Efezus ma. A belépő tízmillió török líra, de megéri Fotó: N. L.
Pár órás utazás után nagy várakozással várakozunk a török határnál (szintén szó szerint). Magyaroknak kötelező a vízum, érdemes a határon kérni, mert csak a fele annak – húsz dollár vagy euró –, mint amennyit a magyar konzulátuson kérnek. Kényelmes lakókocsinkba bele sem néznek, az ügyintézés jó modorban, kedvesen zajlik, így már az első benyomásunk az, hogy vendégszerető helyre érkeztünk.
Mivel a Márvány-tenger mellett haladunk délnek, az egyetlen lehetséges legrövidebb részen, Canakkalénál (régi nevén Helleszpontosz) kelünk át, amely a Márvány-tengert köti össze a Földközi-tengerrel. Csak emlékeztetőül: ez a vízi átjáró tulajdonképpen a Dardanellák-szoros nevet viseli, és Európát köti össze Ázsiával. Történelmi szerepét jelzi, hogy
i. e. 480-ban Xerxés perzsa király két pontonhidat is készített ezen az 1600 méter széles tengeri átjárón, hogy meghódítsa Európát. Ugyanitt és ugyanígy kelt át Nagy Sándor is, csak ő keletnek tartott, hasonló célokkal. Alighogy elhagyjuk a kompot, óriási vihar tör a kikötőre, annyira, hogy még az óriáskompok is az öbölben rekednek. A kompon kiszállás közben egy izomagyú bolgár kamionos ránk tolat, így háromórás veszteglésre kényszerülünk: itt tapasztaljuk meg először a török mentalitás optimizmusát és segítőkészségét.
Váratlanul jött kényszerpihenőnk alatt vesszük észre, hogy az első úti célunk, Pergámum felé vezető utunkat gyakorlatilag keresztezi Trója, azaz mai nevén Truva.
Trója történetét – gondolom – mindenki ismeri, így csak annyit: megpróbálták rekonstruálni azt a lovat, amelyben elrejtőzve sikerült a görögöknek bevenni a várost. A Schliemann régészprofesszor vezetésével a 19. század végén zajló ásatások során negyvenhat települési rétegszintet találtak Trójában, ebből a Homérosz Iliászában szereplő város valahol középtájon található.
Mielőtt leérnénk a tengerhez, jobbra egy kis kitérő Assus, amely tengeri kikötőt az Apostolok cselekedetei 20. fejezetéből ismerhetjük, ahol is Lukács és a tanítványok Pál apostolt vették fel hajójukra, hogy onnan továbbhajózzanak.
Ahogy közeledünk Pergámum felé a tenger felőli síkságról, hirtelen magas hegyek vesznek körül. Miután letérünk a pergámumi útra, ősi városfalmaradványokba ütközünk, átellenben pedig a szokásos minaret, tornyai áttetszően berlinkékek. A mai Pergámum egy kis városka modern épületekkel. A városban lehetetlen nem észrevenni a Várhegyet, amelyen valaha az Akropolisz állt. Erre a helyszínre szokták vonatkoztatni János apostolnak a Jelenések könyvében szereplő, a pergámumbeli gyülekezethez írt levelében olvasható titokzatos utalást: ott laktok, ahol "a Sátán királyi széke van". Maga a város az i. e. 3. században lép a történelem színpadára. Nagy Sándor hadvezére, Lüszimakhosz a győztes csatáiból neki járó kilencezer talentumnyi hatalmas vagyont a pergámumi citadellában (fent a Várhegyen) helyezte el. A világ már akkor sem szűkölködött nagy lenyúlókban és lenyúlásokban, így esett, hogy i. e. 282-ben Philetairosz városi helytartó, avagy jegyző, a kincseket magához ragadva megalapította a Pergámumi Birodalmat. Ez olyan nagy bevételnek bizonyult, hogy bár birodalmukat az állandóan támadó galaták és szíriaiak folyamatosan veszélyeztették, mégis sikerült azt kiterjeszteniük a Toros hegységig.
Miután előbb autóval, majd félúttól gyalog haladva felérünk az 1063 méter magasan fekvő Várhegyre, a látvány gyorsan pótolja a viszontagságokat: a hegy tengerrel átellenes oldalánál szigetekkel tarkított folyó kanyarog, s magáról a hegyről ritka szép látvány tárul a nézelődő elé. A valaha magas falakkal körülvett vár mára már igencsak hiányos: a falai között helyet kapó könyvtár mintegy kétszázezer kötetét – amely már a maga korában is rendkívül gazdagnak volt mondható – a fülig szerelmes Marcus Aurelius Kleopátrának ajándékozta, s így a tekercsek az alexandriai "nagy közkönyvtárba" kerültek, amely utóbb tűzvész martaléka lett.
Ahogy lejövünk a hegyről, "belebotlunk" a Vörös-bazilika romjaiba, amely intézmény Hadriánus császár idejében (i. sz. 117–138) templomként funkcionált. Utunkat Izmir, azaz Szmirna felé vesszük, amelyről annyit sikerült előzetesen kiderítenünk, hogy az egyetlen olyan város a hajdani kis-ázsiai Égeium területén, amely ma is virágzik. Ahogyan araszolunk a város felé, és figyeljük a települések neveit, elkerüli figyelmünket, hogy már réges-rég benn autózunk Szmirnában. A város gyönyör? és leny?göző. Az i. e. 2. évezredben Trója mellett Szmirna volt Nyugat-Anatólia legjelentősebb városa. 800 körül a jónok hódították meg, akik fontos szerepet játszottak Efezus megalapításánál is.
Szmirna fénykora 600 körül véget ért, mivel III. Alyattes lídiai király lerombolta a várost. Ezek után adott Nagy Sándor parancsot két hadvezérének, Lüszimakhosznak és Antigonosznak, hogy építsék újjá Szmirnát. Jelenleg közel négymillió lakosával igazi világváros. 1922-ben, amikor a törökök kiűzték a görögöket, gyakorlatilag az egész város leégett. Ennek okán Szmirna gyakorlatilag teljesen újjáépült. A múltból kevés tárgyi emlék maradt fenn, s az is a város területén szétszórva. A hatalmas kikötői félkörívben feltornyosuló színes kis házak párbeszéde a velük átellenben egy magas hegyen csücsülő lakótelepek kissé nyomasztó idegenségével páratlan látvány. A száraz, meleg levegőt fúvó szellőben, az érő, szmirnai füge fenséges illata terjeng.
Nagy "keringők" után végre rálelünk az Efezus felé vezető helyes útirányra, autópályán folytatjuk utunkat. Elérve Selcukot, amelyből Efezus "nyílik", megmagyarázhatatlan izgalom és várakozás lesz úrrá rajtunk. Pihenni, kikapcsolódni jöttünk, maga Efezus, vagyis Efes csak úgymond "hab a tortán". És mégis, amikor elhaladunk a majd egy kilométerre fekvő város romjai mellett, ahogy a délutáni alkonyat cseppet sem frissítő fuvallata bever az ablakon, s a gyerekek várják, hogynégy nap után végre megérkezzünk valahová, úgy érezzük: megérkeztünk.
Efezust a Krisztus előtti 2. évezredben már lakták. A 11. században a jónok alapítottak itt kikötővárost, hasonlóan Szmirnához – bár az utóbbit vagy háromszáz évvel később. A 4. században azonban már annyira "visszavonult" a tenger, hogy bizonyos Lüszimakhosz új helyet jelölt ki Efezus számára. A város fénykorát a római császárkorban élte, itt prédikált i. sz. 55–58 között Pál apostol – a legtöbb épület ebből a korból maradt fenn.
Talán nem árulunk nagy titkot: a valamikori Efezus már régóta nem a tenger partján fekszik. Gyalog jó félórányira van ma a tenger, százéves pálmafák és eukaliptuszültetvények mögött aranyló homokos part, amely hajók kikötésére alkalmatlan.
Kusadasi, a felkapott tengerparti nyaralóhely, amely alkalmas kikötésre, úgy tizenöt kilométernyire fekszik Efezustól. A városhoz való közelsége miatt biztos, hogy öbleiben megfordultak korabeli keresztények.
Nagyon készülünk Efezusba. Többször körbejárjuk a "témát", közösen újra és újra átolvassuk Pálnak az Efezusbeliekhez írt levelét, majd az Apostolok cselekedetei 19. fejezetét, végül a Jelenések könyve kerül terítékre. Rátalálunk a világ hét csodájának egyikeként nyilvántartott Artemisz-templom lerobbant kis oszlopára, amely ma teljesen máshol áll, mint a jó állapotban megmaradt efezusi romok. Ha csak ez lenne Efezusban, amire oly büszke volt a világ
De mivel ez a romocska nem is ott, hanem Selcukban van, így aztán még kíváncsibbá tesz: milyen is a mai Efezus?
Efezus korabeli lélekszáma kétszázezer fő volt. Ahogy leparkolunk a bejárathoz közel, egy hatalmas fügefa félárnyékában, zsibvásári hangulat türemkedik elénk. Efezus mindenféle kultúrából és megközelítésből: kegyszerárusok, sétakocsikázás, illegális, maszek idegenvezetés, harsány olaszok, halk japánok, mindenféle náció, zsúfoltság. A belépő tízmillió török líra, diákigazolványnyal a fele (mintegy ezerötszáz, illetve hétszázötven forint).
Pár száz méter után teljes életnagyságában tárul elénk az efezusi színház, fontos történelmi cselekmények színhelye. Leülünk a tér sarkára. Át szeretnénk gondolni a dolgokat.
Egy kis "aluljárón" át jutunk be a színházba. Hőség van, majd negyven fok. Leny?gözőek a méretek. Hatvanhat sorban mintegy huszonötezer ember foglalhatott helyet. Nem kis lázadás lehetett a Bibliában leírt esemény, ha a színház volt a helyszíne a politikai eseményeknek. Az ifjabb generáció a csúcsokra tör, de még így sem tudja meghódítani az épület legtetejét, mivel a legfelső nyolc-tíz sor nincs restaurálva.
Egy tipikus efezusi utcán megyünk tovább: egy csecsemőt próbálnak elaltatni egy fügefa árnyékában, kevés sikerrel. Aztán szemünk-szánk tátva marad: itt állunk a Celsus-könyvtár maradványai előtt, és megállapítjuk: a korabeli építészet messze-messze a legkiválóbb volt. Az arányok és terek harmóniája, az anyagok nagyszerűsége, az alkotó nemes fantáziája bámulatba ejt: Efezus valamikor a világ legszebb, legharmonikusabb és legtökéletesebben felépített városa lehetett. Az utcákon, ahol járunk, a mélyben csatornarendszer húzódik. Amint végigjárjuk a nyílegyenes utcákat, azon gondolkozunk, hogy vajon hogyan fértek itt el az emberek.
Amint azonban elhagyjuk a hivatalos (megnézhető) Efezus területét, még egy hatalmas kiterjedés? városrészre bukkanunk. Csak napokkal később döbbenünk rá, hogy a közeli Selcuk város határában lévő Artemisz-templom egy szem oszlopfője is azt bizonyítja, hogy Efezus valaha igen-igen kiterjedt város volt. Selcuk fölött egy újabb nagy, várszer? képződményt fedezünk fel, ez pedig a János apostolról elnevezett, a 2. században épített bazilika. Állítólag Mária, Jézus anyja is itt, Efezusban élte le élete utolsó éveit. Erről egy közeli kis épület tesz bizonyságot.
Milétoszról (mai török neve Milet) Lukács az Apostolok cselekedetei 20. részében tesz említést. Ha már itt vagyunk, megnézzük Milétoszt. Az ókorban jelentős szellemi, gazdasági és politikai központ volt. Milétoszt ma ugyanúgy nem lakják, ahogyan Efezust, vagy Kolossét sem. Magát a várost egyébként Krisztus előtt 480 körül építették. Rátalálunk még egy jól beazonosítható fürdőre, amelyet Marcus Aurelius feleségéről, Faustináról neveztek el, s amelyben külön-külön fürdőrész volt a férfiak és nők számára. A távolból még felsejlik egy Apollónak szentelt templom néhány oszlopfője, de annyira meleg van, hogy megelégszünk a távoli fotóval is.
Ahogy Milétosz sincs már a tenger partján, úgy következő helyszínünk, Priéne sem. Az ősi város természetesen lakatlan, a neve 2000 évvel ezelőtt is Priéne volt. A várost Krisztus előtt 330 körül alapították, több tízezren lakták, utóbb minden valószínűség szerint keresztények is.
Hatalmas oszlopai közül négy áll, a többiek a környéken szanaszéjjel szórva. Priénét földrengés pusztította el – kivételesen tehát nem a gótok –, s nem értjük, hogy miért nem próbálják a többi oszlopot is visszatenni a helyükre, ha már ezerszámra ott hevernek.
Laodicea, vagyis törökül Laodikea majd 200 kilométerrre fekszik Efezustól. Kolossé pedig Laodiceától 8-10 kilométerre. Ezért aztán, amikor Pál a Kolossébeliekhez írta levelét, rögtön belevette üzenetébe a laodiceabelieket is, már a közeli szomszédság okán is.
Sárdis, vagyis törökül Sart ősi városrésze talán a leglátványosabb, bár Efezust lekörözni nagyon nehéz. A betorkolló út jobb oldalán, a hegyek felé nagyszabású ásatások. Pergámumhoz hasonlóan, itt is előszeretettel építkeztek a hegyre. Mivel körbekerített és őrzött területről van szó, meg sem kíséreljük, hogy közelebbről szemrevételezzük az ősi romokat. Az út bal oldalán viszont szintén falmaradványokat látunk. Szerencsénkre az oldalsó bejárata éppen nyitva van, szorgos kezek a lekaszált füvet gyűjtik épp egybe.
Egy oszlopcsarnokban találjuk magunkat, amely egy még nagyobb, már-már sportpálya méret? helységbe torkollik. A távolban – először szarkofágnak tűnt – egy kőoltár.
Amikor megváltjuk a belépőket, derül ki, hogy az ókori világ egyik legrégebbi és legnagyobb zsinagógájában szemlélődtünk. Feljegyzések szerint Sárdis a késő római kor legjelentősebb zsidó központja volt.
A zsinagóga mellett restaurált épület szemet gyönyörködtető. Alig akarjuk elhinni, hogy a maga idejében egy fürdőkomplexum volt.
Sárdistól jó 40 kilométerre találjuk Filadelfiát, amely ma Alasehír névre hallgat. Maga a város messzire van a tengertől, magas hegyek veszik körül. A régi városból csak nyomokban maradtak meg emlékek, a modern város körbeterpeszkedett az ősi romokon.
Hazafelé még kibontjuk Efesnél vásárolt perzsaszőnyegünket, csodáljuk színharmóniáját, kellemes tapintását, és újra kitárgyaljuk a viharos tengeren való hajókirándulásunkat, amikor is nyolc-tíz méteres hullámok dobálták hajónkat. Amikor kitalálunk Isztambulból, a valamikori Bizáncból, vagyis Konstantinápolyból, előttünk megy le a Nap. Hunyorgunk a rézsút besütő, erejét vesztő fények miatt, sietősre veszszük a jó minőség? autópályán utunkat, mindenki hallgat, és érezzük, hogy remek három hetünk volt.
2002. 08. 23. (VI/34)
