Bush imádkozik. Az Óvilágnak nem tetszik a "szektás" elnök
Teljesen nyilvánvaló, és ebből a szempontból nagyon fontos, hogy a mai magyar köznyelvben az "egyház" szó pozitív vagy semleges, a "szekta" szó azonban egyértelműen negatív értékítéletet hordoz, pejoratív csengésű. Nagyon jól tudják ezt azok is, akik használják, és céljuk ezzel éppen az előítéletes gondolkodás ösztönzése, a tendenciózus tájékoztatás, a hangulatkeltés. A magyar média szereplőinek is tudomásul kellene már venniük, hogy a "szekta" szó használata egyházi témákban nem kevésbé szalonképtelen és igaztalan egy polgári demokratikus országban, mint a zsidózás a társadalmi élet más területein. Ha ez utóbbit nem helyes és nem is illendő használni a közéletben, akkor ugyanígy nem helyes és nem illendő az előbbit sem, hiszen számos – a többiekkel egyenlő jogokkal bíró – állampolgárt diszkriminál lelkiismereti és vallási szabadságának gyakorlása miatt, és velük szemben negatív hangulatot kelt.
De mi is ezeknek a szavaknak az eredeti jelentése?
A magyar egyház szó a nyelvtörténészek szerint az id-házból, azaz üdv-házból származik, tehát eredetileg semmi köze az egyhez, nem utal ilyen benső egységre, hanem az üdvösség keresésének a helyét fejezi ki. De még ez is meglehetősen távol áll az eredeti bibliai szótól: az Újszövetség görög nyelve az ekklésziával jelöli az egyházat. Ennek a szónak az alapjelentése: kihívottak közössége, de az ókori görög társadalomban a városállamot kormányzó népgyűlést jelentette. Érdekes alaposan belegondolni, hogy az apostolok görög nyelv? igehirdetésükben a görög társadalomban nem egy új vagy kevéssé "használt", hanem egy, a hétköznapi köznyelvben már erősen lekötött, ráadásul kifejezetten politikai tartalmú kifejezést választottak a hívők közösségének jelölésére.
Míg a magyar egyház szó egyértelműen vallási hangulatot, jelentésmezőt hordoz, s amikor meghalljuk, kizárólag hitbéli jelenségre gondolunk, addig az apostolok egy olyan szót használtak, amelynek hallatán az akkori hallgatóságnak nem vallási, hanem politikai "hangulata", képzetei támadtak. Az ekklészia, a népgyűlés rendszeresen és sűrűn jelen volt hétköznapi, politikai témájú beszélgetéseikben, mintha mi ma a parlamentet, az önkormányzatot vagy a választásokat emlegetnénk. Ilyen felhangja volt az apostolok szájában a "Krisztus ekklésziája" kifejezésnek – mintha ma valaki "Krisztus parlamentjéről" prédikálna.
Az ekklészia, a népgyűlés a görög városállam igazgatásában gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett: megválasztotta, illetve visszahívhatta a város tisztségviselőit; intézte és felügyelte a város pénzügyeit, költségvetését; háborút indíthatott vagy békét köthetett; a külkapcsolatokban, szövetségkötésekben döntött; hadvezért nevezett ki; stb. A népgyűlésnek tagja volt a városállam minden helybeli (nem bevándorolt), szabad (nem rabszolga), felnőtt férfi – így Athénban például a város fénykorában hatezer fő volt a határozatképes minimális létszám. Szemben a mai képviseleti demokráciával, amelyben a polgárok négyévente átruházzák hatalmukat képviselőikre, és ezután azok döntenek helyettük mindezekben a kérdésekben, a klasszikus, közvetlen demokráciában minden fontos kérdésben maguk a polgárok döntöttek.
Az ekklészia nevét ("kihívottak közössége") vélhetően onnan kapta, hogy összehívásakor egy erre rendelt ember, a hírnök (kérüx) kihívta a polgáraikat otthonaikból és üzleteikből, hogy vegyenek részt a népgyűlésen. Érdekes, hogy az Újszövetség nemcsak az egyház fogalmát jelölte meg a politikai életből kölcsönvett ekklészia szóval, hanem az igehirdetőt, prédikátort is azonosítja a kérüxszel: ő az, aki egybehívja – szellemi értelemben – Isten "népgyűlését", döntéshozó testületét (prédikálni: kérüsszó; prédikáció: kérügma).
Az Újszövetség eredeti közegében tehát az egyház, azaz az ekklészia szó használata pszichológiailag inkább a hatalomgyakorlást asszociálta, és nem a vallási tevékenységet. Krisztus ekklésziája Isten országának felső szint? hatalomgyakorló, döntéshozó testülete volt elsősorban, ahogyan erre Jézus is utal mindkét helyen (Máté evangéliuma 16:18–19; 18:17–20), ahol az ekklészia szót használja: "Amit csak megköttök a földön, meg lesz kötve a mennyben; és amit csak feloldotok a földön, fel lesz oldva a mennyben. Még egyszer mondom: ha ketten közületek összhangban vannak minden dologgal kapcsolatban, amit csak kérnek, meglesz nekik mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük!"
Jézus persze nem görögül, hanem arámul, illetve héberül beszélt, így ő nem az ekklészia, hanem a káhál szót használta, amely az ugyanígy hangzó igéből származik, ami azt jelenti: hív, egybehív; ez pedig a hangot jelentő kól szóból ered. A káhál Izrael népének összegyülekezését jelentette, amikor az egész nép egybegyűlt, hogy döntést hozzon a nemzet egészét érintő kérdésekben, vagy Istent együtt tisztelje. A zsidó történelem első nagy káháljáról, népgyűléséről az Ószövetségben olvashatunk, amikor a Szináj-hegyre tűzben leszálló, a Tízparancsolatot kinyilatkoztató Isten elé járult az egész nép, hogy együtt hallgassa a Törvényt, majd pedig szövetséget kössön a Mindenhatóval. Bár a káhál összegyűléséről a Szentírás még többször beszámol, ezt a különleges napot az Ószövetség "az összegyülekezés napjának" (jóm hakkáhál, hémera tész ekklésziasz) nevezi. A zsidók káhálja azonban a keresztény egyházhoz hasonlóan szintén szellemi közösséget fejezett ki: míg a népnek mindenki automatikusan tagja volt, a káhálból bizonyos erkölcsi vagy szellemi tisztátalanságok miatt átmenetileg vagy véglegesen kizárattak egyesek.
Az Ószövetség időszámításunk előtt készült görög fordítása, a Szeptuaginta – amelyet aztán az apostolok is gyakran használtak görög nyelvterületen igehirdetésükhöz – a káhál szót következetesen ekklésziának fordítja, hiszen a kettő valóban ugyanazt jelenti. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Újszövetség szerzői ezt a szót választották a Jézus Krisztusban hívők közösségeinek, azaz a gyülekezeteknek a megjelölésére. Az ókori zsidó, illetve görög gondolkodásmód különbsége ugyanakkor számos különbséget is jelentett a két fogalom között: míg az intellektuális görögök jogilag erősen szabályozták és formalizálták az ekklészia egybehívását, és annak döntéshozatali mechanizmusa a szavazás volt, azaz matematikai jelleg?; addig a spirituálisabb ószövetségi zsidóság káháljait karizmatikus emberek karizmatikus módon hívták egybe, a döntések pedig nem szavazással, hanem inkább "közfelkiáltással" születtek.
Az Újszövetség az ekklészia szót kétféle értelemben is használja: így nevezi valamennyi helyi gyülekezetet a különböző városokban; de így nevezi az összes Jézus Krisztusban hívő ember közösségét is, akik itt a földön sohasem találkozhattak egyazon helyen és időben. Ez utóbbit nevezhetjük ugyan az "egyetemes (katholikosz) egyháznak", de ezzel kapcsolatban fontos megjegyeznünk, hogy ezt a kifejezést az Újszövetség egyetlen egyszer sem használja. Az egyes helyi gyülekezeteket azonban külön-külön is egyháznak, ekklésziának nevezi, ami arra utal, hogy nem tartja szükségesnek – nem is beszél ilyesmiről sehol sem –, hogy ezek egymással egy gyülekezetek, országok, nemzetek fölötti egységes és teljes szervezeti egységbe forrjanak, hanem az egyéni jellemvonások mellett a helyi közösségek közötti szellemi egységet hangsúlyozza.
A kereszténység negyedik főága
Mindezzel szemben a "szekta" szó régtől fogva pejoratív ízű, és teljesen mást fejez ki. Így fordították latinra az Újszövetségben is szereplő, és már ott is negatív csengés? haireszisz szót, amelynek jelentése: elfoglalás, megszerzés, választás; filozófiai, irodalmi iskola, vallási szekta vagy politikai párt. (Ez a haireó, azaz megfog, megragad, elfog, elvesz, foglyul ejt, felemel igéből származik.)
Az Újszövetség haireszisznak nevezi a szadduceusok és a farizeusok felekezetét, valamint utal arra, hogy a keresztények ellenfelei őket is ebbe a kategóriába sorolják, ezt a jelzőt azonban Pál apostol visszautasítja: "Erről pedig vallást teszek neked, hogy én aszerint az út szerint, melyet felekezetnek (haireszisznek, szektának) mondanak, úgy szolgálok az én atyáim Istenének, mint aki hiszek mindazokban, amik a törvényben és a prófétákban meg vannak írva." (Apostolok cselekedetei 24:14) Itt Pál egyúttal megadja a haireszisz teológiai fogalmának (eretnekség, szekta) a negatív meghatározását is: akkor lenne ő "szektás", ha nem hinne a teljes Szentírásban, hanem annak valamelyik részletét kiemelve, kiragadva, kiválasztva az egésznek az üzenetével szembefordítaná, vagy egyes részleteket megtagadna. Ez a meghatározás lett azután később a szekta, az eretnekség (herezis) teológiai fogalmának a definíciója. Itt azonban fontos megjegyeznünk, hogy egy modern demokratikus társadalomban eleve sem a jog, sem a közéleti kommunikáció területére nem szabad átemelni egy ilyen teológiai fogalmat, és különösen akkor nem, ha ráadásul azt egy adott felekezet sajátos érdekei és értékítéletei alapján alkalmazzuk egy másikra.
A latin secta szó – amellyel a görög hairesziszt fordították – nyelvtanilag ugyan a sequor (valamit vagy valakit követ) igéből származik, Aquinói Tamás középkori katolikus teológus azonban másképp értelmezte, és a levágni jelentés? seco, secare szóból eredeztette. Ezzel azt a széles körben elfogadott nézetet alapozta meg, amely szerint a szekta az egyház testéről levágott, abból kiszakított csoport.
A pünkösdi–karizmatikus megújulás ezzel szemben a kereszténység történelmének egyik legnagyobb hatású mozgalma, amelyet A kereszténység története cím? független (nem pünkösdista) könyv (Budapest, 1996) így határoz meg: "A pünkösdizmus nem felekezet vagy protestáns szekta. Valójában a kereszténység negyedik fő ágát képviseli – az ortodoxiával, a római katolicizmussal és a protestantizmussal együtt
"
A globális kultúra negyedik arca
Ebben a szellemben kezeli ezt a témát az amerikai és angolszász világi vallásszociológia is, így például Peter L. Berger, a bostoni egyetem vallásszociológusa, aki az Európai Szemlében is megjelent (1998/2), A globális kultúra négy arca cím? tanulmányában azt állítja, hogy a nemzetközi üzleti és diplomatavilág, a bölcsészkari fiatal értelmiségiek világa és az amerikanizált tömegkultúra világa mellett a globális kultúrát meghatározó negyedik legnagyobb erő az evangéliumi kereszténység, és azon belül is a pünkösdi–karizmatikus mozgalom.
Ezzel szemben sajnos az európai vallásszociológiának úgy tűnik, helyzetéből és hagyományaiból fakadóan egyelőre nincs rálátása erre a valóságra, és gyakran még előszeretettel használja az egyház és a szekta megkülönböztetést, s ami még nagyobb baj, olyan módon, hogy voltaképpen egy felekezetileg mélyen elfogult értelmezést ad mindkettőnek.
A mi egyetemeinken is használt vallásszociológia tankönyvek – köztük például Andorka Rudolf könyve – valamennyien a tudományág alapítójának tartott Max Weber felosztását és fogalmait alkalmazzák. Az egyébként valóban kiváló német szociológus A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme cím? alapművében bevallottan a hazájában megszokott kálvinista felekezetből kiindulva határozza meg a szekta és az egyház közötti különbséget: "E szekták esetében olyan vallásos közösségekhez jutottunk el, melyeknek etikája a református tanítással elvi ellentétben álló heterogén alapokon nyugszik" – írja, és minden olyan egyházat, amely a felnőttkori keresztséget vallja, egyetlen mozdulattal a szekták kategóriájába helyez.
Ezzel egyúttal a könyvének fő tárgyát képező amerikai és angolszász protestáns egyházakat kivétel nélkül mind szektának minősíti. S bár azt sugallja, hogy tudós lévén ezt a fogalmat az értékítéletektől függetlenül, semleges kifejezésként használja, helyenként kivillan az "elfogulatlan értelmiségi" távolságtartása mögül a személyes vélemény, például: "Amerikában német fül számára csak elviselhetetlen rikácsolás hallható »egyházi éneklés« címén
"; vagy: "A szektások roppant elzárkózó »kasztgőgjét« kezdettől fogva bizonyították." Egy baptista vízkeresztség leírásakor megjegyzi, hogy "egy mellettem álló rokonom, aki a német hagyományoknak megfelelően nem egyházias szellemű, a történteket szemlélve megvetően köpött egyet
" Maga Weber is megjegyzi, hogy a "szekta" szót ugyanabban az értelemben használja, mint egy kortárs német protestáns teológiai és egyházi lexikon.
Tiszteletlen amerikaiak
Weber – aki egyszer úgy nyilatkozott önmagáról, hogy neki "egyáltalán semmi vallási érzéke nincsen" – az "egyház" fogalmát az európai nagy, úgymond "történelmi egyházak" jelenlegi, történetileg kialakult állapotából vezeti le, legfőképp a kálvinizmusból, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mi ennek a szónak az eredeti, újszövetségi jelentése. Ennek alapján "a személyes módon hívők és újjászületettek közössége"-ként definiálja a "szekta" fogalmát – ami az Újszövetségben egyértelműen az egyház (ekklészia: kihívottak közössége) meghatározása lehetne. Ezzel szemben az általa "egyháznak" minősített felekezetbe "»beleszületik« az ember, s az kegyelmét igazak és vétkesek fölött egyaránt ragyogtatja", személyes hitüktől vagy döntésüktől függetlenül. A "szekták" jellemzői szerinte még – a teljesség igénye nélkül –, hogy "a keresztények első nemzedéke életének példaszerűségét eszményítik", "radikálisan tervezik el a bibliai életvezetést", "a szentléleknek [kisbetűvel] a hívők mindennapi életében elevenen ható erejé"-t hirdetik, valamint azt, hogy "az újjászületés, melyet a lélek kezdeményez, elvezethet a bűn hatalmának tökéletes legyőzéséhez". A "szekták" elvárják tagjaik életének pozitív megváltozását, a lelkiismeretet követő életvezetést, a becsületes munkával történő gyarapodást, amelyek az újjászületés megtörténtét utólag is igazolják. A "Szektáknál a lelkész alapvetően nem mint »bérenc« tevékenykedik, hanem csak tiszteletbeli hivatást gyakorol, vagy pedig önkéntes tiszteletbeli adományokban részesül
", szolgálatának "döntő minőségét a kegyelmi állapot karizmája szolgáltatta", ezért "a tekintély karizmatikus jellegét éppúgy óvták, mint magának a gyülekezeti tagságnak a karizmatikus jellegét".
Az egyházi tekintélyhez való ilyetén újfajta viszony Weber szerint "a puritán befolyás alatt álló népek mai demokráciáját is jellemzi még, s ebből fakadnak különbségeik is a »latin szellem«-hez képest. Történetileg ez okozza az amerikaiak »tiszteletlenségét« is, ami egyeseket taszít, másokra viszont üdítően hat" – írja a vallásszociológia tudományának alapító atyja művében.
Bár ebben az írásban ennél alaposabb elemzésre nincs helyünk, egy biztos: Weber és a nyomában járó európai szociológusok következetesen szektának minősítik a bibliai értelemben vett egyházat. És viszont. Úgy tűnik, a vallásszociológia alapítójának valóban nem volt sok érzéke a valláshoz.
2003. 03. 07. (VII/10)
