Kossuth tér: születőben az új pszeudovallás. A részvétel a fontos Fotó: Kiss Antal
"Az elmúlt hetek, hónapok felfokozott, lelkesedéssel teli hangulata mindenkit mozgósított, nagy számban a még nem választókorú fiatalokat is. ...Nem szabad magukra hagyni őket" – nyilatkozta az Áprilisi Ifjak néven zászlót bontó új mozgalom alelnöke, Gyorgyevics Benedek a Magyar Nemzetnek. Az új kezdeményezés vezetői nagygyűlések mellett fórumokon, előadás-sorozatokon és konferenciákon várják mindazokat, akik "letették a garast a modern magyar gondolkodás mellett".
A Gyorgyevics nyilatkozata előtti héten hangzott el a Vatikáni Rádióban Szabó Ferenc jezsuita atyának, a Távlatok cím? lap főszerkesztőjének a választások második fordulóját értékelő jegyzete, amelyet a közszolgálati Duna Televízió mellett az MTI is ismertetett. Szabó szerint a "szépen kibontakozó magyar gazdasági, társadalmi, kulturális, vallási életre rácsapott a tavaszi fagy", miután a "semmiféle ördögi eszköztől" sem visszariadó ellenzéki kampány nyomán létrejött kormányváltás megakasztotta az "igazán demokratikus fejlődést".
A jezsuita publicista mégis úgy véli, nincs ok a pesszimizmusra, mivel "elindult a nagy nemzeti mozgalom, amely mozgósíthatja azokat is, akik közönyösen nézték a politikai eseményeket", vagy hittek a "valóban ördögi kampány" és a "baloldali hazug kritikák és hitegetések csalárd propagandájának". Szabó szerint indokolt lett volna már korábban, Orbán Viktor és Pokorni Zoltán két forduló közötti "szókimondó" beszédeihez hasonlóan a "hazugságok helyreigazítása és a helyes tájékoztatás". A "nemzeti összefogás" célja most azt megakadályozni, hogy a "globalizmus gyarmati sorba taszítsa Magyarországot".
Szabó Ferenc nyilván jól értesült volt a készülő mozgalom tervét és céljait illetően, hiszen a bejelentés előtt közel egy héttel már múlt idej? tényként beszélt annak megindulásáról. Figyelemre méltó, hogy az Áprilisi Ifjak alelnöke is a jobboldalnál szélesebb kör? támogatásra számít. Mint mondta, szándékosan kerülni akarják a "polgári", "jobboldali", "konzervatív" jelzőket, mivel nem szeretnék, hogy bárki úgy érezze, "holmi ideológiai megkötöttségek gátat szabnak cselekvési energiáiknak".
Az ifjúsági kezdeményezés mellett a fő cél az Orbán Viktor vezetésével megalakuló jobboldali, ám pártok felett álló tömegmozgalom mielőbbi beindítása. A Világgazdaság értesülése szerint a Berlusconi vezette olasz "Forza Italia" (Hajrá Olaszország!) mintájára elinduló mozgalomnak nem lenne formális vezetősége, "szellemi-lelki vezérként azonban a leköszönő kormányfő nem pusztán egy párt, hanem az egész jobboldal első embereként mutatkozhatna" – véli a gazdasági napilap, amely arra is utal, hogy a Fidesz vezetői szerint a mozgalmat mielőbb el kell indítani, nehogy az emberek lelkesedése alábbhagyjon.
Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen és a Kossuth téren elmondott beszédeiből a BBC rádiókommentárja szerint azt lehetett kiolvasni, hogy a magyar miniszterelnök és csapata a populizmus teljes arzenálját bevetette a harcban. Átvették és "Hajrá Magyarország!" formában magyarosították Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök "Forza Italia" jelszavát, mintha a Fidesz hívei egy olyan labdarúgócsapatot alkotnának, melynek külföldiek ellen kell játszania.
A populista jelszavakért – köztük "a nagytőke és a pénztőke" kormányra kerülése elleni miniszterelnöki figyelmeztetésért – Orbán beszédíróinak nem kellett a szélsőjobbig elmenniük. A már idézett Szabó Ferenc jezsuita atya a Vatikáni Rádióban így értékelte a választási eredményt: "A nemzetközi tőkének is érdeke volt az MSZP választási győzelme. A magát baloldalinak nevező SZDSZ majd e »szocialisták« köpenye alatt továbbra is megtartja a pénzvilág, a piac, a kulturális közélet és a média feletti uralmát." Ezek a gondolatok a közszolgálati Duna Televízió jóvoltából a határon túlra – így többek között Izraelbe – is eljutottak. Ugyanezeket a nézeteket egy másik katolikus szerző, Krómer István a Szabó Ferenc által szerkesztett Távlatok cím? folyóiratban még az első választási fordulót megelőzően így fogalmazta meg: az MSZP vezetői "miniszterelnök-jelöltnek Medgyessy Pétert, a 94–98 közötti időszak nagytőke-orientált pénzügypolitikájának emblemati-kus figuráját választották" (Távlatok, 55. szám, 2002. húsvét).
Milyen érdeke fűződhet a Fidesznek ahhoz, hogy a parlamenti pártpolitika keretein felülemelve népvezéri szerepet szánjon a leköszönő miniszterelnöknek? A mozgósításnak nyilván vannak praktikus érvei (például az őszi önkormányzati választásokra való felkészülés), ám úgy tűnik, a mozgalmi politizálással Orbán Viktor távlatibb célokat tűzött maga elé. Az egyik ösztönző példa a már említett olasz minta sikere lehet. Silvio Berlusconi 1994-ben alapított mozgalma, a "Forza Italia" immár két ízben is a miniszterelnöki székbe segítette a jogász-üzletemberből politikussá lett Berlusconit. A mozgalom a pártviszályoktól megcsömörlött Olaszországban gyors népszerűséget biztosított a magát egyik beszédében a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták, a liberálisok és a republikánusok közös örökösének tekintő Berlusconinak (a "Forza Italia" első országos gyűlésén elmondott beszéd, Assago, 1998).
Berlusconi kezdeményezése abban is sikeres volt, hogy eredményesen szippantotta fel a Mussolini iránti nosztalgiára építő, és emiatt kényelmetlen szövetségesnek számító szélsőjobboldali Nemzeti Szövetség szavazóit. A La Repubblica cím? olasz napilap felmérése szerint a Berlusconit választó szavazók negyven százaléka azért döntött így, mivel a "Nemzeti Szövetség olyan közel van a Forza Italiához, hogy az ember nyugodtan szavazhat a Forza Italiára is". Hasonló hatásokat az áprilisi magyarországi kampányban is könny? tetten érni. A Fidesz a szélsőjobboldali MIÉP-szimpatizánsokat először a Terror Háza előtti demonstráción "nyelte le". Ugyanez nagyságrendekkel nagyobb méretekben megismétlődött a Kossuth téri "nemzetgyűlésen" is. (A tárgyilagosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy Gianfranco Fini sokat tett azért, hogy feledtesse a Mussoliniról mint a múlt század legnagyobb államférfijáról szóló kijelentését. Finit nem lehet egy lapon említeni azzal a Csurka Istvánnal, aki a választási vereséget követően immár nyíltan zsidózik). Az Orbán Viktor vezette népmozgalom tehát – szemben a Fidesz mint párt számára vállalhatatlan MIÉP-kollaborációval – bátran építhet az árpádsávos, a Kossuth téren és a Millenáris Parkban fennhangon zsidózó szélsőjobboldali szimpatizánsokra (lásd a keretben a Magyar Narancs beszámolóját). Azáltal, hogy a mozgalom feloldja, mintegy láthatatlanná teszi a magyar újnácik ezreit a sokszázezres nacionalista tömegben, egyúttal tehermentesíti is a Fideszt, és bizonyíthatóvá teszi a miniszterelnök tézisét a nem létező magyarországi rasszizmusról és antiszemitizmusról. Nem beszélve arról, hogy a parlamentáris demokrácia szabályainak alárendelt pártokkal szemben a népmozgalom könnyedén és felelősség nélkül a zászlajára tűzhet a demokratikus intézményrendszert aláásó kezdeményezéseket és jelszavakat. Az Áprilisi Ifjak mozgalma már megalakulásakor felszólította az új parlamentet, hogy "teremtse meg a törvényi feltételeit a 2002-es országgyűlési választások során leadott szavazólapok megőrzésének és egyenkénti újraszámolásának". Ez a nyilatkozat ugyanúgy lebegteti a választási csalás vádját (a jogerősen kihirdetendő végeredmény ellenére), mint a MIÉP-beadványok vagy éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi karának dékánja, Zlinszky János, volt alkotmánybíró által készített tanulmány.
Milyen hatással lehet a vallási és társadalmi folyamatokra az új, számos keresztény és nacionalista szimbólumot is felvonultató mozgalom? Árpád von Klimó történész egyik tanulmányában (A nemzet Szent Jobbja – A nemzeti-vallási kultuszok funkcióiról, Replika, 37. szám) ír azokról a modern folyamatokról, amelyek eredményeként a katolicizmus és a protestantizmus nacionalizálódik, míg a nemzettudat szakrális színezetet ölt. A "Hajrá magyarok!" mozgalmának már a csíráiban felfedezhető a vallási (meghatározóan katolikus) és etnikai identitást elegyítő szándék. A jobboldal az általuk eszményített nemzeti kép kisajátításával (kokárda, nemzeti zászló, Himnusz) és a "szellemi-lelki vezető" körül kialakított kultusszal új mítoszt igyekszik teremteni. Az új idők erői szerintük azok, akik "igent mondanak" a hazára, a családra, a történelmi hagyományokra. Ők az ország egységének és jövőjének legitim letéteményesei: "Az összefogásból akkor születik meg a nemzet egysége, ha mindnyájan, pártállásra való tekintet nélkül igeneket tudunk mondani" – mondta Orbán Viktor. Ennek üzenete természetesen és hangsúlyosan az is, hogy a jobbik esetben a múlt múmiáinak, más szemléletben az ördögi erők szolgáinak tekintett baloldali-liberális tábor mostani kormánypozícióba jutása csak valamiféle történelmi hibaszázaléknak tekinthető – hiszen "akik mindig csak nemeket mondanak, nem tudnak, mert nem tudhatnak jövőt építeni" (Orbán Viktor).
A Fidesz célja több, mint a Horthy-korszak keresztény-nemzeti gondolatának rehabilitálása. Az új mítosz tartalmazza a két világháború közötti időszak fő mozgósító jelszavait: a nemzet függetlenségének eszméjét, a tizenötmillió magyar összetartozását, az állam és egyház alapvető érdekazonosságát és a nemzet, valamint a kereszténység (értve ez alatt elsősorban és mindenekelőtt a történelmi felekezeteket) szétválaszthatatlan egységét. Emellett új elemként fellép a kereszténység demitologizálását szorgalmazó törekvésekkel szemben. Vallásellenességként már nemcsak az ateizmust utasítja el, hanem az egész baloldalt, az értékrombolónak bélyegzett liberalizmussal és a katolicizmust bíráló újkeresztény reformmozgalmakkal együtt.
Az új mítoszhoz szükség van tömegekre is. A magyar történelem során a legnagyobb tömegeket vallási eszmék, azon belül is elsősorban a kultikus elemeket előtérbe helyező rendezvények tudták megmozgatni. 1938-ban a Szent Jobb ereklye tiszteletére tartott körmeneten 800 ezer ember vett részt. A kommunista hatalomátvétel előtti utolsó nyilvános Szent István napi körmeneten 1948-ban Mindszenty József felhívására félmilliónyian jelentek meg. A rendszerváltás után még az első pápalátogatás sem érte el ezt a mozgósító erőt, sőt a kilencvenes évek elején úgy tűnt, a baloldal egyes rendezvényei (mint például a Kossuth téri Charta-tüntetés a raszszizmus ellen) nagyobb tömegeket vonzanak. A fordulatot egyértelműen az áprilisi Fidesz-demonstrációk jelentették. A Kossuth téri több száz ezres tömeg ezúttal nem egy tradicionális vallási rendezvényre, hanem egy politikus hívó szavára vonult ki. A katolikus egyház mégsem elégedetlen: Orbán Viktor ugyanis István király nyomdokait követve az ezeréves magyar hagyományra hivatkozik, és – szavai szerint – "az Úr színe elé állva" készül arra, hogy Magyarországot megmentse a szekularizált világ képviselői (a pénz és a nagytőke, a kereskedelmi médiumok és a katolikus kultuszokat vitató vallási reformerek stb.) által kínált veszedelmes úttól, és az amerikanizáció helyett az országot újra a katolizált Európa felé terelje.
