Történelemeltérítők

Dachau, 1945. tavasza "Szélsőséges körülmények" Fotó: archív

Mivel a holokauszt túlélőinek generációja hamarosan végérvényesen eltűnik az élők sorából, a bennük megőrzött eleven "kollektív emlékezet" is átadja helyét a közvetítőcsatornák holt anyagainak, amit összefoglalóan "kulturális emlékezetnek" nevezünk. A személyes tapasztalaton alapuló közvetlen emlékezés helyét átveszik a tankönyvek, emlékművek, múzeumok adatai, vagyis a "hivatalos hagyomány", amely nem a tényleges múlt birtokba vételére törekszik, hanem a múlt sajátos szempontok szerinti rekonstrukciójára. A neves kultúrantropológus, Jan Assmann megfogalmazásában: "A kulturális emlékezet a tényszer? múltat emlékezetes múlttá, mítosszá alakítja." A "történelemcsinálók" végre szabad kezet kapnak, hogy legjobb tudásuknak, módszertani felkészültségüknek, politikai–ideológiai beállítottságuknak megfelelően a múzeumok, levéltárak, emlékművek dokumentumaiból összeállítsák a holokauszt történetét, illetve történeteit.

A holokauszt azonban mindmáig ellenállt az effajta historizálási törekvéseknek – bármit is állítsanak erről a konzervatív, jobboldali történészek. Elég, ha megnézzük: milyen terjedelemben és milyen tényanyagot felvonultatva tárgyalták/tárgyalják a magyar történelemtankönyvek a holokauszt történetét (lásd Raj Tamás [szerk.]: A gyerekeknek nem mindig mondják meg az igazat. Bp., 1994 Makkabi); vagy figyelembe vesszük azt, hogy a magyarországi holokausztnak de facto máig sincsen emlékmúzeuma. De nemcsak a magyar, hanem az európai, sőt a zsidó történeti tudat is állandóan igyekszik kilökni magából a holokauszt emlékét. Igen, a zsidó. Saul Friedländer 1989-ben, egy jeruzsálemi történészkonferencián mondta: "A soá, bár szélesebb körben ismert manapság, mint azelőtt bármikor, nem kristályosodott ki valamiféle monumentális és mítikus történetté sem az áldozatok történelmi tudatában, sem pedig úgy általában a nyilvános vitákban és beszélgetésekben; tulajdonképpen egy strukturálatlan közemlékezettel van itt dolgunk." Nagy bakot lő tehát Roger Garaudy, aki Az izraeli politika alapmítoszai címen 1996-ban kiadott könyvében a holokausztot egyszerűen "cionista hazugságnak" aposztrofálta, azt állítva, hogy az a cionizmus és Izrael Állam "alapító mítoszát" képezi. Köztudott, hogy a cionizmus éppen a tudatosan asszimilálódott nyugat-európai, illetve mélyen vallásos kelet-európai zsidókat érintette meg legkevésbé – vagyis éppen azokat, akik a gettókban, munkaszolgálaton vagy a náci táborokban lelték halálukat. Mint azt Friedländer hangsúlyozta, sem Izraelben, sem az Egyesült Államokban nem volt sikeres a holokauszt mítikus (ritualizált, kvázi-vallásos) beállítása, s ez annak bizonyítékául szolgál, hogy "történelmi tudatunk perspektívájából ez a múlt semmi olyasmivel nem ismertet meg bennünket, ami összevethető volna ennek az eseménynek a borzalmasságával."

Német revizionizmus

A második világháború befejezése után pontosan negyven évvel, 1985. május 8-án indította meg Richard von Weizsäcker német államfő a Bundestag előtt tartott emlékbeszédében azt az emlékezetfolyamot, amely egy évre rá a "történészvitaként" (Historikerstreit) elhíresült, máig húzódó polémia kiindulópontja lett. A vita középpontjában Németország 1933–1945 közötti történetének átértékelése állt, ami megkerülhetetlenné tette a holokauszt újraértékelését is. Ez a vita – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak arról szólt, hogy a náci éra alatt hány millió zsidót öltek meg (a számok 6 milliótól 1,1 millióig terjednek, de legújabban Jean-Claude Pressac "kutatásai" nyomán már csak 500 ezerről beszélnek). Ennél a "pernyeszagú történeti demográfiánál" (Komoróczy Géza) lényegibb kérdést vetett fel az a levélváltás, amely a revizionista német történész, Martin Broszat, és a "főáramú" holokauszt-történetírást képviselő izraeli Saul Friedländer között folyt 1990-ben. Broszat szerint elérkezett az ideje, hogy a Harmadik Birodalmat kiszakítsák abból a "morális karanténból", amelybe a háború győzteseinek történetírói, irodalmárai és filmrendezői zárták. A hitlerizmus időszakát is objektív tényekre alapuló, szenvedélymentes történetírással kell feldolgozni. Csakhogy Broszat "abszolút tudományos" történetírása közvetve az erkölcsi relativizmust hirdeti – mutatott rá Saul Friedländer. Az izraeli kutató szerint a sine ira et studio [harag és részrehajlás nélküli] történetírás csak "normális" társadalmak esetében valósítható meg, márpedig a náci időszak alapvető történeti sajátossága a "kriminalitás" volt. Amennyiben a rendszer "normális" és "kriminális" részei nem választhatók széjjel, a "semleges" vagy "objektív" nézőpontú történeti elbeszélés sem alkalmazható. A holokausztot nem lehet úgy vizsgálni, mint bármely más korszakot, írja Friedländer: "A nácizmusról írni nem olyan, mint a tizenhatodik századi Franciaországról értekezni."

Lássuk ezek után, milyen "tudományos" érveket vonultat fel a revizionista történetírás a holokauszttal kapcsolatban. A két évvel ezelőtt Angliában elítélt holokauszttagadó történész, David Irving
(Nincs mentség a nácizmusra.
Hetek, 2000. április 22.) előásta egy Theodor Kaufmann nev? németországi zsidó 1940-ben Németországnak pusztulnia kell címmel írt brosúráját. Emellé állította Chaim Weizmann-nak azt a kijelentését, mely szerint minden zsidónak Anglia oldalán kell harcolnia a világháborúban. Ennek alapján – állítja Irving – a zsidók németországi deportálása stratégiailag indokolt lehetett, "bár a Jewish Agency elnökének [ez Weizmann] nem volt olyan jogi pozíciója, amely lehetővé tette volna a hadüzenetet" (Nolte). A radikálisabbak szerint mindössze a zsidók széles kör? (az angliai németek vagy az Egyesült Államokban élő japánok internálásával összehasonlítható méret?) deportálását hajtották végre, amely a szélsőséges körülmények miatt nagyszámú áldozatot követelt. – A Berlini Antiszemitizmus Kutatóintézet megállapította, hogy "amiről sokan hajlamosak megfeledkezni", a Zyklon-B gázt sokszor féregirtásra alkalmazták, s ennélfogva használata elkerülhetetlen volt a táborokban, ahol tífuszjárvány pusztított. – Eberhard Jäckel utalt "bizonyos jelzésekre", melyek szerint Göring és Goebbels, sőt Himmler is fenntartásainak adott hangot az első tömeges kivégzésekkel szemben. – Raoul Hilberg a túlélők vallomásainak ellentmondásait mutatta ki: a háború után közvetlenül, egyesek szerint a tömeggyilkosságokat forró gőz zárt térbe fúvásával, hatalmas lemezekbe áram vezetésével, vagy oltatlan mész alkalmazásával hajották végre. Később azt is tagadták, hogy zsidók csontjaiból szappant készítettek volna. – De nézzük a többi "tényt": Höss auschwitzi táborparancsnok első vallomásait kényszervallatással csikarták ki, így azok nem tekinthetők hiteleseknek; a szemtanúk által látott lángok, amelyek a krematóriumok kéményeiből csaptak fel, csupán érzéki csalódások voltak; Dachauban nem is létezett gázkamra, hanem azt a szövetséges csapatok építették fel, miután elfoglalták a tábort; az állítólagos gázkamrák "zuhanyzócsövei" nem is voltak alkalmasak a mérgesgáz befúvására – és így tovább.

E "tények" egyikének valóságtartalmáról magam is meggyőződhettem, amikor 1994-ben egyik vidéki városunk levéltárában – a helyi holokausztra vonatkozó anyagok kutatása közben – gótbetűs RJF feliratú szappandarabkára bukkantunk. A rövidítés feloldására nyilván még sok háborút átvészelt német ember emlékszik: Reines Jüdisches Fett, vagyis "Tiszta Zsidó Zsír".

