára üt vissza, már a könyökünkön jön ki, de mindenesetre élvezem, hogy ez egy kereszténynek mondott lapban jelenik meg, a Hit Gyülekezete lapjában. Ez még érdekesebbé teszi ezt a gondolatmenetet." Érdemes mellékesen megjegyezni, hogy a Horthy-rendszer "nemes" hagyományait követve Csurka is párosítja antiszemitizmusát a "nem történelmi" egyházak elleni intoleranciával. De témánkhoz visszatérve: a fenti részben 1. az egyetemes felelősség kérdésével kapcsolatban maga ismeri el, hogy ő is beleértendő a felelősök körébe, úgyhogy "vérvádról" nincs mit tovább beszélni, hiszen senki sem állította azt vele szemben, hogy az általánoson túl egyedi felelősség is terhelné Krisztus haláláért. 2. Cikkemben nem foglalkoztam Rákosi Mátyás, Korvin Ottó személyével és etnikai hátterével, úgyhogy talány számomra, hogy írásommal kapcsolatos ellenvetésében hogyan jutott el egyik kedvenc vesszőparipájához. De ha már itt tartunk, tudomásom szerint Rákosi Mátyás és Korvin Ottó zsidó származását sem akkor, sem később nem tagadta senki. 

Azt viszont határozottan állítom, hogy a kommunizmusnak a zsidóság ugyanúgy kollektíve szenvedő alanya volt, mint a magyarság. Ezt a totalitárius rendszert nem a magyar zsidók, hanem a szovjet Vörös Hadsereg szuronyai és tankjai építették ki és tartották fenn, amelynek főparancsnoka egy antiszemita kommunista, Joszif Sztálin volt. A Rákosi-éra politikai rendőrségében, amelyet Péter Gábor, egy zsidó származású kommunista vezetett, éppúgy voltak tisztára mosott egykori nyilasok, mint a háborút túlélő munkaszolgálatosok. (Lásd Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság) A zsidó káderek jelenlétét a biztonsági szolgálatban mindenesetre erősen kidomborította az a propaganda, amely az új rendszert az ártatlan keresztény társadalmon végrehajtott "zsidó bosszú"-ként igyekezett bemutatni; jóllehet a kommunista vezetés meglehetősen elnéző volt az alkalmi antiszemita tüntetések iránt. Sőt, antikapitalista és polgárellenes kampányában, amelyet a hatalom monopóliumáért folytatott, a kommunista párt vezetői cseppet sem ódzkodtak antiszemita klisékhez nyúlni. Ők is ott álltak a mögött a zsidóellenes izgatás mögött, amely több vidéki településen, leglátványosabban Kunmadarason és Miskolcon, halálos áldozatokat is követelő pogrommá fajult. 

Az első szabadon választott magyar kormány – kommunisták és parasztpártiak egyetértésével – visszautasította a hivatalos sajnálat és együttérzés kifejezését a holokauszt miatt. A Rákosi-rendszer súlyos – de a soához semmilyen módon nem mérhető – bűnei miatt azért nem lehet a zsidóság mint etnikum kollektív felelősségéről beszélni, mert egyrészt az elkövetők sem etnikailag, sem vallásilag nem vallották magukat zsidónak; másrészt a rendszer alapvetően ideológiai jelleg? volt, s maga is vallási és etnikai értelemben zsidóellenesnek volt mondható: számos zsidó áldozatot is követelt. A Rajk-perben másodrend? vádlottként szereplő Szalai András, Szőnyi Tibor és Justus Pál ellen a "cionizmust" is a vádpontok közé iktatták. 

Rákosiék 1949 után is vak dühvel fordultak a zsidók, kivált az értelmiségiek ellen, s a Zsdanov által alkalmazott "kozmopolitizmus" vádjával ostromolták őket. A Budapestről és más városokból vidékre (gyakran néhány óra alatt) kitelepített polgárok tízezreinek 30 százaléka zsidó származású volt. Amikor Sztálin 1952-ben a moszkvai zsidók deportálására készülődött, Rákosi letartóztatta addigi jobbkezét és cinkostársát, Péter Gábort, majd a pesti zsidókórház igazgatóját, Benedek László professzort is. Nagy Imréről is azt kezdte terjeszteni, hogy "zsidó". Szerencsére Sztálin földi pályafutása 1953. március 5-én véget ért. Berija ekkor a következő szavakkal alázta meg Magyarország addigi diktátorát: "Figyeljen ide, Rákosi. Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán és lengyel fejedelem, de azt még nem hallottuk, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy mi ezt sohasem fogjuk megengedni." A szovjet kommunisták is, ha kellett, időben kijátszották a "zsidó kártyát". Csakúgy, mint Csurka István és elvbarátai. Hannah Arendt találó kifejezésével élve: "a józan ész szégyene" az, amit az antiszemiták összehordanak a zsidók kollektív felelősségéről Jézus Krisztus megölésétől kezdve a kapitalizmuson és a holokauszton át a kommunizmusig. 



Ami szétválaszt 



Bibó István Zsidókérdés Magyarországon 1944 után cím? tanulmányában a holokausztot – mint a magyar történelem legnagyobb tragédiáját – implicit módon gonosz, silány és gyáva emberek cselekedetének minősíti: "A gonoszság, a silányság, a gyávaság nem valami szabad és impozáns ördögi elhatározásban áll, hanem éppen abban, hogy nyomorultul, tudatosság és szabad elhatározás nélkül azt teszszük és csak azt tesszük, amire társadalmi, közösségi, nevelési és személyes adottságaink, torz és torzító tapasztalataink, belénk rögződött előítéleteink, üres közhelyeink, kényelmes és ostoba formuláink indítanak. Való, hogy az ilyen emberrel szemben nincs értelme felelősségvállalásról beszélni, mert egyszerűen nem ér el a tudatáig ennek a szónak az értelme. A felnőttség és szabadság ott kezdődik, amikor meglátjuk a merőben előzmények által meghatározott cselekedeteink silány voltát, kezdünk felelősséget vállalni és szabadon, felelősen cselekedeni." 

E definíció értelmében is tisztában vagyok azzal, hogy nem sok értelme van vitatkozni a középkori eredet? előítéletekkel, gyűlöletbeszéddel és szemenszedett rágalmakkal operáló antiszemita emberekkel a "felelősségvállalás" magasztos témájáról. Tény, hogy a magyar társadalom a legutóbbi időkig nemhogy magára, de magáénak sem vállalta a magyar lakosság mintegy öt százalékának államilag szervezett, tervszer? elpusztítását a második világháború idején. Ebben örvendetes változást jelentett a tavaly bevezetett kötelező iskolai holokauszt-emléknap, valamint az idén először megrendezett parlamenti holokauszt-megemlékezés, amelyről a MIÉP látványosan távol maradt, hivatkozván arra, hogy "nincsen benne az Alkotmányban, hogy nekünk kötelező részt venni a holokauszt-ünnepségen" (Cs. I.). A keresztény egyházak jelentős része hosszú ideig nem vállalta azokat a személyiségeket, akik státusukat is kockára téve kiálltak az események teológiai vagy politikai (ön)vizsgálatának szükségessége mellett. A magyar állam máig nem vállalta az elpusztított vagy kisajátított zsidó javakért történő teljes kárpótlás felelősségét. A magyar parlament a mai napig nem vállalja a holokauszttagadás büntethetőségének törvénybeiktatását. 

Jézus Krisztus haláláért nem illette személyes felelősség az akkori zsidóság egészét és a következő nemzedékek sorát sem. A deportálásokért és Auschwitzért sem terheli személyes felelősség azt, aki maga nem vett részt tevőlegesen abban, ami történt, vagy nem is élt abban az időben. Van viszont történelmi felelősség, amely a közösség és az utókor erkölcsi és szellemi természetű, közvetett felelőssége. Ez mindenekelőtt abban áll, hogy bevalljuk a múltat, azt, ami történt. Nemcsak az áldozatok miatt, hanem mert nekünk magunknak van rá szükségünk. Ezért kell újra és újra beszélni a történtekről. Ennél fontosabbat nem mondhatunk el a holokausztról, de egyáltalán a történelemről sem. A holokausztról folyó fél évszázados vitában már nem pusztán egy történelmi esemény vagy a zsidóság helyzete a tét. A soá immár visszavonhatatlanul az európai, sőt a világtörténelem diskurzusának királyvizévé vált, amely hajszálpontosan szétválasztja egymástól a kereszténységet és álkereszténységet, az embertelent és emberit, a barbarizmust és humanizmust, a kegyetlenséget és könyörületességet, a rabságot és szabadságot. Erről kellene beszélnünk, felnőttként, szabadon.

(a szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek