Katolikus karizmatikus rendezvény a Budapest Sportcsarnokban. Egyesítő egyház Fotó: Somorjai L.
A vallási sokszínűség bemutatását és a különböző felekezetek összefogását tűzte zászlajára az a felekezetközi szervezőiroda, amelyik tavaly a Felvonulás Jézusért elnevezés? rendezvényt is összefogta. Akkor állítólag "huszonötezer ember hullámzott végig Budapest belvárosán a Parlamenttől a Tabánig". Az esemény érdekességét a rendezőkön kívül sokan mások is abban látták, hogy a deklarált cél mellett (láthatóvá és hallhatóvá váljon Jézus neve Budapest és egész Magyarország szívében) a történelmi egyházak együtt vonultak fel az úgynevezett kisegyházakkal a "baptistáktól fogva a szabadkeresztényekig". A rendezők szerint a résztvevők érettségét dicséri, hogy egyetlen felekezethez tartozó kereszténynek sem kellett magát identitásában sértve éreznie: a tabáni zenei fesztivál színpadán jól megfért egymás mellett a katolikus megújulási mozgalmak egyik zászlóvivőjeként emlegetett Sillye Jenő és a pünkösdi ART formáció. Bevallásuk szerint a "keresztényeket elválasztó félelem és gyanakvás törpült el" a nagy közös cél megvalósítása közben. A felekezetközi összejövetelek népszerűségét segítette az 1997-ben megrendezett közös szilveszter is, amikor a nagy- és kisegyházak képviselői az egymás között húzódó "gyanakvás, pletyka, félelem, gőg és ítélkezés válaszfalát" szimbolizáló kartondoboz-falat közösen rombolták le. Ezt követte 1998 őszén a városmajori Dicsőítő Fesztivál és a 2000-es szilveszteri dicsőítő összejövetel is. A szervezők távlati célja egy 2002. júniusi Kisstadion-beli megmozdulás, majd utána az ország uniós csatlakozásával egybeeső "hatalmas, az egész magyar kereszténységet megmozgató, Szentlélektől áthatott dicsőítő- és imaalkalom" lebonyolítása a Népstadionban, hetvenezer fő részvételével.
Ennek az új kelet? ökumenikus fellendülésnek másik, ám kevésbé látványos megjelenési formája az úgynevezett parlamenti imanap. Ide szintén meghívásos alapon lehet bejutni, a vendégek többnyire egy felekezetközi pásztorkör tagjai. Az ökumenizmus azonban ezen a ponton már szenvedett némi csorbát, hiszen azon kisegyházak egy része, akik lemaradtak a listáról, dacára annak, hogy jelezték részvételi szándékukat, nem kerülhettek a "kiváltságosok" közé. Az Országházban nemrég imareggelit tartó pásztorok egyébként még Göncz Árpád volt köztársasági elnököt is megnyerték fővédnöknek rendezvényükhöz.
Választóvonal egyház és egyház között
A kisegyházak magyarországi pályafutását régebb óta figyelők kísérteties hasonlóságot vélnek felfedezni az "átkosban" tapasztalt szervezeti formák (Állami Egyházügyi Hivatal, Szabad Egyházak Tanácsa) és a mostani egyesítő kísérletek között. Elég, ha egy pillantást vetünk az egyházügyi törvény parlamenti vitájához kapcsolódó egyházpolitikai lépésekre.
A szavazást megelőző "egyeztetések" és kormányzati törekvések során ismét új értelmet nyert az ökumenizmus, amelynek ezt a felfogását Várhegyi Attila, a kultusztárca államtitkára szavai illusztrálják a legjobban, aki a Hit Gyülekezete körüli parlamenti hangulatkeltés időszakában kijelentette: "A kormány az elmúlt másfél éves egyházpolitikája során arra törekedett, hogy immár ne az legyen a kérdés ebben az országban, hogy miért kell együttműködnie államnak és egyháznak, hanem az legyen a kérdés, hogy hogyan működjön együtt ebben az országban a magyar állam és az egyházak a megkötött szerződések alapján." Az együttműködés pedig újra az állam gesztusa az adott egyházak irányába a hozzátartozó privilégiumokkal együtt. Így született meg tavaly májusban a vámtörvény módosításáról szóló törvény záró rendelkezései közé bújtatott áfatörvény-módosítás, mely az adó-viszszatérítés bizonyos eseteit már csak a "kormánnyal megállapodást kötött" egyházak részére tette lehetővé; így szűkült 22-re azoknak az egyházaknak a köre (kritériumok: 10 év honosság, 30 év működés, összes adófizető több mint egy százalékának egy százalékos felajánlása), akik adókedvezmény igénybevételére jogosító igazolást állíthatnak ki a számukra juttatott adományok után; és így történt, hogy az egyházi törvény módosítása körüli vitában Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője 14 kisegyház képviselőjével demonstrálta a kormány javaslatának egyházi támogatottságát, míg az egyszázalékos felajánlások alapján kimutathatóan legnépesebb három kisegyházat meg sem hívták.
Ha feltesszük a kérdést, hogy mi a közös ezen állami kiváltságokból részesedett egyházakban, az egyik kézenfekvő válasz így hangzik: ők azok, akik a Kádár-rendszerben is, és most is együttműködnek a hatalommal. Ezt erősíti meg Kósáné Kovács Magda, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának szocialista elnöke is, aki szerint ma is ott húzódik a választóvonal egyház és egyház között, hogy melyek azok a közösségek, amelyek az állammal való együttműködéstől várják a biztonságukat, és ezért engedményekre hajlandók, és melyek azok, amelyek nem. A pozitív diszkrimináció alapja Szájer József szerint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Egyházi Kapcsolatok Főosztályával való együttműködés, de van emellett egy kevésbé publikus ok is: a felekezetileg kisegyházakhoz kötődő politikai funkcionáriusokkal való jó kapcsolat (Ifjúsági és Sportminisztérium, Külügyminisztérium, Gazdasági Minisztérium stb.). Valószínűleg nem rájuk gondolhattak a Nemzetbiztonsági Hivatal 1999. évi évkönyvének készítői, akik egyes új vallási szervezetek terjedését, növekedését a legjelentősebb nemzetbiztonsági kockázatok között láttatják.
Hogy e mostani ökumenikus hullám a jelenlegi kormányzat egyértelm? támogatásával zajlik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a megmozdulások szervezői a fent említett kormányzati szempontok alapján szelektálnak az egyes egyházak között. Így böki ki hosszas faggatózás után a parlamenti imanap szervezője, hogy végül is azért nem hívták meg például a Hit Gyülekezetét sem, mert "feladatul kapták" (szó szerinti idézet!) bizonyos kisegyházak távoltartását a rendezvényektől. A kintrekedteket vagy azokat, akik akár ideológiai, akár más megfontolásból nem értenek egyet az ökumenizmussal egyre inkább elszigetelik a társadalomtól, jelenlétüket minimalizálják vagy egyes esetekben teljesen ellehetetlenítik a médiában, szemben azokkal, akik a szervezettséget és az összefogást választják, és így – hasonlóan a rendszerváltás előtti időszakhoz – nemcsak szabadon tevékenykednek, hanem mindehhez az állam nyilvánosságot is biztosít számukra.
Újabb érdekes kérdést vet fel a pünkösdi és karizmatikus egyházak viszonyulása e felekezetközi összefogáshoz, illetve a katolicizmus viszonya hozzájuk, hiszen míg az előbbiek régebbi meggyőződésüket feladva közösen "dicsőítik Istent" az őket súlyos és mai napig vissza nem vont átkokkal sújtó katolikus egyházzal, addig a katolikus karizmatikus mozgalom folyamatosan bajlódik annak tisztázásával, hogy a karizmatikus keresztény életvitel miként egyeztethető össze anyaszentegyházának tanításaival és tradícióival. A Budapest Sportcsarnokban megrendezett, nagy tömegeket mozgató katolikus karizmatikus összejövetelek nem titkolt célja volt "az elszéledt juhok beterelgetése a közös akolba", és alighanem a korábban említett ökumenikus megújulás sem szól egyébről.
Mi a probléma az ökumenizmussal?
