Gósen: pásztorkirályok és szekérharcosok földje
Egyiptom arab neve (al-Miszr) mindmáig őrzi a bibliai idők emlékét. A "Nílus királynőjét" héberül Micrajimnak, azaz "nyomorgatásnak" nevezik, ezzel is emlékeztetve arra a négyszázharminc évig tartó időszakra, mialatt Jákób és a tizenkét pátriárka leszármazottai az egyiptomiak kivételes helyzetet élvező vendégbarátaiból a fáraók utált és megvetett rabszolgáivá váltak.
Mózes második könyvének (Exodus) első fejezetében mindössze két utalással találkozunk, mely e hosszú időszak vizsgálatakor kiindulópontunk lehet. Az egyik a zsidók demográfiai helyzetére vonatkozik: "Izrael fiai szaporodtak és sokasodtak, és igen-igen elhatalmasodtak, úgy hogy megtelt velük az ország." Jákóbbal együtt hetven lélek költözött le Egyiptomba, s a Kivonuláskor már hatszázezer férfi (2Móz 12:37) hagyta el az országot. (Ezt a hihetetlenül nagy szaporulatot a neves középkori zsidó biblia-kommentátor, Rási, úgy magyarázta, hogy a zsidó asszonyok bizonyára hatos ikreket szültek
) A másik megjegyzés a zsidókat befogadó környezet változására utal: "Azonközben új király támadt Egyiptomban, aki Józsefet nem ismerte." A hagyományos bibliamagyarázatok szerint e történelmi amnézia nem egyszer? hatalomváltás következménye volt, hanem "a fekete föld országában" olyan dinasztiacsere történt, amelyre a múltban is többször akadt példa. A Bibliából megtudjuk, hogy az új uralkodó azon nyomban ellenintézkedéseket foganatosított, amelyek célja az egyre növekvő és befolyásos Izrael visszaszorítása, sőt végső soron teljes fizikai megsemmisítése volt. Ugyanakkor Egyiptom külpolitikai helyzetére utal az a megjegyzés, mely szerint a fáraó külső támadástól is féltette országát: "Nosza, bánjunk okosan velük, hogy el ne sokasodjanak és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból kimenjen."
Pásztorkirályok
"Tutimaiosz uralkodása alatt, nem tudom, mi módon, ránk viharzott az isten, és váratlanul kelet felől ismeretlen fajtájú emberek nagy bátorságra kapván, országunk ellen hadba indultak, és harc nélkül, egyetlen rohammal könnyedén elfoglalták, az ország uralkodóit leverték, majd városait vadul felégették, az istenek szentélyeit lerombolták, az ország lakóival a legellenségesebb módon viselkedtek, egyeseket lemészároltak, mások gyermekeit és asszonyait rabszolgaságra hurcolták" – írja Manethón egyiptomi pap – Josephus Flavius idézeteiben ránk maradt – munkájában. Tutimaiosz nem más, mint az egykorú források Dzsednoferré Dudimosze királya, aki i. e. 1670 táján lépett trónra, elűzve a XIV. egyiptomi dinasztia utolsó uralkodóját. Az egyiptomi forrásokban hekau-haszut ("az idegen föld királyai; puszták fejedelmei; pásztorkirályok") néven emlegetett, a görögöknél hükszósz formában fennmaradt titokzatos népet sokan sokféleképpen azonosították már. Josephus Flavius Apión elleni írásában egyenesen zsidóknak vélte őket. Julius Africanus 2. századi keresztény kronográfus szerint a hükszószok nem mások, mint föníciaiak. A modern történetírás pedig hajlamos valamelyik nyugati-sémi nyelvet beszélő nomád népcsoporttal, például a hurritákkal, amalekitákkal, vagy az amurrúkkal (emoreusok) azonosítani őket. Ez utóbbi mellett szólna egyik királyuk neve: a Jakubher, amely "Jákób-hegyét" jelenti. Ez alapján akár zsidók is lehetnének, de mivel Jakubher felvette a "Ré fia" elnevezést is, ez a lehetőség kizárható. A "pásztorkirályok" uralkodásának tényleges hossza sem ismert: Josephus Flavius 511; Julius Africanus 284; Euszebiosz egyháztörténész 250 évre teszi uralkodásukat. A hükszószok új fővárost is építettek a Nílus-delta északkeleti részén: ez volt a Bubasztisztól körülbelül 40 kilométerre északra, a mai Tell ed-Dab\'a helyén fekvő Avarisz, amelynek feltárását csak nemrégiben végezték el a régészek.
Gósen földjén
Avariszt (egyiptomi nyelven "királyi körzet") a British Museum egyiptológusai tárták fel az 1990-es években. A minden túlzás nélkül szenzációsnak mondható kutatások során a hükszósz főváros korai történetére is sikerült fényt deríteni. A régészeti leletek alapján megállapítható volt, hogy a Nílus-delta e vidékén (amit a bibliai és az egyiptomi források egybehangzóan "Gósen földjének" neveznek) a 2. évezredben gazdag vadvilág élt, s az itteni lakosság minden bizonnyal vadászattal, halászattal és állattenyésztéssel foglalkozott. Jelentősebb földművelésről még a hükszószok utáni Újbirodalomban sem beszélhetünk.
A legkorábbi településnyomra Ezbet Rushdi falunál sikerült rábukkanniuk a régészeknek: az i. e. 20. században egy közepes méret? királyi birtok állt itt egy templomépülettel. A település az elkövetkező kétszáz évben jelentősen gyarapodott: területe elérte a 75 hektárt. Tárgyrégészeti és antropológiai vizsgálatok egyaránt bizonyították, hogy a város lakói már ekkoriban is Kanaán területéről betelepedett sémiták voltak! A hükszósz uralom idején újból megnőtt a település mérete, amely ekkor már elérte a 250 hektárt. Ezzel a város alapterületét tekintve háromszor akkora lett, mint az eddig feltárt legnagyobb kanaáni város, Hácór. Ez már önmagában is elegendő bizonyíték arra, hogy a feltárt területet a hükszósz fővárossal, Avarisszal azonosítsuk, amely tehát az i. e. 1650–1540 körül virágzott.
Bár a néhány száz éves hükszósz-uralomról nem sok adat áll rendelkezésünkre, annyit a régészeti leletek segítségével is megállapíthatunk, hogy a "pásztorkirályok" betelepülése valóságos technikai forradalmat idézett elő Egyiptomban. Ekkor terjedtek el az új fémöntési eljárások, a gyapjúért tenyésztett juhok, a lótartás, a sánctöltéses erődítés, és a lóvontatta harci kocsi, amely a korszak legmodernebb haditechnikai eszközének bizonyult.
A hükszósz uralom végével kapcsolatban Josephus Flavius ugyancsak Manethónt idézi: "Thummoszisz vállalkozott a térség megostromlására, és 480 ezer főnyi seregével Avarisz falai elé vonult. Végül lemondott az ostromról és olyan feltételekben egyezett meg a pásztorokkal, hogy azok elhagyják Egyiptomot, és bántatlanul távozhatnak, ahová csak akarnak." A hükszószok így menedékre leltek Dél-Kanaán megerősített városaiban. Manethón, illetve Flavius nemcsak abban téved, hogy a "pásztorkirályok" kiűzését Tothmesz (Tuthmószisz) fáraónak tulajdonítja (a valóságban ez a fél évszázaddal korábban élt Kamose nevéhez fűződik), hanem abban is, hogy a hükszósz "kivonulást" azonosítja a Mózes vezette exodusszal.
Hükszószok a Bibliában
Manethón igencsak távol állt az igazságtól, amikor azt írta, hogy a hükszószok váratlanul, tízezer számra törtek be Egyiptomba, leigázták annak őslakóit (a valóságban lassú beszivárgásról volt szó a Nílus-deltában), míg végül sikerült elűzni őket. Ekkor a "pásztorkirályok" – állítja Manethón – az öszszes egyiptomi leprással és fogyatékossal együtt kivonultak és megalapították Jeruzsálemet. Vezetőjük egy bizonyos Oszarsziph nev? héliopoliszi pap volt, aki később a Mózes nevet vette fel. A zsidó történész, Josephus Flavius, természetesen mindezt rágalomnak tartja és elutasítja, de elfogadja a hükszószok és a zsidók azonosítását. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert a hükszószok láthatólag igyekeztek átvenni az egyiptomi kultúra jellegzetességeit, királyaik nevét ugyanolyan skarabeuszokra vésték, mint az egyiptomi fáraók. Vallásuk középpontjában Széth imádása állt, de más kanaáni istenségek, így Baál és Astarót kultuszát is ápolták. Az Avariszt újjáépítő II. Ramszesz egyik feliratán "Széth négyszáz éves uralmáról beszél", nyilvánvalóan a hükszósz-uralomra utalva ezzel. Egyes bibliakutatók szerint Bálám Izraelre mondott áldásában ("Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca származik Izraelből, és általveri Moábnak oldalait, és összetöri Széthnek minden fiait", 4Móz 24:17) a Széth fiaira történő utalást szintén a hükszószokra kell értenünk.
Az utolsó hükszósz-királyt elűző új egyiptomi dinasztia "emlékezet-kitörlésre" (damnatio memoriae) ítélte a hükszósz-uralmat. Sztéléiket összetörték, városaikat lerombolták, hogy ezzel a gyűlöletes ázsiai dinasztia emlékét is eltöröljék. József, azaz Cofnath-Paneakh emléke is valószínűleg az egyiptomiak haragjának esett áldozatul. Ráadásul a hámita őslakosokban zsigeri gyűlölet élt a nomád állattenyésztő sémitákkal szemben, s a hükszósz elnyomatás után ez a gyűlölet még csak fokozódhatott bennük. Az egyik legismertebb egyiptomi mesében, Szinuhe történetében ezt a sommás megállapítást olvassuk: "Nincs olyan íjász, aki barátkoznék egy Delta-lakóval. Ki ültethetne papirusznádat egy hegyre?" A Delta-lakó itt természetesen a Gósenben letelepedett, alkalmasint sémita származású állattenyésztőket jelentette. A Biblia tudósítása teljesen egybevág ezzel: "mert minden juhpásztor utálatos az egyiptomiak előtt" (1Móz 46:34), olyannyira, hogy nem is hajlandók velük egy asztalnál étkezni (1Móz 43:32).
Noha a Biblia nem említi a hükszószok nevét, fővárosukat, Avariszt, Cóán néven ismeri, sőt azt is megemlíti vele kapcsolatban, hogy azt hét évvel Hebron alapítása előtt hozták létre (4Móz 13:23). (Az egyiptomiak Horemheb uralkodása alatt (1333–1306. k.) emlékeztek meg Avarisz alapításának 400. évfordulójáról, vagyis az időpontot ők is számon tartották.) Ez a megjegyzés olyan "emléknyom" a Bibliában, amely egyértelműen mutatja, hogy a zsidók tisztában voltak a hükszósz-uralommal, és bizonyos mértékig őrizték annak emlékét.
Mint láttuk, az egyiptomiak a "pásztorkirályoktól" vették át a ló vontatta harci szekeret, a kor legmodernebb fegyverét. Ez is egybevág az Exodus elbeszélésével, mivel a fáraó katonasága harci szekereivel üldözte a zsidókat. Az Újszövetségben (2Tim 3:8) megőrzött zsidó hagyomány szerint a fáraó egyik varázslóját Hiannak (görögül Jannasz) hívták, amelyet tipikus hükszósz névként tartunk számon.
(A szerző történész)
Korábbi cikkeink:
2002. 10. 18. (VI/42)
