hetilap

Mikor a megfelelő és illendő szavakat keresgéltem ahhoz, hogy megszólítsam Önöket, akik e mai napon egybegyűltek a holokauszt tapolcai mártírjaira emlékező márványtábla avatására, nem találtam jobb kifejezést a "Tisztelt Emlékezők"-nél. Csakhogy már ezen a ponton elakadtam. Mire is emlékezem én, aki e megtisztelő felkérésnek teszek eleget; mire is emlékeznek Önök, akik az ország határain belülről, sőt talán kívülről is egybegyűltek e helyen; s végül: kiket és mire akar emlékeztetni e falra szegezett tábla?

Történész lévén nem tudom megállni, hogy ne utaljak egy olyan tudományos felismerésre, amely talán mégsem lesz érdektelen egész mondandóm szempontjából. Arról van szó, hogy egymástól élesen meg kell különböztetnünk a múlt, az emlékezet és a történelem fogalmát. A múltat úgy képzelhetjük el, mint egy mindent magába foglaló feneketlen zsákot, amiben benne van valamennyi esemény, ami valaha valakivel is történt ezen a világon. Az emlékezet már sokkal személyesebb dolog, hiszen az átéléshez kötődik. Ha az én személyes múltbéli tapasztalatomhoz, akkor egyéni emlékezetnek; ha egy egész nemzedék tapasztalatához, akkor kollektív emlékezetnek nevezzük. Ezt a felismerést annak a Maurice Halbwachs nev? francia tudósnak köszönhetjük, akit a sorbonne egyetem katedrájáról hurcoltak el a buchenwaldi koncentrációs táborba. Halbwachs a múlt század húszas éveiben alakította ki a "kollektív emlékezet" fogalmát. Szerinte az emberi emlékezetben csak az marad meg a múltból, "amit a társadalom minden korszakban, a maga mindenkori vonatkoztatási keretei között rekonstruálni képes". A kollektív emlékezet a múlt szilárd pontjaira irányul: a személyes élményeken alapuló közvetlen emlékezés helyét idővel átveszik a tankönyvek, emlékművek, filmek, megemlékezések, amit kulturális emlékezetnek hívunk. 

Könnyen belátható, hogy amit történelemnek nevezünk, nem képes megőrizni a múltat a maga teljességében. A történészi munka lényege a múlt rekonstruálása az egyéni, a kollektív és a kulturális emlékezet "tényeiből". De az emlékezetnek mindhárom formája igencsak behatárolt. Az egyéni emlékezet az illető halálával, illetve kommunikációs képességének elvesztésével ér véget. A kollektív emlékezet egy nemzedéknyi idő alatt hal ki. Tudományos vizsgálatok bizonyítják, hogy az a küszöbhatár, amire egy eseményt átélt generáció hiteles szemtanúi eltűnnek, negyven évre tehető. Ez pontosan megfelel a Biblia közlésének: "És megharaguvék az Úr Izraelre, és bujdostatta őket a pusztában negyven esztendeig, míg megemészteték az egész nemzedék, amely gonoszt cselekedett az Úr szemei előtt" (Mózes 4. könyve 32,13). A negyvenéves küszöbhatárt túllépve, az élő "emlékzethordozók" kihalásával egyre ritkábbak lesznek az információk, vagyis hasadék keletkezik az emlékezet addig folytonos szövetében. A múlt egyre inkább közvetítőcsatornák (múzeumok, levéltárak, memoárok, filmek, emlékművek) anyagává válik: létrejön a kulturális emlékezet, melynek csak egyik összetevője a szakemberek által rekonstruált történelem. 