Az "úttévesztés" fő felelőse Budapest, elsősorban a "lakótelepi lumpenproletárok" (idézet Bayer Zsolttól) a vallás és a fényes jövő iránt érzéketlen masszája, a Távlatok egyik jezsuita szerkesztőjének megfogalmazásában, az "egydimenziós emberek". A fővárosról persze a Fidesz egyik fő ideológiai előképe sem volt jobb véleménnyel: "Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, ez a város porba rántotta a Szent Koronát, meg a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött (Horthy Miklós admirális, 1919. november 16.).
Árpád von Klimó idézett tanulmányában megjegyzi, hogy "azt a felfogást, miszerint István koronája a magyar állam pápasághoz való szoros kötődésének a jelképe, mindenekelőtt a jezsuita tudósok terjesztették". Ez a kultusz a reformáció elleni harc egyik fontos eszköze volt. Megdöbbentő, hogy ennek ellenére – bár voltak, akik kiálltak a bálvány- és személyimádást elutasító protestáns tradíció védelmében – a katolikus mellett a református és az evangélikus egyház szintén felsorakozott mind a Horthy-kormány, mind az Orbán-kormány történelmi kultuszteremtő szándékai mellett. Az István-kultuszt felelevenítő új mítosz azonban teológiai szempontból sokkal több szállal kötődik a pogány, például a hellén–görög istenkirály-tradícióhoz és gyakorlathoz, mintsem a tényleges kereszténységhez.
A Fidesz-demonstrációk a posztkommunista és posztkeresztény társadalomban instant valláspótlékot kínálnak, olyan konstrukciót, amely a kultuszok minden lényeges elemét magán viseli (fanatizmus, bigottság, szeparáció, paranoia stb.). A résztvevők pusztán a közösségi élményben való részvétel és a jelképek kitűzésének "megtisztító" erejénél fogva válhatnak "igaz magyarokká, igaz keresztényekké", anélkül, hogy életvitelükben, világképükben érdemi változás történt volna. Érthető tehát, hogy a régi-új mítoszok kiötlői között szép számmal találunk egyházi embereket éppúgy, mint expárttitkárokat, a magyar ősvallással szimpatizáló zenészeket és értelmiségieket, négy éve még szocialista majálison dübörgő veterán, hedonista rockénekeseket, vagy éppen az új rendszer vallási-nacionalista kliséihez gyorsan idomult üzletembereket, sportolókat. A közös nevező a hatalom teljes szívvel való szeretete és minden áron való megragadása, amelyhez csupán eszköz az új "polgárizmus". E pszeudovallás funkciója az, hogy a rajongott vezérhez szoros érzelmi szállal kösse a híveket. Lehetséges, hogy – amint az egyik internetes vitafórum címe is felveti – a kampánytervezők a karizmatikus istentiszteletek "fílingjét" igyekeztek lekoppintani. A Fidesz-happeningeken a transzcendencia az extázishoz maga Orbán Viktor. Ahogy egy vidéki kampánygyűlésen Vikidál Gyula megénekelte: "Felkelt a mi napunk, Viktor a mi urunk, árad a szeretet fénye ránk."
"A »polgári összefogást« vasárnap éjszaka a Millenárisban elvitathatatlanul a MIÉP formálta a maga képére. A nagyteremben lengő zászlóerdőben látható »Erdély«, »Felvidék«, »15 millióan vagyunk« feliratú lobogók, az átlagosan másfél percenként a magát jól hallhatóan elzsidózó és »ria-ria-Hungáriázó« szurkolótábor adta meg az alaphangot." (Fidesz– MDF: Töltekezés, Magyar Narancs, 2002. április 25.)
2002. 05. 03. (VI/18)
