Obeliszk a római Szent Péter bazilika előtt. Egy képtelen házasság Fotó: Reuters
A bevett kereszténység még a legvadabb császárok idején is védelmet kapott, miközben a rivális irányzatok hívei a cirkuszok porondján végezték életüket. A katolikus történetírás a korai eretneküldözést utóbb tisztára mosta: így lett az üldözőkből a pogány császárok által a katakombákba szorított mártíregyház. Ezt a képet katolikus teológusok, történészek és művészek hosszú sora igyekezett kőbe vésni – lásd a neves lengyel szerző, Sienkiewicz jámbor Quo vadisát. A valódi vértanú hívők áldozatát a katolikus egyház kisajátította, miután a halálba küldött keresztényekről minden hiteles írásos nyomot megsemmisített. Bár katolikus szerzők a mai napig váltig állítják, hogy a hitvalló keresztények üldözői a pogány római császárok voltak, független történészek kutatásai mindinkább cáfolják ezt a képet.
Birodalmi türelem
"A korai mártírok túlnyomó többsége azokból a csoportokból került ki, amelyeket az egyház később eretneknek nyilvánított" – állítja Paul Johnson, aki szerint érthetetlen, hogy miért jött létre konfliktushelyzet a birodalom és a kereszténység között. Róma minden vallás iránt türelmet tanúsított, feltéve hogy a birodalom békéjét nem zavarták meg. A kereszténység egyformán volt közömbös politikai és faji értelemben is. Bár társadalmi hatása történelmi távlatban forradalmi volt, ezt nem lehetett kimutatni a keresztény tanításokból. A keresztények nem tulajdonítottak ugyan isteni tulajdonságokat a császárnak – ezt hosszú ideig nem is követelték meg tőlük –, minden másban azonban lojális római polgárok voltak. Adót fizettek Jézus tanítása szerint, és visszajövetelét várva Pál apostol utasításának megfelelően engedelmeskedtek a világi hatalom törvényeinek. A második–harmadik század vezető keresztény szerzője, Tertullianus így írt: "Mi mindenkor imádkozunk a császárokért. Kérjük Istent, hogy adjon nekik hosszú életet,
derék alattvalókat, békés és nyugodt világot és mindent, amiért egy alattvaló vagy egy császár csak imádkozhat."
A keresztények tehát a társadalom engedelmes, szorgos és hűséges tagjai voltak, és ezt a császári hatalom méltányolta: békén hagyták őket. "A zsidókhoz hasonlóan nem volt részük semmiféle üldözésben. Az a kép, hogy a föld alatt voltak kénytelenek élni és megtartani istentiszteleteiket, egyszerűen hamis. (
) Saját templomaik voltak, ahogyan a zsidóknak is megvoltak a saját zsinagógáik. Hitüket sem kellett tikolniuk" – írja Paul Johnson. Ugyanezt erősíti meg egy másik oxfordi tudós, Norman Davies monumentális Európa története cím? művében (Osiris, 2001) is, ahol arról ír: a nemzeti kultuszok iránti tolerancia általános volt a Római Birodalomban. Ilyen nemzeti vallásnak tekintették a judaizmust is, amelyhez a kereszténységet sorolták – állítja Davies, aki szerint rendszertelenül előfordultak ugyan megtorlások, de több mint kétszáz éven keresztül nem kellett a keresztényeknek attól tartaniuk, hogy a hitük miatt veszélybe kerülnek.
Az üldözők mániái
Ha ilyen problémamentes volt két évszázadon át a kereszténység és a Római Birodalom együttélése, mi hozott mégis drámai fordulatot a harmadik század derekán? Decius császár 250-ben halálbüntetés terhe mellett elrendelte, hogy minden alattvalója áldozatot mutasson be az állami isteneknek. A császári utasítás egyik oka nyilván az volt, hogy a megállíthatatlanul terjedő keresztény megtérési hullám nyomán kiürültek a tradicionális templomok, nem folytak be az istenek számára igényelt felajánlások és egyre nehezebb volt a kultikus áldozatokhoz levágott állatok húsának értékesítése is.
A magát ortodoxnak tekintő római vezetés? egyház azonban úgy érezte, hogy az állami szigor az olyan nemkívánatos vallási jelenségekre adott reakció, amely ellen szerintük is fel kell lépni. Az eretnekségek elleni küzdelem egyik ösztönzője az volt, hogy a nem ortodox vallási szokások fokozottan magukra vonták az állami hatóságok figyelmét. Az egyik nagy eretnek irányzat, a montanisták fő vétke épp a hitgyakorlatukban nagy szerepet játszó prófétálás és nyelveken szólás volt. Ezt a hatalom sem nézte jó szemmel, Marcus Aurelius, a filozófus császár például ezt írta a karizmákat gyakorló kereszténységről: "Az istenségtől való babonás félelemmel megzavarja az ingatag és befolyásolható embereket." Az egyház nem szívesen kereste magának a bajt, és az állami gyanakvásban saját fenntartásaikat is felismerni vélték. 170-ben az egyház ellenségének nyilvánították Montanust, többek között amiatt, hogy az általa vezetett gyülekezetekben asszonyoknak is juttatott egyházi tisztségeket. Az ortodox hitet valló Tertullianus (aki azonban első protestánsként élete végén maga is Montanus követője lett, miután megtapasztalta a személyes szellemi élmények erejét és hatékonyságát) fiatalon még így ostorozta az egyházi rend "felforgatását": "Ó, az eretnekek asszonyainak arcátlansága! Tanítani, vitázni, ördögöt űzni, gyógyítani merészelnek – talán még keresztelnek is!" Mások pénzzel kapcsolatos vádakkal illették a nagy befolyású vezetőt, mondván, óriási pénzösszegeket kezel, feltűnő és hivalkodó utazásokat tesz, valamint kiemelkedő javadalmazást biztosít legközelebbi követőinek. Az ellene megfogalmazott vádak egy részéről még az ortodox püspökök is elismerték, hogy közönséges hazugságok. Euszebiosz püspök például említést tesz egy történetről, miszerint Montanus és egyik fő próféta asszonya közösen követtek el öngyilkosságot, de rögtön hozzáteszi, hogy ez koholmány.
Az ortodoxia vádjai a második századtól egyre durvábbak lettek az "elhajlókkal" szemben. Minél sikeresebb lett egy rivális keresztény irányzat, annál hevesebben zúdították rá a gyalázatot. "Az ellentét fokozódásával szükségessé vált, hogy az elhajlónak ne csak a tanait pocskondiázzák, hanem az erkölcseit is. Az elmélet hamarosan odáig jutott, hogy a tanításban való eltévelyedés már önmagában is erkölcsi romlást jelent – az ortodox vitázók tehát kétségbe vonták a jóhiszeműséget is" – írja Johnson. A montanista tisztségviselőket kapzsisággal és harácsolással vádolták meg csupán amiatt, hogy fizetést kaptak. Az ortodox Apolloniosz azt állította Montanus tanítványáról, Alexanderről, hogy "útonálló, s visszataszító dorbézolásokat rendez egy buja prófétanővel, Priscillával". A vádakat aztán tovább sorolja: szerencsejátékok, kockázás, uzsorakölcsön. Ami a keresztények között mindennapos volt – hogy fizessenek a papoknak, vagy pénzzel váltsák ki az állami börtönökből testvéreiket –, azt az eretnek szekták esetében ördögi cselekedeteknek nevezték. Paul Johnson szerint a legszigorúbb életet követelő és leginkább istenfélő szekták vonzották a legtöbb hívőt és voltak a legsikeresebbek, ám éppen ezért őket támadták legelkeseredettebben az ortodox vezetők. "Érvényesült tehát egy baljóslatú Göbbels-törvény a korai keresztény hitvitákban is: minél lármásabb a gyalázkodás, annál nagyobb a hazugság." – írja Johnson.
Alexander püspök egy másik nagyhatású irányzatról, az ariánusokról így írt: "Ezek a gazemberek kapzsiságtól és dicsvágytól hajtva szüntelenül azon ügyeskednek, hogy megkaparinthassák a leggazdagabb egyházkerületeket
megháborodtak a bennük munkálkodó ördög mesterkedéseitől... hétpróbás csalók
született összeesküvők
szándékaik a leggyalázatosabbak
haramiák fészkei
bandát szerveztek Krisztus ellen
ellenünk lázítanak
arra tüzelik az embereket, hogy üldözzenek bennünket
szemérmetlen, erkölcstelen asszonyaik
beszennyezik a kereszténységet." És így tovább. Egy eretneknek bélyegzett püspök halálát ortodox kortársa így üdvözölte: "A sírásók céhe helyezzen hatalmas, súlyos követ a sírjára, hogy soha vissza ne térhessen
Hadd vigye csak a Pokolba újfajta tanait, s prédikáljon a kárhozottaknak éjjel és nappal szüntelen."
A rágalomáradat ellenére az ortodoxia sokáig kisebbségben maradt: "Amennyire képesek vagyunk megítélni, az első század végére és gyakorlatilag az egész második században a keresztények túlnyomó része a keresztény gnoszticizmus különböző változataihoz vagy karizmatikus személyek köré szerveződött revivalista ("ébredési") csoportokhoz tartozott." Hogy miért nem maradtak fenn hiteles beszámolók ezekről a korai ébredési mozgalmakról? Nem véletlenül: amikor az eretnekek elleni harc a hitviták szakaszából átlépett az állami segédlettel folytatott üldözésbe, a megbélyegzett mozgalmak és szerzők írásait megsemmisítették. Soknak azonban, ha más nem is, de a címe megmaradt: ezek nem vallanak vitairatokra, hanem "sokkal inkább tűnnek a megszilárdult, többségi hit rendezett, normális tanításainak" – állítja Johnson.
Az árulók bosszúja
A versenyhelyzet a különböző keresztény irányzatok és központok között egészen a harmadik századig fennállt, annak ellenére, hogy már Kelemen, aki Róma püspökeinek sorában a harmadik volt, Szent Péterre hivatkozva magának követelte az elsőséget. Ugyanezt még nagyobb erővel hangsúlyozta a lyoni Iraeneus püspök, aki ezt írta az eretnekeket támadó írásában a második század közepén: "A legnagyobb és legősibb, mindenki által ismert egyház az, amelyet Rómában Péter és Pál apostolok alapítottak. (
) Minden más egyháznak, vagyis a világ bármely részéről származó hívőknek eredetének hatalmánál fogva Rómával összhangban kell tevékenykednie. Mert Rómában őrződött meg a Hagyomány, amely az apostoloktól ered." Ezt az elsőbbségi igényt, amelyre a későbbi századokban a római katolikus hagyomány hivatkozik, sok korai keresztény egyház nem ismerte el – állítja Norman Davies Európa története cím? könyvének Rómáról szóló fejezetében.
Amikor Decius császár meghirdette a nagy keresztényüldözést, az egyháznak már sok volt a veszítenivalója. "250-re a római egyház már elég gazdag volt ahhoz, hogy eltartson egy püspököt, negyvenhat presbitert, hét szerpapot, hét alszerpapot, negyvenegy oltárszolgát, ötvenkét ördögűzőt, felolvasót és felügyelőt. Az állami vagyonleltárak tanúsága szerint hatalmas vagyonra tettek szert, aranyra és ezüstre, drága kegyszerekre, ékszerekre és ruhákra, ezenkívül komoly ruha-, élelmiszer- és pénztartalékokkal rendelkeztek." Szó sincs tehát katakombákba szorult hívők titkos öszszejöveteleiről. A klérus figyelt arra, hogy jó kapcsolatokat ápoljon a császári udvarral, és igyekezett – a feltámadásba és Krisztus istenségébe vetett hit fenntartása mellett – észszer? kompromisszumokat kötni.
Ebben a helyzetben az egyházat váratlanul érte a deciusi kihívás. A vészhelyzet, amely hatvan éven át, egészen Constantinus türelmi rendeletéig tartott, az egész birodalomban megrendítette a keresztény közösségeket. Cyprianus arról számol be, hogy Afrikában az emberek – püspökeik vezetésével – seregestül jelennek meg az elöljáróságokon, hogy bejelentsék, készek áldozatokat bemutatni "saját jószántukból" a hivatalos isteneknek. A hit elhagyása, az aposztázia nyomában az erkölcsök általános összeomlása következett be. "Sok püspök, akinek az lett volna a feladata, hogy bátorítsa az embereket és példát mutasson nekik, feladta a szent szolgálatot, elhagyta a nyáját, de még a vidéket is, és megpróbált pénzt szerezni magának, csalárdsággal és fondorlattal birtokot szerzett vagy uzsorával foglalkozott" – írja Cyprianus. A korrumpálódott vezetők igyekeztek az állami szerveket a "szélsőségesek" ellen hangolni, mondván, hogy ők szítják az emberekben az ellenállást a hivatalos törvényekkel szemben. A hatalom gyorsabban csapott le az ébredési csoportokra, és ezzel döntő szerepet vállalt a hatalmi verseny eldöntésében. A hatvanéves üldözésnek fordított darwini hatása lett: a hitük mellett kitartók közül a többség az életével fizetett, míg a korrupt megalkuvást vállaló püspökök és közösségeik, nagy részben a római ortodoxia követői, túlélték a válságos évtizedeket.
Amikor János apostol élete vége felé látomásban egy olyan asszony képét látta, aki "részeg volt a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől", saját szavai szerint "nagy csodálkozással csodálkozott". A katolikus teológusok e vérengző, keresztényüldöző lény képét a római császárok Nérótól Maximilliánusig tartó sorára vonatkoztatják, míg a protestáns bibliamagyarázat lutheri hagyománya szerint a római egyház az üldöző. Miért is csodálkozott volna az idős apostol, ha a Római Birodalom pribékjeit ismeri fel a rémisztő látomásban? – kérdik. A keresztények közötti árulásról egy másik bibliai szerző, Júdás apostol írt levelében. Azok, akik "Kain útján indultak el", egy ideig együtt gyakorolták a testvéri közösséget az istenfélő keresztényekkel, majd "Bálám tévelygéseivel bérért szakadtak ki". Az árulókat az apostol "víztelen, szelektől hányt-vetett fellegeknek" látja, akiknek a sorsa az erkölcsi-szellemi bukás.
A hanyatló Róma a negyedik század elejére felismerte, hogy nem képes átnevelni hatalmi szóra az embereket. A keresztényüldözés ráadásul népszerűtlen volt, mivel a keresztényeket az emberek többsége jóravaló, önzetlen és segítőkész polgároknak, a társadalom erényes és ártalmatlan tagjainak tekintette. Az utolsó keresztényüldözési hullámhoz, amelyet Maximillianus császár kezdeményezett 308 körül, már a legósdibb rágalmakat kellett feleleveníteni. "Damaszkuszban a hatóságok összefogdosták a piactéri prostituáltakat, és kínzással fenyegetőzve arra kényszerítették őket, hogy vallják: korábban keresztények voltak, és tanúvallomást tegyenek a keresztény egyházakban dúló orgiákról." Ez azonban már az utolsó erőfeszítés volt, az idő a hatalom és az egyház közötti kiegyezésnek dolgozott. Ezt felismerve a római püspökök Konstantin uralkodása alatt már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy kiegyezést keressenek a császárral. "Vajon melyik fél profitált többet az állam és az egyház között kötött képtelen házasságban? Vagy másképp fogalmazva: az állam adta meg magát az egyháznak, vagy az utóbbi prostituálta magát?" – teszi fel a kérdést az oxfordi professzor. Ez azonban már egy másik történet.
2002. 01. 25. (VI/4)