S itt térek rá tulajdonképpeni mondandómra. Nem ismerek Magyarországon kérlelhetetlenebb és szókimondóbb emlékezet-harcost Kertész Imrénél. A Sorstalanság és más nagyszer? regények írója több mint ötven év óta küzd a holokauszt "stilizálása, devalvációja, giccskultúrává alakítása" ellen. A holokausztszentimentalizmus, a holokausztkánon, a holokauszttabu-rendszer, a holokausztipar termékei stb. ma már egy intézményesült rituálé részét képezik, amelyek automatikusan kiváltják a hallgatóból a holokausztreflexet, ami – a nem túlélőkben, természetesen – legtöbbször az elidegenedés. "Minél több holokauszt-emlékm? létesül – írja Kertész A száműzött nyelvben –, annál inkább távolodik, historizálódik maga a holokauszt. (…) Auschwitz emléke ritualizálódik, instrumentalizálódik, absztrahálódik." Vagy másutt, A boldogtalan XX. században: "A formális gyászünnepségek, a nyilvános megemlékezések gépiesen ismétlődő szertartásai inkább mintha az intézményesített felejtést, semmint a katartikus emlékezést szolgálnák."

Kertésznek, a túlélőnek, természetesen mélyen igaza van. Hadd érveljek azonban Önöknek itt, e helyt kívülállóként, de szellemi-erkölcsi módon érintettként az ellenkezője mellett. A második világháború befejezése óta eltelt 40+17 esztendő. 

A holokausztot nemzedéki tapasztalatként megélt emberek egyre fogyatkoznak közülünk. A haláltáborok borzalmai így az emlékezet "sodródó hasadékába" hullanak bele, miközben óhatatlanul megkezdődik a kulturális emlékezethelyek kiépítése. Jobb helyeken. Mert nem lehet nem észrevennünk, hogy Kertész Imre nem a magyar valóságból indul ki akkor, mikor a holokauszt devalvációjáról, instrumentalizálódásáról beszél. Nálunk ugyanis sem a politikai élet, sem a jogásztársadalom, sem a történelemtudomány, sem az iskolák, sem az irodalom, sem a zene, sem a filmművészet nincs "túltelítve" a témával. 

De nézzük csak Tapolcát. Az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint a városnak 7055 magyar és 771 zsidó lakosa volt. Eszerint a városnak több mint tíz százaléka zsidónak vallotta magát, szemléletesebben: a város minden tizedik lakója az izraelita vallásfelekezethez tartozott. Az 1813-tól zsinagógát, 1845-től iskolát, valamint Chevra Kadisát, nő-, leány- és segélyező egyesületet működtető közösség bizonyára feltűnő kisvárosi jelenség lehetett, de nem abban az értelemben, ahogy egyesek gondolják. Az ötvenévesnél fiatalabb megemlékezőket tisztelettel kérem, ne az Alain Finkelkraut által kitűnően jellemzett "képzelt zsidót" lássák maguk előtt: kaftánban, táliszban, cicisszel és hatalmas szőrmekalappal. A neológ hitközségben Neuhaus Ábrahám nagyvázsonyi rabbi (1853–1881) már bevezette a magyar nyelv? istentiszteletet, az iskolában 1860 óta oktattak Petőfi és Arany nyelvén; ortodox közösség soha nem is alakult a városban. A hitközség tagjai derék, dolgos és bizonyára tehetős emberek voltak. Nevezetesebbjeik: Lessner Sámuel, aki egyike volt a balatonmelléki borok első exportőreinek, de megemlékezhetünk még Rechnitzer Rezső szeszgyárosról, Freller Adolfról és Jenőről, akik fatelepet illetve fűrészüzemet működtettek, Ascher József téglagyárosról, vagy Keszler Jenő ecetgyárosról. 

A tapolcai zsidók hazafias-nemzeti elkötelezettségéről árulkodik, hogy az első világháborúban 164-en vonultak be (ez a férfiak több mint fele), s közülük 29-en hősi halált haltak. Ekkor jött az, ami elképzelhetetlen. Hirtelen besárgult Tapolca, hiszen minden tizedik ember sárga csillagot hordott a ruháján; hamarosan lakat került a zsidó boltokra és üzemekre; majd minden tizedik embert gettóba költöztettek, azután a csendőrök minden tizedik embert kitereltek a vasútállomásra és is-mertelen helyre deportáltak. Tapolcát megtizedelték.

E tény a maga abszurditásában, képtelenségében felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan, és – úgy vélem – nem is magyarázható önmagában, tapolcai jelenségként. Mert mi történt volna, ha történetesen a városnak nem minden tizedik, hanem minden második lakosa zsidó származású? Vagy az egész az lett volna, egy darabka magyar Szentföld, egy haluc. Vajon mi történt volna? 

Az elmúlt ötven évben sokan tették fel a kérdést: miért vonult a zsidóság leszegett fejjel, áldozati bárányként a hóhérok bárdja alá? 

E kérdés azonban teljességel történetietlen, ráadásul pimasz és ostoba. Tudták-e egyáltalán Magyarország, Tapolca zsidói, hogy
valamennyien halálra vannak ítélve? Olyan bőviben voltak-e az információknak, mint mai vizsgáztatóik? Láttak-e ezek a zsidók filmeket a koncentrációs táborok borzalmairól, olvastak-e hatástanulmányt a tömeges megsemmisítésre használatos ciklon-B gázról? Hiszen maguk a náci főhivatalnokok is csak 1942 januárjában kaptak utasítást a "végső megoldás" alkalmazására a Wansee-konferencián. És akkor még nem is beszéltünk a tudatos hazugságpropagandáról, a dezinformálásról, amely a gettósítástól és a deportálástól egészen Auschwitz-Birkenau "mosdóhelyiségéig" tartott…

De térjünk vissza a mába. Nem akarok igaztalan lenni Kertész Imrével, hiszen ő nálam sokkal jobban érzékeli a magyar valóság minden rezdülését, és pontosan tudja, hogy "Magyarországon a holokausztot nem tekintik civilizációs traumának – mondhatni, egyáltalán nincs jelen az ország történelmi és erkölcsi tudatában, hacsak negativitásként, azaz antiszemitizmusként nem." Az antiszemitizmus azonban ma veszélyesebb és kegyetlenebb, mint valaha. Azok, akik büszkén vállalják a két világháború közötti "keresztény Magyarország" állítólagos nemzeti értékeit, Horthyról utcát neveznek el, Bárdossy rehabilitációját követelik, s a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét terjesztik úton-útfélen, nos, azok tisztában vannak azzal, hogy ideológiájuktól egyenes út vezet a haláltáborokhoz. Ha mást nem is, azt az egyet megköszönhetjük a holokausztnak, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul lerántotta a leplet az ideológiai hazugságokról. A "vészkorszak" idején legalább mindenki megmutatta igazi arcát: a politika bűnözéssé, az "európai eszme" totális diktatúrává, a katona hivatásos gyilkossá, a modernizáció emberpusztító nagyüzemmé, a nacionalizmus népirtássá s az antiszemitizmus Auschwitzcá vált. 

"A zsidó nép kétszer halt meg: először, amikor legyilkolták, másodszor, amikor elfelejtették" – mondja Alain Finkelkraut. A tapolcai zsidóság pusztulását nemhogy egy, de száz vagy tízezer emléktábla sem teheti az "emlékezetszakadék" innenső oldalán élő generációk számára valóságosan megragadhatóvá. Egyetlen emléktábla nagyon szerény eszköz a kollektív felejtés ellen, de bizonyos vagyok abban, hogy azok az emberek, keresztény hívők és magyar állampolgárok, akik e táblát állították – s akik közé magam is tartozom –, a jelenkori és jövőbeli magyar társadalomban biztosítékok arra, hogy a vidéki magyar zsidóság pusztulása sem elfelejtve nem lesz, sem meg nem ismétlődhet többé.

Huszonnégy ember – huszonnégy felemelő történet 

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek