hetilap

Mózes hegye a Szináj-félszigeten. A Hóreb legősibb változata 

Mindig voltak és lesznek olyanok, akik szeretnék mesekönyvek lapjaira száműzni, vagy jobb esetben erkölcsi tanulságokként, művelődéstörténeti kuriózumként számon tartani az exodus és a kinyilatkoztatás eseményeit. Pedig e négyezer-ötszáz éve végbement események semmivel sem kevésbé valóságosak, mint amelyekkel a történelemkönyvek lapjain találkozunk. Cikkünkben három szempontból vizsgáljuk meg a történteket: a fogság és a kivonulás idejét, majd a vörös-tengeri átkelés és a törvényadás helyét vizsgáljuk meg a Biblia és más rendelkezésünkre álló korabeli források adatai segítségével. 



Az exodus ideje



A fogság és az exodus idejével kapcsolatban jelenleg négy kurrens elmélet van forgalomban: 1. a "korai exodus és hosszú fogság", amely az egyiptomi fogságot i. e. 1876–1446 közé, az exodust 1450 körülre, a pusztai vándorlást pedig 1446–1406-ra helyezi; 2. az úgynevezett "korai exodus és rövid fogság", amely megegyezik az előzővel, de a fogságra mindössze kétszáz évet (i.e. 1660–1446) számol; 3. a "kései exodus"-elmélet, amely a fogság és a kivonulás időpontját az első elmélethez képest kétszáz évvel későbbre helyezi (így az exodus i. e. 1230 körülre jön ki); 4. végül az úgynevezett "rekonstrukciós teória", amely a fogság idejét rendkívül lerövidíti 

(i.e. 1350–1230). 

Az első három elmélet egyaránt a Biblia adataira hivatkozik, de míg a "korai exodus és hosszú fogság" elmélete a 2Móz 12:40 maszorétikus (magánhangzójelekkel kipontozott) héber szövege alapján a 430 éves fogságot fogadja el hitelesnek, a "korai exodus és rövid fogság" teória ugyanennek az igeversnek a görög fordítását veszi alapul, amely 215 évben határozza meg az egyiptomi fogság időtartamát.

A Bibliában azonban nem egyedül ezen a helyen találunk utalást a fogság és a kivonulás időpontjára vonatkozóan: "És megépítteték az Úrnak háza az Izrael fiainak Egyiptom földjéből való kijövetele után a négyszáznyolcvanadik esztendőben, a Salamon Izrael feletti uralkodásának negyedik esztendejében…" (1Kir 6:1), valamint: "A szövetséget [ti. amit Isten Ábrahámmal kötött], melyet Isten először megerősített a Krisztusra nézve, a »négyszázharminc esztendő« [vagyis az egyiptomi fogság] után keletkezett törvény nem teszi erőtlenné" – mondja Pál a galatákhoz írt levelében (3:17). Az előbbi, ószövetségi igehely a "korai exodus" elméletét támasztja alá, mivel Salamon körülbelül az i. e. 10. század közepén, első harmadában építtette a Szentélyt, így a kivonulás 1450–1430 körül mehetett végbe. A második, újszövetségi igevers pedig megerősíti a "hosszú fogság"-elméletet, mivel abban a 430 évet nem az Ábrahámmal kötött szövetség és a törvényadás között eltelt időre, hanem csak magára a fogságra kell értenünk, utalásként a 2Móz 12:40-ben olvasható igeversre.

Ma már egyre kevesebb történeti ellenérvet hozhatnak fel a Biblia kritikusai azzal szemben, hogy Mózes életét és az exodus időpontját – anélkül, hogy a tudományosan elfogadott egyiptomi kronológiát erőszakosan megváltoztatnánk – a Bibliából kikövetkeztethető i. e. 15. század közepére vagy utolsó harmadára tegyük. Azon pedig, hogy ehhez nem állnak rendelkezésünkre külső források, egy cseppet sem kell csodálkoznunk. Az egyiptomiak által mindig is gyűlölt ázsiai népesség iránt a hükszósz-kort követően még jobban megnőtt az ellenszenv. Egyiptom királyai megtiltották a zsidóknak, hogy elhagyják az országot. Attól féltek, hogy "ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát, és ellenünk harcol" (2Móz 1:10), vagyis az ország még mindig a hükszósz fenyegetettség árnyékában élt, s mivel a zsidók szegről-végről rokonai voltak a gyűlölt ázsiai nomádoknak, joggal tekintették őket az egyiptomiak biztonságpolitikailag "kockázati tényezőknek". Továbbra is rabszolga munkaerőként alkalmazták őket, miközben fiaikat egy rendelet értelmében el kellett pusztítaniuk, így lassú, de biztos kihalásra voltak ítélve. 



