A Hezbollah új harcosainak eskütétele Bejrútban, muszlim síita vezetők jelenlétében. Vallási küldetés Izrael ellen Fotó: Reuters
Ezzel szemben az arabság, benne a palesztinai arabok, minden felosztáson alapuló kompromisszumos javaslatot elutasítottak, és mindig is háborús erőszakkal akarták kikényszeríteni a számukra kívánatos megoldást. Elutasították a mandátumszerződést még 1926 után is, pedig a "zsidó nemzeti otthon" négyötödén, a Jordánon túli területeken, palesztinai arab állam alakult Transzjordániai Emirátus néven. Elvetették a Peel-javaslatot 1937-ben, elutasították az 1947-es 181-es számú ENSZ-közgyűlési javaslatot, 1967-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa 242. számú határozatát és az oslói békefolyamatot lezárni szándékozó Barak-indítványt is. Az arab fél minden elutasítást jogellenes erőszakkal és háborús cselekményekkel tetézett. A világ politikai döntéshozóinak tisztában kell lenniük azzal, mi áll e mögött, és ennek figyelembevételével kellene meghatározni a konfliktus lezárását célzó békeerőfeszítéseket és a jövőbeli cselekvéseket.
Tudnunk kell, hogy a mai kor arabja és muszlimja miként vélekedik Izrael Államról és a zsidóságról, mi a palesztinai arabok kompromisszumot nem ismerő magatartásának oka, ahhoz, hogy választ adhassunk erre a kérdésre. Ebben segítséget nyújthat nekünk az oxfordi Ronald L. Nettler professzor A múlt próbái és a jelen megpróbáltatásai cím? könyve: egy muszlim fundamentalista nézete a zsidókról, amelyet a Héber Egyetemnek az antiszemitizmus tanulmányozására alapult, Vidal Sassonról elnevezett nemzetközi központja adott ki 1986-ban.
A szerző, a neves oxfordi profeszszor álláspontja szerint az "Aranykor-teória", amellyel az iszlám uralma alatt élő zsidóság helyzetét jellemezték, a nyolcvanas évek új kutatásai fényében jelentős módosulásra szorul. Történetileg és földrajzilag is korlátozott, a zsidó történelemnek csak egy rövid időszakát jelölhetjük meg vele, és csak az iszlám Hispániájában, amely semmiképpen nem érvényes más időszakokra és az iszlám uralta más területekre. A legújabb kutatás még a spanyol állapotokat tekintve is jóval sötétebb képet fest a zsidóság helyzetéről, amelyben – a kutatók álláspontja szerint – a zsidóságot a muszlim híveknek alárendelt dhimmi státusa keretein belül kell vizsgálnunk és értelmeznünk. Az iszlám "felvilágosult toleranciája" egyébként is csak a keresztény Európához viszonyítva kaphatott pozitív jelentőséget. E "tolerancia" azonban nem jelentett sem "szabadságot", sem "egyenlőséget", és jelentését a sötét elnyomás keretein belül kell megadnunk.
Az "Aranykor-elmélet" – a szerző szerint – véglegesen a múlté. Könyvében előbb a korai iszlámnak a zsidóságról és a judaizmusról kialakított képét vázolja fel, majd rátér a mai kor iszlámjának a muszlim–zsidó viszonyról kialakított tanára. Álláspontja szerint ez a doktrína a muszlim gondolkodás legkifejlettebb és legterjedelmesebb ága. Miközben szilárdan a legősibb eszmék hagyományának alapján nyugszik, feldolgozza és beemeli tanításaiba a Nyugat antiszemita irodalmát és filozófiáját is. Modellként az iszlám fundamentalizmus "keresztapját", az egyiptomi Szajjid Kutbot állítja elénk, akinek Harcunk a zsidókkal cím? kis írását nemcsak behatóan elemzi, de függelékként a könyvéhez is csatolja.
Az iszlám korai képe a zsidókról
A zsidóknak a muszlim hívekhez képest alárendelt, diszkriminatív dhimmi státusa – a muszlimok szemében – a "természetes" egyenlőtlenség és alárendeltség pozícióját nyújtotta számukra. Az iszlámnak a zsidókról és a judaizmusról alkotott képe, bár nem nélkülözi a világosabb elemeket, összességében véve meglehetősen sötét, és a zsidókat (a politeistákkal együtt) a "muszlim hívők legrosszabb ellenségeiként", "az isteni igazság meghamisítójaként" és a "számukra küldött próféták gyilkosaiként" határozza meg és jellemzi. Ebben a jellemzésben a Korán adja meg az alapokat, a Korán utáni, Mohamed próféta életét és mondásait magában foglaló hadit és szira irodalom csak elmélyíti a zsidókról kialakított negatív képet.
A Korán nézete a zsidókról és a judaizmusról csak egyik aspektusa a "Könyv népeiről" (Al al-Kitab) kialakított álláspontnak. Ebből a szempontból a profetikus monoteizmus Ábrahámmal, a haniffal kezdődik, aki – a Korán szerint – sem zsidó, sem keresztény nem volt, hanem lényegében az első "muszlim". A zsidók és a keresztények, akik üldözték és gyakran meg is gyilkolták prófétáikat, meghamisították az eredeti isteni üzenetet, amelyet azután a maga teljes igazságában Mohamed hozott nyilvánosságra – így szól a Korán.
Mohamed 622-ben, Medinába való távozásával került kapcsolatba az ottani zsidó törzsekkel. A velük való találkozás határozta meg az iszlám eszméit róluk és a judaizmusról. A keresztények ezt a korai találkozást olcsóbban úszták meg, mivel nem akadt szervezett keresztény közösség Mohamed közelében, csak egyes vándorprédikátorok és hittérítők, akik nem jelentettek fenyegetést vagy veszélyt Mohamed közössége számára.
Mohamed kezdetben kompromisszumra törekedett a zsidókkal. Többek között bevette vallásába a jom kippuri böjtöt, és Jeruzsálemet állította az ima irányául, valamint egyéb zsidó szokásokat is követett. Később azonban ezeket megváltoztatta. Jeruzsálem helyett Mekkát jelölte meg az ima irányaként, és a jom kippuri böjt helyébe a ramadán került. A zsidók ugyanis visszautasították Mohamed tanítását. Így a különböző, zsidókra és vallásukra vonatkozó koráni formulák egyértelműen csak különböző megfogalmazásaivá váltak ugyanannak a témának: "a zsidók az »isteni igazság« gőgös megtagadói és meghamisítói".
A zsidók kétféle leírásban szerepelnek. Az ősi zsidók, akik Mohamed eljövetele előtt éltek, a "Banu Iszrail", akik eleinte az "Isteni Igazságot" hűen követték. A másik csoport, az "al-Jahud", a Mohamed kortársaiként élők, akikkel szemben a próféta már kénytelen kényszerítő intézkedéseket, büntetéseket alkalmazni. Teológiai hűtlenségre való hajlamuk és szellemi tunyaságuk miatt nem az "Istent", hanem saját önös érdekeiket szolgálták. Ez vezetett végül is – a Korán szerint – a Könyv szándékos meghamisításához és a próféták meggyilkolásához. Mohamed zsidó kortársai, az al-Jahud, Medinában Banu Iszrail közvetlen leszármazottai, akik megtagadták, visszautasították és ellenezték Mohamedet és népét, összeszövetkeztek a muszlimok ellenségeivel, az álszentekkel (al-Munafikun), akik látszatra muszlimok voltak, valójában azonban hitehagyásra buzdították a muszlim híveket. Ezzel magyarázta Mohamed, hogy miért is űzte el és irtotta ki a Medinában lakó zsidó törzseket. Ez vált az alapjává, a későbbi, a muszlimoknak alárendelt dhimmi státusnak, mert – állítja az iszlám – enélkül a zsidók ártottak volna az iszlámnak. A zsidókkal szembeni iszlám érintkezési szabályok a muszlim felsőbbrendűséget és a zsidó alacsonyabbrendűséget fejezik ki.
A 13. századtól kezdve ez a rendszer fokozatosan gyengülni kezdett az iszlám hosszú hanyatlásával együtt. A muszlimok számára az iszlám világbirodalom, a világi dicsőség csak szellemi felsőbbrendűségük bizonyítékaként szolgált. Ám ez a korszak letűnt. A modern kor a muszlimok számára elfogadhatatlan kudarcot jelentett. Hogyan rehabilitálják a történelmet, és hogyan állítsák helyre az iszlám "istenesen vezérelt társadalmát", hogy az ismét teljes fényében és nagyságában pompázhasson? Az iszlám modernebb irányzatai szerint előbb fel kell számolni a belső rothadást, amely utat engedett az iszlám földje "nyugati meghódításának". Ebben minden erő egyetértett.
Ezen túl azonban már vannak különbségek aszerint, hogy milyen irányzatokról essék szó. A szerző az iszlám zsidóképet vizsgálja, így elsősorban a tradicionalista és az iszlám fundamentalista irányzatot taglalja. Mindkét ágazat egyetért abban, hogy az iszlám korai sikereinek a kulcsa a koráni előírások szigorú betartása volt, és a későbbi belső hanyatlás ezen előírások történelmi megsértése, illetve ezen előírásoktól való eltávolodás következményeként köny- nyítette meg a nyugati behatolást. Közvetlen okként a Nyugat felelős a válságért, ám a nagyobb, végső felelősség a muszlimokat terheli. Az iszlám nyugati "megerőszakolása" isteni büntetés a muszlimok bűnei miatt. A megoldás egyszer?: újjáéleszteni és helyreállítani a korai ummá (a muszlimok közössége) tanítását és gyakorlatát. A siker nem maradhat el, mert Allah kész a cselekvésre, és segít népén, ha az is segít magán.
A fundamentalista különbség: a korai iszlám szó szerinti újrafogalmazása.
A fundamentalisták az iszlámnak egy specifikus fajtáját akarják újjáéleszteni, azt a vallási-társadalmi-politikai komplexumot, amely a legkorábbi ummá legszigorúbb elveit állítja mintának. A megoldás a korai iszlám helyreállítása, amely legyőzte az arábiai zsidókat és hódításaival meglepte a fél világot. E győzelmek maguk és a nyomukban kialakult ragyogó iszlám civilizáció az iszlám forrásaihoz, a Koránhoz való muszlim hűségből fakadtak. A Korán ethoszához és előírásaihoz való visszatérés állítja majd helyre a megvalósított iszlám eszmények elveszett paradicsomát. A dzsihád, az iszlám szent háború közvetlen fizikai erőszak kifejtése az iszlám céljainak megvalósítására. A muszlim hívő, aki – e szent háború során – az iszlám győzelméért hal meg, örök életet nyer. A dzsihád nemcsak külső, az iszlám ellenségeivel vívott fegyveres harc, de egyben belső is. Harc a nyugatias értékek és modernizáló szellem ellen a valódi Korán ethosza alapján. A cél: az iszlám állam megalapítása, medinai mintára, a saria előírásai szerint.
Újkori változások
Az iszlám modern válságának állomásait a hit gyengülése, a Nyugat gyarmatosítása jelezte, de igazi mélypontjára Izrael Állam megalakulásával jutott. A zsidó szellem elszabadult a palackból. A zsidók teljes emancipációja a muszlimok uralma alól, Izrael megalapítása muszlim földön az iszlám teljes összeomlását okozhatja. Az iszlám győzelme a medinai zsidók felett az iszlám felemelkedésének, a zsidókkal szembeni modern vereség pedig a végső öszszeomlásnak az előjele. A zsidó maradt a fő ellenség, csak a ruházata változott meg. A cionizmus most a számukra legocsmányabb zsidó öltözék, amellyel a muszlimok valaha is megismerkedhettek. Az új irodalom, tradicionalista és fundamentalista egyaránt, a Koránon és a hagyományos forrásokon alapszik, de kiegészül a Nyugat antiszemita irodalmával, így elsősorban a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével. A zsidóellenes érzelmek hevületei élő filozófiává alakulnak, amelyek manicheus módon állítják szembe egymással az iszlám jót, igazat és igazságosságot a zsidó hamisítással és a sátáni gonosszal, amelynek földi megtestesülése Izrael Állama, amely példátlan kihívást jelent az iszlám számára, hasonlót, vagy talán még rosszabbat, mint amit Mohamed számára a medinai zsidók jelenthettek. Az egyetlen ellenszere ennek a folyamatos dzsihád, valóságos politikai és katonai harc az Izraelben megtestesülő gonosz megsemmisítésére.
A Nettler által elemzett esszé Szajjid Kutb tollából a zsidók fő céljaként az iszlám elpusztítását tételezi, azért, mert gyűlölik "Allah igazságát és népét". Vajon mi lehet e gyűlölet oka, teszi fel a kérdést az egyiptomi író. Az ok nem állhat pusztán abban, hogy a zsidók gyűlölik Gábriel angyalt, a hírvivőt, hanem elsősorban – a Korán versei alapján – a zsidók ördögi természetében rejlik. "A zsidók a muszlimok legrosszabb ellenségei" – olvashatjuk a Koránban. Ez az, ami arra vezeti őket, hogy az iszlám elpusztítására törekedjenek. Az iszlám tragédiája bekövetkezett. Ám a helyzet mégsem reménytelen. Ami a valóságban megtörtént, nem egyéb illúziónál. Az ellenség (Izrael és a zsidóság) nem olyan hatalmas, és a muszlimok nem olyan gyengék, mint amilyennek látszanak. A muszlimok az évszázadok hanyatlása során az idegen hatások miatt rendültek meg, és már maguk is hinni kezdtek gyengeségükben. Ám a valóságos erőegyensúly más, mint a fájdalmas látszat. A megoldás a Koránhoz és a többi iszlám forráshoz való visszatérésben áll. Így a muszlimok megfelelőképpen értesülnek majd a zsidó fenyegetésről és felvérteződnek mindazokkal az előírásokkal, amellyel a zsidókat legyőzhetik. Izrael és a zsidó hatalom nem egyéb parazitáknál, akiket a muszlimok önbecsülésének hiánya és gyengesége táplál. A Koránhoz és annak ethoszához való visszatérés, valamint a közvetlen fizikai erőszakot alkalmazó szent háború keretében az erőegyensúly helyreáll, és a muszlim közösség, az ummá felszámolja a Sátánt, Izraelt, és megtöri a zsidók uralmát.
Ez az álláspont Nettler szerint minden arab és muszlim irányzat sajátja. Emiatt utasították el arab és palesztin részről valamennyi kompromisszumos békejavaslatot az elmúlt 20. században. Ez fejeződik ki a PFSZ alapokmányában éppúgy, mint a Hamasz vagy az Iszlám Dzsihád alapvető dokumentumaiban. A PFSZ alapokmánya, amely minden ellentétes híresztelés ellenére változatlanul hatályban van, bár szekularizáltan, politikai fogalmakkal, de Izrael felszámolását írja elő. Ez az, ami miatt Arafat nem teljesíti az oslói szerződésben vállalt kötelezettségeit, ezért utasította el Barak békeindítványát, és ezért hirdetett ismételten dzsihádot, iszlám szent háborút.
A politikai döntéshozóknak békejavaslataik megtételekor is számításba kell ezt venniük. Ha eltekintenek Arafat jogsértéseitől, súlyos háborús bűncselekményeitől, akkor csak segédkezet nyújtanak neki az Izrael felszámolásához vezető úton. Ha a palesztin kérdés megoldása, az arab és muszlim újjászületés csak Izrael és a zsidóság elpusztításával lehetséges, akkor itt van annak az ideje, hogy elgondolkozzunk: mi ennek a küzdelemnek a végső célja?
2001. 11. 16. (V/46)