Magyarországon az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban két szempontból fogalmazódnak meg fenntartások több keresztény egyházban: teológiai és egyházpolitikai aspektusból. Az előbbi területen főként a katolikus és a klasszikus protestáns teológia összehangolása tűnik lehetetlennek. Az ökumenikus mozgalom
– ezt ma már kevesen tudják – protestáns felekezetekből indult útjára, és eredeti formájában kizárólag az ezeket egymástól elválasztó ellentétek tisztázása volt a célja. A korai ökumenizmus teljességgel elvetette a katolicizmussal való megegyezés lehetőségét. Hasonlóképp IX. Pius pápa még kategorikusan megtiltotta a katolikus híveknek, hogy az ökumenikus mozgalom gyűlésein részt vegyenek.
Ez a helyzet a II. vatikáni zsinat állásfoglalása után fokozatosan megváltozott, amely – feladva a korábbi merev ellenállást – célként tűzte ki a katolikus egyház számára az ökumenizmusban való részvételt és a "különvált testvérek" felé való közeledést. Ugyanakkor az ökumenizmusról szóló zsinati határozat ("Unitatis redintegratio") leszögezi, hogy a katolikus egyháznak a mozgalomban való részvétele során vannak "alapelvek, amelyek nem változtak és nem is változtathatók". Ezek között szerepel "az Oltáriszentség
, a közös istentisztelet
, a pápa és a püspökök küldetése az evangélium hirdetésében, a szentségek kiszolgáltatásában és a szeretetben való kormányzásban" stb. Azt is leszögezik: "Az üdvösség valamennyi eszközét csak a katolikus egyház által érhetjük el."
Azonban a fent felsorolt tételek tagadása a protestantizmus lényege. Luther az oltáriszentséget – az átváltoztatott ostyát, amely a katolikus tan szerint valóságosan Krisztus, és így méltó az imádásra – "az ördög farkának" nevezi, "amellyel minden bálványimádást nemzett". A miséről, amelynek középpontjában az ostya átváltoztatása és imádása áll, a református egyház egyik hitvallási irata, a heidelbergi káté így ír: "A mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának, és kárhozatos (azaz kárhozatra vivő) bálványimádás." A pápai intézményről Luther így ír az evangélikus egyház hitvallási iratai közé tartozó schmalkaldeni cikkekben: "A pápa az igazi Antikrisztus vagy Ellenkrisztus, aki szembehelyezkedett Krisztussal, és magát Krisztus fölé emelte, mert nem akarja, hogy a keresztények a hatalma nélkül üdvözüljenek. Pedig nem ér a hatalma semmit, mert Isten nem rendelte, és nem parancsolta meg. (
) Ezért ahogyan nem imádjuk urunk és istenünk gyanánt magát az ördögöt, éppen úgy nem tűrhetjük meg vezetőnk és urunk gyanánt annak apostolát, a pápát vagy az Antikrisztust sem a maga kormányzatával együtt." Ezek a hitvallások valamennyi más, későbbi protestáns egyház (baptisták, metodisták, evangéliumiak, pünkösdiek stb.) alapvető hitigazságaivá váltak. Meg kell jegyezni, hogy a protestánsok az elmúlt évszázadokban kialakítottak egyfajta modus vivendit a katolicizmussal ezekben a kérdésekben, azonban ez nem jelenti azt, hogy lényegében feladták volna nézeteiket.
A II. vatikáni zsinat teológusai bizonyára pontosan tudták, hogy mekkora képtelenséget fogalmaznak meg, amikor az egyház újraegyesítését célul kitűző mozgalomban való részvételük alapelveként előre rögzítették, hogy semmiképpen nem adják fel azokat a teológiai nézeteiket, amelyeknek a tagadása és kritikája a protestantizmus lényege; miközben ugyanakkor a közeledést és egyesülést hirdetik. Ennek ugyanis a valódi üzenete nem lehet más, mint hogy a közeledés vagy újraegyesülés – hiszen ez a deklarált végcél – egyetlen lehetséges útja, ha a protestáns egyházak feladják legalapvetőbb tanításaikat, és visszaintegrálódnak a katolicizmusba. Ma már látható, hogy valóban ez történik: míg a katolikus egyház semmit sem ad fel a fenti dogmáiból, a hozzá ökumenikus módon közeledő protestáns csoportok újra elfogadják helyes keresztény hitgyakorlatként mindazt, ami ellen harcolva egyházaik számos tagja vértanúhalált halt.