Tagadás magyar módra

Bár a Magyar Demokrata cím? hetilap eddig sem kiegyensúlyozott, objektív történeti látásmódjáról volt híres, Gazdag István két héttel ezelőtt megjelent "A halott oroszlánról" cím? írásával szelet vetett és vihart aratott. A nyíltan nácibarát, Adolf Hitler rehabilitálását követelő, holokauszttagadó cikk "pikantériája", hogy a hetilapot legutóbb Orbán Viktor ex-miniszterelnök is kötelező olvasmánnyá nyilvánította a "polgári összefogás" tagjai számára. Bár azt a fentebb idézett nyugati revizionista szerzőkről sem mondhatjuk, hogy elfogulatlanok lennének a tények iránt, de a magyar szerzőnek aztán végképp semmi köze ahhoz, amit történetírásnak nevezünk. Az "elemi tisztesség" fogalma ugyan nem tudományos kategória, de azért minden történész(kedő)től elvárható. A második, a szakmai hozzáértés, csak jóval ezután következik a sorban. Gazdag István igencsak távol áll a magát szintén revizionistának valló Ernst Nolte viszonylag tisztesnek mondható alapállásától, amely így szól: "Azt kell állítanunk, hogy de ez a dolgok lényegén semmit sem változtat." (Levél François Furet-hez, 1996. szeptember 5.) A "halott oroszlánt" (Adolf Hitlert) ébresztgetni kívánó cikkíró azonban éppen a dolgok lényegét vonja kétségbe példának okáért ezzel a mondatával: "A halálgyárnak aposztrofált Auschwitzcal kapcsolatban csak annyit, hogy a területén elhaltak (sic!) számával történő több évtizedes zsonglőrködés után, mára a történészek többsége az 1,1 milliós emberveszteséget tartja valószínűnek, amit ha végleges adatnak is fogadunk el, összehasonlításképpen kimondhatjuk, hogy néhány évvel ezelőtt Ruandában, négy hónap alatt több embert mészároltak le, mint amennyi háborús körülmények között (sic!), négy év alatt elpusztult Auschwitzban" Szóval Auschwitzban egyszerűen csak "elhaltak" az emberek, míg Ruandában "mészárolták" őket? És mit jelentsen az, hogy "háborús körülmények között"? Felteszem, a cikk írója arra gondolhatott, hogy a nácik által megszállt országokban a zsidók jogfosztása, gettósítása, deportálása és meggyilkolása egyfajta "háborús veszteségnek" könyvelendő el. Csakhogy – mint azt nyilván Gazdag István is tudja – ez égbekiáltó hazugság: ugyan miféle háborús érdek fűződött a vidéki magyar (német, francia, görög, albán, lengyel stb.) zsidóság kiskorúinak, öregjeinek, hadirokkantjainak gettósításához és deportálásához? Egyébként ezzel kapcsolatban ajánlom figyelmébe Schmidt Mária, volt miniszterelnöki történész-főtanácsadó kijelentését, miszerint: "Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása, vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús szempontjai között sem szerepelt."

Ami a Demokrata cikkíróival kapcsolatban nem meglepő: lépten-nyomon kiütközik marxista ideológiai neveltetésük. Gazdag István talán nem volt tisztában azzal, hogy a cikkében odavetett "a tények, mint tudjuk, makacs dolgok" szállóige magától Joszif Viszárjonovics Sztálintól származik. (Ha nem volna abszolút felesleges időpazarlás, ez bizony megérne egy pszichológiai tanulmányt) A Nagy Testvér halála óta eltelt fél évszázad persze napvilágra hozta a Sztálin által emlegetett "tények" valós természetét: a hazugságok, ferdítések, csúsztatások, elhallgatások ördögi szövevényét – ami maga a sztálinista történelem. Gazdag István "tanulmányából" is megbizonyosodhatunk róla: a magyar nácik történelemképe megdöbbentő hasonlóságot mutat ezzel, a módszert illetően. A cikkíró egyébként még külföldi atyamestereit sem idézi pontosan. Azt állítja például, hogy "a Harmadik Birodalom összeomlása után a győztes hatalmak kezébe kerülő hatalmas mennyiség? dokumentum között egyetlen olyan sincs, amely a zsidók kiirtására vonatkozó parancsot tartalmazna". Itt David Irving egyik "érvét" értette félre, aki hosszú évek óta azt tartja a holokauszt legfőbb ellenbizonyítékának, hogy a zsidók kiirtására vonatkozó Hitler által aláírt parancs nem létezik. Nos, ilyen parancs valóban nem létezik, de léteznek egyéb, közvetett bizonyítékok Hitler megnyilatkozásaiban (ld. keretes szövegünket). Ráadásul azt még Irving sem tagadja, hogy az Endlösung (íme, a "kódolt" náci nyelvezet egyik ismert példája) dokumentumok százezreivel bizonyítható Európa valamennyi érintett országában, így Magyarországon is.

Végül az inkriminált cikk szerzője – a szélsőjobbos magyar történészhagyományokhoz híven – egész paranoid gondolatmenetét (melynek távolról sem tekintettük át minden részletét) történeti–teológiai keretbe illeszti: Zakariás próféciáját ("mert aki titeket bánt, az ő szemefényét bántja") "protorasszista kitételként" értelmezi, s nem rejti véka alá az egész Szentírással kapcsolatos lesújtó véleményét: "A világ legolvasottabb könyve a Biblia – meg is látszik az emberiségen." Mélyen egyetért VII. János (helyesen: VII. Pius) pápa azon rendelkezésével, amellyel 1816-ban betiltotta a nemzeti nyelv? bibliafordítások olvasását, "mert az több kárt hozott, mint hasznot".

Így jutottunk el a holokauszttagadástól a Biblia gyűlöletéig. Nem meglepő módon, hiszen az antijudaista és antiszemita indulatok, s a zsidóság kipusztítására irányuló történelmi kísérletek alapjában mind erre vezethetők vissza. Pedig éppen a holokauszt döbbenthette volna rá az európai népeket arra a tényre, hogy a zsidóság, a "Könyv népe", külön entitás a világban. Ahogy – az egyébként nem zsidó – Bálám háromezer-ötszáz évvel ezelőtt megprófétálta: "Oly nép, amely maga fog lakni, és nem számláltatik a nemzetek közé".

(A szerző történész.)