Átkelés a Sás-tengeren



A Bibliával foglalkozó történészek számára régóta fejtörést okoz a "vörös-tengeri átkelés" pontos helye. A Biblia héber szövege szerint Mózes a Jám szúf, azaz a "Nádas-tenger" vizét érintette meg a botjával, amely ketté vált előtte, így vált lehetővé, hogy a menekülő zsidók száraz lábbal keljenek át rajta. A név alapján – állítják a kritikusok – a "tenger" csakis valamiféle mocsár lehetett, s a csoda meg sem történt: a zsidók bizonyára csak egy gázlón haladtak át a zsombékos, lápos területen. Mózes azonban, közvetlenül az átkelés után, így énekelt az Úr dicsőségére: "A fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe fúltak. Mélység borította be őket, kőként merültek az örvénybe. (…) Haragod szelétől tornyosult a víz, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a mélység a tenger szívében" (2Móz 15:1–19); s később Aszáf zsoltárában is ezt olvassuk: "Ketté választotta a tengert, és átvitte őket, és felállította a vizeket fal gyanánt" (Zsolt 78:13). Mindez természetesen kizárja a mocsárteória érvényességét.

Az egyiptomi források p\'-tyuf néven említik a Nílus-delta keleti részén fekvő tóvidéket, köztük a Balatonnyi méret? Manzelah-tavat, amelyet az ókorban Hórusz-tónak (s-Hór) is hívtak. (Ez a név sem volt ismeretlen a zsidók előtt, évszázadokkal később egy Föníciával kapcsolatos próféciában is szerepel a tó mint papirusztermő hely: "[Türosznak] Sihór veteménye és a Nílus aratása volt jövedelme" Ézsaiás 23:3.) Ez a kiterjedt és mély viz? tó nyelvészetileg és topográfiailag is megfeleltethető a kivonulás helyén található Jám szúffal. 

Akkor tehát téves lenne az az elképzelés, amely szerint a zsidók a Vörös-tengeren keltek át a kivonuláskor? Semmiképpen sem. Az Újszövetség görög szövegében ugyanis következetesen Erüthrea thalassza, vagyis "Eritreai-tenger" szerepel a Jám szúf fordításaként (például Csel 7:36), ez pedig a mai Vörös-tenger egész területére vonatkoztatható. Persze az sem kizárt, hogy Mózes korában a mai Szuezi-csatorna mellett elterülő tóvidéket is a Vörös-tenger részének tekintették, így az Újszövetségben rögzített hagyomány nem mond ellent a másfél évezreddel korábbi történeti-földrajzi valóságnak.



Isten hegyének nyomában



Izrael fiai az Egyiptomból történt szabadulás után három hónappal érkeztek a Szináj (Sínai) pusztájába. A rabbinikus hagyomány szerint Mózes a Kivonulás után ötven nappal vehette át Istentől a Törvény kőtábláit, azon a hegyen, amelyet a Biblia Hórebnek nevez. A legrégibb és legelterjedtebb zsidó–keresztény hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskénél található Dzsebel Muszával (magyarul "Mózes-hegy") azonosítja a törvényadás helyét. Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig nyomozható vissza, amikor Helené császárnő – aki módfelett érdeklődött a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt – 330 körül a hegy lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó remetéket megvédelmezze a nomádok támadásaitól. A sivatagi aszkéták saját elmondásuk szerint azért választották ezt a helyet letelepedésük számára, mert a hagyomány szerint Mózes ott hallotta Isten szavát az égő csipkebokorból. Justinianus császár később megerődítette a kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin nevét. 

Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet. Az "Isten hegyé"-nek pontos helyével kapcsolatban időről időre olyan szenzációs felfedezésekről számol be a világsajtó, amelyek arról tudósítják a misztikum iránt éhes nagyközönséget, hogy most végre sikerült megtalálni "az igazi" Hórebet. A legújabb felvetések közül említésre méltó a bolognai Emmanuel Anati régész professzor teóriája, aki 1983-ban megjelent könyvében azt kívánta bizonyítani, hogy a Negev-sivatagban található Har Karkom-hegy az igazi Hóreb. Anati (aki világhír? sziklarajzkutató) elméletét arra alapozza, hogy a hegyen talált sziklarajzok (!) és faragott kövek (!) alapján kijelenti: a Har Karkom a kivonulás korában is használt nomád kultuszhely volt, amit a Sínai-félszigeten lévő Dzsebel Muszáról nem mondhatunk el. 

A legújabb Szináj-elmélet két amerikai, a dollármilliomos Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Bob Cornuke nevéhez fűződik, akik a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében fekvő Dzsebel al-Lóz nev? hegyen találták meg az Isten hegyét. Az exodus aranya – az igazi Sínai-hegy felfedezése címen 1998-ban magyarul is napvilágot látott könyvükben részletesen leírták a hegyet, amelynek teteje égett kövektől feketéllett (ezek természetesen akkor égtek meg, amikor Isten tűzben megjelent Mózes és a nép előtt); a hegyen továbbá található egy barlang (ide húzódott be Mózes és Illés); a völgyben egy kőrakásra bukkantak (ezen állították fel izrael fiai az aranyborjút); azok oldalán teheneket ábrázoló sziklarajzokat fedeztek fel (ezek természetesen egyiptomi Ápisz-bikák lennének); és volt itt egy kiszáradt patakmeder is (ahová Mózes dobta az összetört bálvány maradványait). 

E szenzációsnak beharangozott felfedezések azonban ellentétben állnak a Biblia leírásával, amely szerint a vörös-tengeri átkelés néhány nappal a kivonulás után történt, a törvényadás pedig ötven nappal az exodust követően ment végbe. 



Az ellenség neve: Izrael



Bár a Biblia egy szóval sem emlékezik meg róla, a régészeti kutatások egyértelművé tették, hogy a kivonulás és a honfoglalás időszakában (körülbelül 1560–1200 között) Egyiptom gyakorolta a kanaáni városállamok feletti ellenőrzést. Néhány egyiptomi útleírás-töredék fenn is maradt arról az útról, amelyet Mózes vezetésével tettek meg Izrael fiai a negyven éves vándorlás ideje alatt. Ez az úgynevezett Hórusz-út, amely a Sínai-félsziget kősivatagából (Araba) vezetett Moáb földjére. III. Thotmesz (1504–1450) karnaki felirata összesen 119 helynevet sorol fel, köztük (sorrendben) az Ijjin, Dibon, Abel és Jordán neveket is, amelyek a pusztai vándorlás állomásaiként is jól ismertek: Ijjim, Dibon, Abel-sittim, Jordán néven szerepelnek Mózes könyveiben. Több mint száz évvel később, III. Amenóphisz (i.e. 1387–1350 k.) halotti templomának feliratán ugyancsak szerepel ez a lista. Végül egy évszázaddal később II. Ramszesz (i.e. 1279–1212 k.) karnaki templomában is ott találjuk 49 helynév felsorolását, amelyek között más, a Bibliában is említett helynevek is azonosíthatók. Ha igaza lenne a Biblia minden történeti állítását valótlannak állító "minimalista" iskola képviselőinek, akik szeretnék a kivonulás történetét is a mítoszok világába száműzni, illetve utólagos "történeti konstrukciónak" feltüntetni, aligha lennénk képesek megmagyarázni: hogyan kerülhetett bele ilyen pontosan a Hórusz-út leírása az exodus eseménytörténetébe. A Sínai-félszigeten, illetve a Negev-sivatagban található helynevek ilyen részletes felsorolása ugyanis – elfogulatlan szakértők véleménye szerint – több évszázaddal az események után lehetetlen lett volna.

Legvégül hadd idézzünk még egy egyiptomi forrást, amely alátámaszthatja a bibliai kivonulás történetének hitelességét. A II. Ramszeszt követően uralkodó Merneptah fáraó (körülbelül i.e. 1223–1214?) egyik feliratáról van szó, amelyet a kutatás csak "Izrael-sztélé" néven emleget, minthogy ezen szerepel először Izrael neve Biblián kívüli forrásokban. A Merneptah utolsó éveire datált feliraton több elpusztított kanaáni város neve között találjuk az "Izrael (népe) elpusztíttatott, magja nincs többé" mondatot, amely több szempontból is érdekes. Az egyértelműen Izrael-nek olvasható szó mellett ugyanis nem a "város", hanem a "nép" jelentés? determinatívum áll, ami pontosan megfelel a Biblia tudósításának, mely szerint a zsidók a honfoglalás e szakaszában nem telepedtek be a kanaáni városokba, hanem a központi hegyvidéken (Júdeai-dombság) laktak. A feliraton szereplő "mag" (prt) kifejezés két dologra utalhat: átvitt értelemben "Izrael leszármazottaira", az emberekre; konkrét értelemben pedig a mezőgazdaságra (gabona, gyümölcsfák, haszonnövények stb.). Kenneth Kitchen a "mag" szó valamennyi előfordulását megvizsgálta a Ramszesz kori feliratokon, ahol több ízben is szerepel hasonló fordulat: "Városaik hamuvá lettek, elpusztultak, elhagyattak, magjuk nincs többé" (III. Ramszesz második líbiai háborúja); "Most őfelsége lerombolta Ardata városát, termésével együtt. Valamennyi szép fáját kivágta" (III. Thotmesz 5. hadjárata); "Megérkezés Kádes városába. Lerombolása. A fák kidőlnek, levágatik a termés." (ugyanő, 6. hadjárat). Kitchen mindebből arra következtet, hogy az ellenség termésének elpusztítása része volt az egyiptomi hadjáratoknak, ezzel szemben embereket soha nem égettek el tűzben. Mi ebből a tanulság? Merneptah felirata megkülönbözteti a kanaáni városokat Izrael népétől, amely ebben az időben tehát nomadizáló, nem városlakó közösség lehetett. A "magja nincs többé" kifejezés pedig arra mutat, hogy ez a közösség mezőgazdasággal (is) foglalkozott, vagyis részben letelepedett volt. A Merneptah-felirat azonban még egy nagyon fontos dolgot bizonyít: azt, hogy Izrael i.e. 1209-ben már túl van a kivonuláson, a negyvenéves pusztai vándorlás időszakán, átkelt a Jordánon, sőt befejezte a honfoglalás első szakaszát, a júdeai dombvidék elfoglalását. Ez pedig végérvényesen bizonyítja, hogy a "kései exodus"-elmélet, illetve más rekonstrukciós tézisek nem állják meg a helyüket a Biblia tudósításával szemben.

(a szerző történész)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek