A "Könyv Szentélye" Jeruzsálemben. Felfedetlen titkokat őriz? Fotó: Reuters
Annyi máris bizonyosnak látszik, hogy a szövegmódosításokat az 1947-ben Qumrán környékén felfedezett bibliai kéziratok, az úgynevezett Holt-tengeri tekercsek alapján akarják elvégezni. A változtatások mértékéről és minőségéről a modenai egyetemen szeptember 26–30. között rendezendő konferencián döntenek, ahol egyúttal – ígérik a szervezők – "nagy horderej? bejelentést" is tesznek majd a qumráni tekercsekkel kapcsolatban. Egyelőre nem tudni, mi rejlik a titkolózás mögött, a La Stampa cikke – "Feltárulnak Jézus rejtélyei" – mindenesetre sejtetni engedi, hogy Qumrán és az Újszövetség kapcsolatáról lesz szó. Egyesek azt is tudni vélik, hogy a katolikus tudósok újszövetségi szövegekre bukkantak a qumráni leletek között. A "javítás, átírás, változtatás" kifejezések használata máris aggodalmat keltett azokban a körökben, ahol hisznek a Biblia héber és görög szövegének inspiráltságában és örökérvényűségében.
"Ha egyetlen betűt is elhagynál
"
Az ó- és újszövetségi könyvek keletkezésében Isten szócsövei, a próféták játszották a döntő szerepet. A babilóni fogság után azonban a prófétaság intézménye lehanyatlott, és helyüket az írástudók (szoferim) foglalták el, akiknek hivatása hármas feladattal járt: másolták a Törvény szövegét; tanítványokat gyűjtöttek maguk köré, akiket a Tórára és annak magyarázataira oktattak; "törvénytudóknak" vagy "a Törvény tanítói"-nak is nevezték őket, akik a Szanhedrin bíráiként a Törvény értelmezésével voltak megbízva, nagyjából ugyanabban a szerepkörben, mint a mai alkotmánybírák. Jeruzsálem eleste és a Templom lerombolása után az írástudók szerepe még fontosabbá vált: az írott Törvény mellett megkezdték a szóbeli Törvény írásba foglalását is.
A Tenach (Ószövetség) végleges kanonizálására a 7–9. században került sor; a Tiberiászban működő "hagyományozók" (maszoréták) látták el ezt a feladatot, akik jelentős filológiai munkát is végeztek: a közkézen forgó, néhány esetben eltérő olvasatokat tartalmazó kéziratok alapján kialakították a héber Biblia ma is elfogadott, egységes szövegét. Tevékenységük három fő területre terjedt ki. Ezek közül legfontosabb az írástudók által átörökített, csak mássalhangzókat tartalmazó szöveg következetes magánhangzójelekkel történő ellátása volt. Ezen kívül olyan magyarázó jeleket iktattak be – nem a szövegbe, hanem amellé, mintegy annak kiegészítéséül és magyarázatául – mint a központozás, az olvasási-kiejtési szabályok (ketib–qeré), az "írástudók javításainak" (tiqquné szoferim) jelölései és a hangsúlyjelölések.
A maszoréták sohasem merték a rájuk hagyományozott mássalhangzós szövegeket (ketib – "ami írva áll") megváltoztatni, de néhány esetben eltérő olvasási módot (qeré – "amit olvasunk") javasoltak. A qeré leghíresebb példája magának az Istennévnek a kiejtése. A félve tisztelt Név (gyakran archaikus írásjegyekkel írt) formája a JHVH volt, amit a zsinagógákban "Úr"-nak (Adonáj) olvastak, ezért a maszoréták a négybetűs Istennév alá mindenhol a kiejtett szó magánhangzóit pontozták. Ennek a qeré-nek, vagyis egy olvasási szabálynak a félreértése vezetett oda, hogy sokan ma is úgy vélik: Isten nevének helyes kiejtése Jehova.
A maszoréták alapos szövegvizsgálatok során megállapították, hogy a korábbi írástudók tizennyolc (máshol hét, illetve tizenegy) esetben változtatták meg az Ószövetség eredeti szövegét. Az írott szöveg iránti tiszteletből nem akarták ezeket visszaváltoztatni, de kimutatták, hol fordulnak elő a tiqquné szoferim (az írástudók javításai). A korrekciók indoka itt is majd minden esetben rabbinikus vallási hagyományon alapul, modern szakkifejezéssel élve "szépítésnek" (eufemizmus) nevezhetnénk őket. Ennek egyik legismertebb példája az alábbi történet: "És elfordultak onnan a férfiak és mentek Szodomába, Ábrahám pedig még az Úr előtt állt. [1Móz 18:22] Rabbi Simon mondotta: »Ez az írástudók javítása, mert történetesen a Sekina várt Ábrahámra«." – E felfogás szerint az írástudók azért változtatták meg az eredeti szöveget, mert nem akarták azt a benyomást kelteni, hogy az Örökkévaló egy hozzá méltatlan, várakozó álláspontot foglalt el Ábrahámmal szemben (a "valaki előtt állni" kifejezés azt is jelenti a héberben: "valakinek a szolgálatára állni, valakit szolgálni").
Az írástudói és maszoréta iskola legfőbb jelentősége a héber Biblia szövegének a kéziratosság korának kétezer évén át tartó (i. e. 5 – i. sz. 15. század), változatlan formában történt átörökítése volt. A másolás során óhatatlanul bekövetkező szövegromlások elkerülésére számos szabályt dolgoztak ki. Ezek mind abból a tényből indultak ki, hogy a Biblia Isten Igéjét tartalmazza, ezért egyetlen írásjelet sem szabad benne megváltoztatni. A Talmudban olvasható történet igen tanulságos ebből a szempontból: "Rabbi Meir mesélte: Amikor elmentem Jiszmaelhez, azt mondta nekem: Fiam, mivel keresed a kenyeredet? Azt mondtam neki: Tóra-író vagyok. Azt válaszolta nekem: Fiam, légy gondos munkádban, mert akinek ez a foglalkozása, égi (isteni) dolgokkal foglalkozik, mert ha egyetlen betűt is elhagynál, vagy egyetlen betűvel is többet írnál, olyannak találtatnál, mint aki az egész világot lerombolja."
Bibliák a barlangokban
Nyolcszázegy tekercs, több tízezer darabban, a Júdeai sivatag tizenegy barlangjából – ezt a hatalmas kézirattömeget nevezzük összefoglalóan "qumráni tekercseknek". Az 1947 óta előkerült szövegek legnagyobb részét a Tenach könyveinek másolatai teszik ki. Ma már a héber bibliakánon valamennyi könyvéből bukkantak itt kisebb-nagyobb töredékekre. A tekercsek másik csoportját képezik a bibliai kánonból kihagyott apokrif művek; míg a kettő közötti átmenetet az úgynevezett "újraírt Bibliák" jelentik, melyek a bibliai elbeszéléseket mesélik el kisebb-nagyobb változtatásokkal, körülbelül úgy, ahogy a mai népszerű "gyermekbibliák" teszik. A kéziratok egy további csoportját alkotja a gazdag bibliamagyarázó irodalom (peser) is, amelyből a qumráni közösség sajátságos exegétikai módszereit ismerhetjük meg. Végül a szövegek között nagy számban találunk a közösség belső életére és tanításaira vonatkozó úgynevezett "szektairodalmat", amelyben szabályzatok, liturgikus előírások, a végidőkre vonatkozó próféciák, sőt horoszkópok is szerepelnek. A tekercseket héber, arám és görög nyelven jegyezték le bőrre, papiruszra, sőt rézlemezre is, valamikor az i. e. 2. század és a qumráni telep pusztulása (i. sz. 72.) között.
A mi szempontunkból legfontosabbak természetesen azok a bibliaszövegek, amelyekben egyesek bizonyítékot látnak az Ószövetség hiteles volta mellett, mások viszont a bibliai szöveghagyományról alkotott hagyományos képet kérdőjelezik meg általuk. A fennmaradt kéziratok alapján látszólag mindkét vélemény jogosnak mondható. Az igazság kiderítéséhez azonban mindenekelőtt a qumráni közösség sajátos helyzetével kell tisztában lennünk. A qumrániak – akár az esszénusokkal azonosítjuk őket, akár nem – a többi zsidó felekezettől (farizeusok, szadduceusok), sőt a diaszpórától eltérően is önmagukat rekesztették ki a zsidóságból; s nemcsak a "legjobb zsidóknak", de az igazság egyedüli letéteményeseinek is tekintették magukat. "Szektás" vonásaik között legszembetűnőbb, hogy teológiájuk igazolására akár a Biblia szövegét is képesek voltak megváltoztatni. Céljuk egyértelműen az volt ezzel, hogy a végidők "igaz maradékára" vonatkozó prófétikus állításokat önmagukra vonatkoztathassák. Álljon itt példaképpen a Habakuk próféta könyvét magyarázó peserből vett idézet. A peser a bibliai szöveget mondatról mondatra követő, azt kommentáló m?faj volt, tehát elvileg nem engedhette meg a szabad interpretációt. A szóban forgó részt ("
az emberek véréért és az országon, a városon és annak minden lakosán űzött erőszakosságáért", 2:17) mégis ilyen módon változtatta meg a kommentár: "a város véréért és az országon űzött erőszakosságáért". Ezzel a változtatással a qumráni teológiának azt az alaptételét igyekezett bizonyítani, hogy a Jeruzsálemben lévő főpap velejéig gonosz, elvetemült, erőszakos ember, "Béliál gyermeke". Ugyanebben a kommentárban "a bor megcsal" kezdet? igét (2:5) a qumrániak úgy változtatták meg, hogy a "bor" (ha-jajin) helyett a "vagyon" szót (hón) szót illesztették bele a bibliai szövegbe. Ennek a valószínűleg szintén szándékos változtatásnak hátterében az a qumráni tanítás áll, mely szerint a gazdagság egyike "Béliál három hálójának".
E két kiragadott példa alapján is talán világosan látszik, hogy a qumráni tekercsek bibliai textusai meglehetősen ingoványos talajt jelentenek a szövegfilológusok számára. Aki a "legrégibb szöveg = legjobb szöveg" egyszer? képlete alapján kritikátlanul elfogadja a qumráni szöveghagyomány hitelességét, abba az ellentmondásos helyzetbe kerül, hogy vele együtt el kell fogadnia a közösség kizárólagosságra törekvő önértelmezését, a jeruzsálemi szellemi központtól, és ezzel együtt a főáramú judaizmustól való elkülönülését is. Ennek ellenére a Qumránban előkerült bibliaszövegek egyes szövegvariánsait – nagyfokú óvatossággal – már régóta felhasználják a szövegkiadásokban és a fordításokban. A Jeruzsálemben 1965 óta kiadott Hebrew University Bible héber szövege valamennyi előkerült qumráni szövegvariánst feltünteti apparátusában, s az 1970-ben megjelentetett New American Bible (katolikus) fordítása is felhasználta az egyes Holt-tengeri tekercseket. A Vatikán teológusainak elhatározásában tehát tulajdonképpen semmilyen új elemet nem találunk. Hacsak
Qumrán és a kereszténység
kapcsolatának ügyében nem jelentenek be a modenai tanácskozáson valami egészen új felfedezést. Az esszénus közösség, a Holt-tengeri tekercsek és az Újszövetség egymáshoz való viszonya már több évszázada foglalkoztatja a kutatókat. A 19. század egyik hírhedten keresztényellenes francia írója, Ernest Renan fogalmazta meg először azt az állítást, amely szerint "a kereszténység olyan esszénizmus, amelynek sikerült fennmaradnia". Az esszénusokat, s rajtuk keresztül a qumráni tekercseket azóta is sokan hírbe hozták a kereszténységgel. A cambridge-i J. L. Teicher, a jeruzsálemi Y. Baer, az ausztrál B. Thiering és az amerikai R. Eisenmann tetszetős, ám megalapozatlan elméleteikben a Holt-tengeri közösséget a korai egyházzal, a qumráni tanításokban szereplő "Igazság Tanítójá"-t Jézussal, Keresztelő Jánossal, vagy Jézus fivérével, Jakabbal, a "Gonosz Pap"-ot pedig Pál apostollal (sőt még Jézussal is) azonosították.
A qumráni tekercsek több évtizedes vizsgálata azonban napnál világosabban bizonyította, hogy az ókereszténység és a qumrániak világa között – néhány letagadhatatlan hasonlóság ellenére – fényévnyi távolság húzódik. A kereszténység legalapvetőbb tanítása: a megtestesülés – vagyis az a történelmi tény, hogy Isten Igéje a Názáreti Jézusban testté lett – ugyanis sehol sem szerepel a qumráni írásokban. Nincs egyetlen név, egyetlen esemény, amely az Újszövetségben és a barlangokban fellelt iratokban közös volna. Ennek a kiáltó hiánynak tükrében pedig szinte semmi jelentősége sincs annak, hogy a közösségi vallásgyakorlatban bizonyos egyezéseket találhatunk: ilyen például a vízkeresztség; a közös étkezés; a kenyér és a bor megáldása. Azt sem kell bizonyító erej? ténynek tartanunk, hogy a qumrániak magukat – Jeremiás próféciája alapján – az "Új Szövetség Népének" tartották; ők is "Isten Választottai"-nak nevezték magukat; s a "szellemi koldusság" is ismert fogalom volt köreikben, amire Jézus is utalt a Boldogmondásokban. A döntő különbségekre is oda kell figyelnünk. Itt van először is a bezárkózás, az ezotérizmusra való hajlam: "A Tant [ti. a Közösség tanítását] a gyalázatosság emberei elől rejtve kell tartani. De az igaz utat választók számára ki kell fejteni az igazság és az igazi ítélet tudását" – írja elő a Közösség Szabályzata. Jézus tanítványoknak adott parancsa ez volt: "Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit a fületekbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek". A jeruzsálemi Szentély papságának elutasítása szintén meghatározó jelleg? volt a qumrániak életében; míg a keresztényeknek Jézus földi szolgálata alatt, majd feltámadása után is a Szentély volt a legfontosabb központjuk. A qumráni közösségben nem is említik a nők szerepét, miközben a korai keresztény gyülekezetekben – a tanítást kivéve – az asszonyok is komoly szerepet kaptak, s még hosszan sorolhatnánk az esszénusok és az első keresztények közötti fundamentális különbségeket.
Döntő tény továbbá, hogy a több mint tízezer qumráni kézirattöredékből mindmáig egyetlen olyan szöveg sem került elő, amely bizonyíthatóan az Újszövetség valamelyik könyvéből származna. Tízforintos nagyságú papiruszfecniken szereplő görög szavakat már a 70-es években megpróbáltak újszövetségi szövegekként értelmezni (Callaghan és Martini), ám az ilyesfajta bizonyíthatatlan feltevéseket a tudóstársadalom egyöntetűen és jogosan elutasította. Mindez – úgy tűnik – cseppet sem zavarja a vatikáni teológusokat, akik Étienne Nodet-t (57), a jeruzsálemi École Biblique kutatóját bízták meg a Jeruzsálemi Biblia korrigálását végző csoport vezetésével. A francia történész-teológus fő kutatási területe ugyan Josephus Flavius munkássága, 1992-ben mégis Esszé a kereszténység eredetéről címen megjelentetett művével hívta fel magára a nemzetközi figyelmet. Ebben a szerző újra felelevenítette a Renan óta sokszor visszhangzott tételt, miszerint a kereszténység gyökerei az esszénusokhoz nyúlnak vissza. Kíváncsian várjuk, milyen valós bizonyítékokkal szolgálhat a szeptember 26-án kezdődő modenai konferencia ezen sokszor cáfolt állítás igazolására.
(a szerző történész)
2001. 09. 28. (V/39)