Ennek az ökumenizmusnak a pszichológiája két fő elemre építkezik. Az egyik a modern szekularizálódott vallásosság, amely már nem is érti, és így nem is tartja fontosnak azokat a különbségtételeket, amelyeket Luther, Kálvin és követőik még üdvösségi kérdésnek tartottak. A másik: az az érzelmi nyomás, amelyet sok jóindulatú vallásos ember átél, amikor a kereszténység megosztottságával szembesül.
Az előbbivel kapcsolatban fontos megjegyeznünk: amint láttuk, az egyházak véleménye eltér például a képek, szobrok tiszteletének, illetve az ostya imádásának értelmezésében, hogy ezek bálványimádást jelentenek-e, vagy sem. Alig valószínű, hogy bármelyik egyház feladná az ezzel vagy más hasonló üdvösségi kérdésekkel kapcsolatos meggyőződését a közeljövőben.
A másik említett érzelmi hatásmechanizmussal kapcsolatban pedig megemlíthetjük, hogy a Biblia tanítása szerint "lészen az igazság műve a békesség", azaz Istennel nem képes az ember másképp megbékélni, csakis az igazság alapján. Az igazság ellenében vagy annak rovására keresett békét a Szentírás ebben a viszonyban elítéli, így az ilyen mentalitás valójában nem is lehet keresztényi: "
a prófétától fogva a papig mindnyájan csalárdságot űznek, és hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség – és nincs békesség! (
) Ezt mondja a Seregek Ura: Ne hallgassátok azoknak a prófétának szavait, akik néktek prófétálnak, elbolondítanak titeket: az ő szívüknek látását szólják, nem az Úr szájából valót. Szüntelen azt mondják azoknak, akik megvetnek engem: Azt mondta az Úr: Békességetek lesz néktek és mindenkinek, aki az ő szívének keménysége szerint jár." (Jeremiás 6,13–14; 23,16–17) Ugyanezt fogalmazza meg Ezékiel próféta is: "Azért mert eláltatták az én népemet, mondván: béke! holott nincsen béke; és ha a nép falat épít, ímé ők bemázolják azt mázzal (
) Izráel prófétái, kik prófétálnak Jeruzsálemnek, és látnak neki békességnek látását, holott nincsen békesség, ezt mondja az Úr Isten." (Ezékiel 13,10.16)
Természetesen a társadalmi béke más természetű, mint az Isten és ember közötti megbékélés, a békés együttélés érdekében itt a megegyezést kell keresni, nyitottnak kell lenni a kompromisszumokra, s az ilyen törekvések mindenképpen méltánylandók az egyházak közötti viszonyokban is. Viszont kérdés, hogy a mostanihoz hasonló, erőltetett, a kormányzat által támogatott, s ugyanakkor egyes egyházak irányában kirekesztő megmozdulások valóban a békés társadalmi együttélést munkálják-e, és nem mélyítik-e tovább a már amúgy is meglévő feszültségeket?
A magyar ökumenizmussal szemben mindezek mellett még a múlt egyházpolitikájának szempontjából is fogalmazhatók meg aggályok. Az ökumenizmus eszméje a "puha" kommunizmus évtizedeiben a pártállam egyházpolitikájának kiemelten pozitív elemeként funkcionált, mert egységbe foglalta a különböző felekezetekhez tartozó "békepapokat", "szolgáló" lelkészeket; előtérbe helyezte a "kiegyezés", a "társadalmi béke" kategóriáit mindenféle eszmei "kötözködéssel" szemben; megkönynyítette a pártállam számára az egyházak együttkezelését; lehetővé tette a közös fellépést a társadalmi kiegyezést elutasító csoportokkal szemben. Az ökumenizmus privilegizált eszméje volt a kádárizmus egyházpolitikájának. Számos keresztény közösség nehezen felejti, hogy a történelmi egyházak, azon belül is főként a katolicizmus a "társadalmi kiegyezést" zászlajára tűző kádárista állampárttal együttműködve az ökumenizmus nevében, annak elutasításának vádjával állította be őket az emberek előtt a béke és a társadalom ellenségeinek, a rend erőszakos megbontóinak. Újra ez játszódik le a szemeink előtt?
2001. 06. 23. (V/25)
