Részlet Munkácsy Pilátus képéről. Hol az igazság? Fotó: Déri Múzeum
1. felvonás: kihallgatás Annásnál
Egyedül János evangéliuma említi, hogy a Názáretit az Olajfák hegyén történt elfogatása után először Annáshoz vitték. Azt is megjegyzi, hogy "apósa volt ez Kajafásnak, aki abban az esztendőben volt a főpap" (Ján. 18:13). Júdeában a római megszállás ideje alatt a helytartók nevezték ki a főpapokat. Pilátus elődje, Valerius Gratus, helytartóságának tizenegy éve alatt példának okáért négy főpapot váltott le és nevezett ki, utoljára magát Kajafást. Az Annás-klánból nem ő volt az első és utolsó, aki ezt a tisztséget betöltötte (előtte Annás egyik fia, Eleázár, utána másik fia, Jonathán következett a sorban), de a rekordot kétségkívül Kajafás tartotta tizenkilenc évig (i. sz. 18–37) tartó főpapságával! Annás befolyását mutatja, hogy még a templomőrség parancsnoka is rendszerint az ő családjából került ki. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az ekkoriban hatalma csúcsán lévő Annás "keresztapaként" tartotta kezében a jeruzsálemi vallási establishmentet. Az Annás-klán korrupt és elnyomó hatalmát a törvénytisztelő zsidók köreiben is mélyen elítélték: "Jaj nekünk Annás házának kígyósziszegése miatt!" – olvasható a Talmudban (Pészach 57a). János evangéliumából kiderül, hogy Annás "szürke eminenciásként" igazgatta a háttérből az eseményeket, így Jézus elítéltetését is. Nem kétséges, hogy a zsidó Főtanács (Szanhedrin) felett övé volt a tényleges hatalom.
János evangélista – aki mellesleg a főpap jó ismerőse volt – valószínűleg személyesen is jelen lehetett Jézus első vallatásánál. Annást elsősorban Jézus tanítványai érdekelték, s csak másodsorban foglalkozott tanításával. A lincshangulatban lezajlott kihallgatás feszült légkörére jellemző, hogy egy katona (feltehetőleg a templomőrségből) arcul verte Jézust, miközben az udvaron álldogáló Pétert a szolgák majdnem "leleplezték". Annás előtt valószínűleg néhány perc alatt világossá vált, hogy Jézus esetében mind tekintélye, mind a megfélemlítés technikája csődöt mondott: a Názáretiből nem fog "beismerő vallomást" kicsikarni. Ezért aztán hivatalos útra terelte az ügyet: a bilincsbe vert Jézust átküldte vejéhez, Kajafáshoz.
2. felvonás: Kajafás palotájában
A szinoptikus evangéliumok nem említik az Annás előtti kihallgatást. Máté, Márk és Lukács szerint a Názáretit a Getsemané-kertből Kajafás házába vitték, ahová a sebtében összehívott Szanhedrin is összegyülekezett. A Kajafás házában lezajlott perben számos törvénytelenséget találunk, amely aláhúzza annak koncepciós jellegét. Először: a Szanhedrin rendes üléshelye a Templomban lévő "Faragott kő csarnokában" volt, magánházban nem ülésezhettek. Másodszor: a Szanhedrin csak nappal tarthatott összejövetelt, márpedig Jézus pere éjjel zajlott. Harmadszor: a halálos ítélet már a tárgyalás előtt kimondatott Kajafás szájából. Negyedszer: még a hamis (!) tanúk vallomása sem volt megegyező, márpedig enélkül senkit sem volt szabad elítélni. Ötödször: a zsidó jog szerint önmagára nézve terhelő vallomás alapján senkit nem lehetett halálra ítélni. Hatodszor: a főpap nem szaggathatta meg a ruháit (lásd 3Móz 21:10). Hetedszer: a vádlottat tilos volt bántalmazni.
A mindvégig hisztérikus légkörben lezajlott látszat-perben Kajafás esküvel kényszerítette vallomásra Jézust, aki Isten Fiának vallotta magát (Mt 26:63). Ekkor a Tanács többsége Jézust halálra ítélte, majd elszabadult a pokol: "És kezdték őt némelyek köpködni, és arcát eltakarva ököllel ütötték és mondták neki: Prófétálj! A szolgák pedig arcul csapdosták őt" (Mk 14:65). Pedig nemcsak a zsidó, hanem a római jog is szigorú büntetést szabott ki minden bíróra, aki megütött vagy megveretett egy vádlottat. A vádlottak bántalmazásának tilalmára Pál is utal, amikor a Főtanács előtt e szavakat veti oda Annás főpapnak: "Meg fog verni téged az Isten, te kimeszelt fal! És még te ülsz le, hogy ítélkezz felettem a Törvény szerint, miközben törvényszegő módon azt parancsolod, hogy engem megüssenek?" (Csel 23:3) Kajafás azért rendezte e cirkuszba illő jelenetet, hogy a bíróság tagjait befolyásolja, így azok eltekintsenek a vizsgálat további folytatásától. Jézus "halált hozó vallomása" (responsio mortifera) után ugyanis még ki kellett volna vizsgálni, hogy a vádlott valóban káromlást szólt-e akkor, amikor önmagát Isten Fiának vallotta? A zsidó jog szerint ugyanis – ellentétben a rómaival – senkit sem lehetett saját vallomása alapján halálra ítélni. Nyilvánvaló, hogy egy írástudókból és főpapokból álló független testületnek – amely egyébként Jézus egész tevékenységét folyamatos megfigyelés alatt tartotta – igazolnia kellett volna Jézus állítását.
3. felvonás: először Pilátusnál
Jézust a főpap házából másnap reggel vitték át a prétoriumba, vagyis a helytartó székhelyére. Az eredetileg Heródes által épített palota a város legmagasabb pontján emelkedett. Helyét a bizánci kor óta a legkülönbözőbb helyeken keresték, de ma már bizonyos, hogy az valamikor a mai Jaffa-kapuval szemközt, Dávid tornyával átellenben állhatott. Az evangéliumok szerint Jézus korában ezt a helyet görögül lithosztrótonnak, arámiul gabbathának nevezték. (Az előbbi kifejezés kőlapokkal borított padlót, illetve mozaikpadlót, az utóbbi talán nyílt térséget jelent.) Felmerül a kérdés: vajon a Főtanács miért adta át a római prefektusnak Jézust, és miért nem ítélkezett felette önmaga? A Szanhedrin delegátusa e szavakkal adta át a foglyot Pilátusnak: "Nekünk senkit sem szabad megölnünk" (Jn 18:31). Ezek szerint a Főtanács Jézus tárgyalásának időpontjában nem rendelkezett pallosjoggal (ius gladii). Ez teljes összhangba hozható azzal a rabbinikus hagyománnyal, amely szerint a Szanhedrint a Templom lerombolása előtt negyven évvel megfosztották a halálos ítélet kiszabásának és végrehajtásának jogától. A Talmud azt is megjegyzi, hogy a Tanács ez idő alatt nem a "Faragott kövek csarnokában" tartotta üléseit. Ez lehet talán a magyarázata annak, hogy az evangéliumok szerint Jézus ügyét nem hivatalos székhelyükön (a Templomban), hanem Kajafás házában tárgyalták.
E ponton azonban újabb probléma merült fel: hogyan ítéltethetné halálra egy "világi" hatóssággal a Szanhedrin Jézust, mikor ez ellene szóló vád nyilvánvalóan vallási jelleg?? A rómaiak ugyanis nemcsak Júdea területén, hanem még a diaszpórában is vallási autonómiát biztosítottak a zsidók számára, ami azt jelentette, hogy a judaizmus törvényeivel kapcsolatos kérdésekben római bíróságok nem ítélkezhettek. Ezért a Jézus elleni koncepciós vádakat újabb – ezúttal politikai jelleg? – rágalmakkal kellett kiegészíteni: "Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király" (Lk 23:2) – továbbá: "a népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, kezdve Galileától mind idáig" (Lk 23:5). Ezek már valóban komoly vádként hangozhattak Pilátus előtt, hiszen Jézust államellenes felforgatóként mutatták be, márpedig az ilyenek egyetlen császári kormányzattól sem számíthattak kegyelemre! A Jézus ellen vádként megfogalmazott cselekményeket a római jog "felségsértésnek" (crimen laesae maiestatis) minősítette, amely a legsúlyosabb állam elleni bűntett volt, s tudjuk, hogy különösen Tiberius alatt jártak el igen szigorúan ilyen esetekben. A vád bizonyítása esetén a magas rangú római polgárokat száműzték, az alacsonyabb jogállású személyeket vadállatok elé vetették, vagy keresztre feszítették. A provinciákban élő idegenekkel (peregrini) szemben – akik közé Jézus is tartozott – az utóbbi büntetést alkalmazták. Ezért a minden bizonnyal rövid ideig tartó első kihallgatás során Pilátus kérdései elsősorban a Jézus "királyságára" vonatkozó vádakra irányultak. Jézus személyisége, magatartása, illetve a hangoztatott vádak azonban oly kevéssé győzték meg bűnösségéről, hogy kijelentette: "Semmi bűnt nem találok ebben az emberben."
4. felvonás: Heródes Antipasznál
Pilátus mindenképpen szabadulni akart a bonyolultnak és veszélyesnek látszó ügytől, amelyet akár személye ellen irányuló provokációként is értelmezhetett. Ezért aztán megörült, mikor megtudta, hogy a Názáreti Jézus galileai polgár. A római helytartó hatalmának ugyanis csak Júdea és Szamária volt alárendelve: a környező országrészek az úgynevezett "negyedes fejedelmek" (tetrarchák) uralma alá tartoztak. Pilátus részéről ez az eljárás teljesen jogszer? volt, hiszen a római büntetőjog a bűncselekmény elkövetésének helye szerinti illetékesség (forum delicti) mellett ismerte és alkalmazta is a vádlott származási, illetve lakóhelye szerinti illetékesség (forum originis) elvét is. A názáreti Jézus ügyének átutalása Galilea negyedes fejedelmének illetékességi körébe tehát nem sértette a római eljárásjog szabályait.
Galileában ez idő tájt Heródes Antipasz volt hatalmon (i. e. 4–i. sz. 39), aki apjának, Nagy Heródesnek minden rossz tulajdonságát örökölte: gonosz volt, gőgös és pompakedvelő. Jézus egyszerűen "rókának" nevezte (Lk 13:32). Antipasznak a zsidó valláshoz fűződő viszonya ugyanolyan ambivalens volt, mint apjáé. Pogány városokat épített, házasságtörő viszonyban élt bátyja feleségével; de felment a jeruzsálemi ünnepekre, és pénzeire sem veretett emberi képmást. Heródiással való kapcsolata különösen felháborította a zsidókat: Keresztelő János nyilvánosan is sokat kritizálta ezért, mígnem az uralkodó Makhairosz várába záratta, majd megátalkodott élettársa kérésére lefejeztette. Antipasz mindig is szerette volna látni Jézust, mivel őt az általa kivégeztetett próféta "reinkarnációjának" tartotta (Mk 6:14-16), ám erre Jeruzsálemben, közvetlenül a Názáreti kivégeztetése előtt nyílt csak lehetősége.
Jézust természetesen ide is elkísérték vádlói, a Szanhedrin küldöttsége. "Heródes pedig kérdezte őt sok beszéddel, de ő semmit nem felelt neki." Antipasz jelleméből következően is nyilvánvaló, hogy nem nagyon foglalkozott a "komoly" vádakkal: ő a csodatévő Jézusra volt kíváncsi; esetleg saját koncepcióját akarta igazolva látni a Keresztelő "feltámadásáról"; s mindezt szószátyár, lekezelő módon tette. Ám amikor látta, hogy próbálkozása kudarcot vall, "az ő katonáival együtt semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána fényes ruhába felöltöztette, visszaküldte Pilátushoz." Bár a rögtönzött kihallgatás a római helytartó szempontjából kudarcnak bizonyult, nem várt diplomáciai sikert hozott. Heródes Antipasz ugyanis Pilátus békülési gesztusaként értelmezte Jézus átküldését, mivel azóta, hogy a prefektus lemészároltatta néhány zarándoklatra igyekvő alattvalóját (lásd Lk 13:1), haragban voltak egymással.
5. felvonás: újra Pilátus előtt
Pilátus tehát ismét "belekerült a krédóba", most már nem bújhatott ki a per alól. A vádakat azonban továbbra sem tartotta meggyőzőnek, ezért a Főtanács küldöttsége előtt háromszor is kijelentette: Jézus szerinte ártatlan (Lk 23:4.14.22; Jn 18:38; 19:4.6). Mindenképpen el akarta kerülni az ítélkezést, amiben felesége levele is csak megerősítette (Mt 27:19). Jézust eljárási közkegyelemben (abolitio publica) akarta részesíteni. Erre a római jog értelmében valamilyen örvendetes ünnepi esemény (pl. győzelem, a császár születésnapja, császári utód születése és jelen esetben a zsidó pészach) kapcsán kerülhetett sor. A római hódítók más provinciákban is megadták a helyi lakosoknak azt a jogot, hogy kegyelmet kérjenek egy vádlott vagy elítélt személy számára a helytartótól. Egy i. sz. 85-ből származó egyiptomi papiruszon Septimius Vegetus prefektus így szólt egy Phibion nev? vádlotthoz: "Megérdemelnéd, hogy megostoroztassalak
mégis úgy döntöttem, hogy ajándékul adlak a népnek".
Ekkor azonban Pilátust politikai zsarolásnak vetették alá. A Szanhedrin küldöttsége és az általuk felheccelt tömeg azt kiáltozta: "Ha ezt elengeded, nem vagy a császár barátja" (Jn 19:12) – amivel nem egyszerűen az amicus Caesaris kitüntető címet vitatták el Pilátustól, hanem nagyon is konkrét fenyegetést fogalmaztak meg vele szemben: "ha nem végezteted ki Jézust, magad is az ő pártján állsz". Ennek következménye a feljelentés, a büntetőper, majd a száműzetés vagy akár halál is lehetett volna Pilátus számára. A "barátság megvonása" (renuntiatio amicitiae) Augustus kora óta bevett jogi gyakorlatnak számított: aki kiesett az uralkodó kegyeiből, az komoly ítéletre számíthatott a bíróság részéről. Tiberius korában, de különösen a testőrparancsnok Seianus rémuralma alatt (kb. i. sz. 20–31) a "barátság megvonása" alapján indított perek egybemosódtak a felségárulási perekkel. Azt is tudjuk, hogy ilyen eljárásokat már bizonyos dehonesztáló megjegyzések vagy akár gúnyversek miatt is lehetett indítani.
Mindez nyilván egy pillanat tört része alatt cikázott át Pilátus fején, s az ítélet kimondatott: Ibis in crucem! – "A keresztre mégy!" Pilátus azonban megmosta kezét, ezzel adta tudtára a véneknek, hogy nem vállalja a felelősséget Jézus haláláért (Mt 27:24). Ez a kézmosás azonban semmiképen nem jelentette azt, hogy Pilátus a történelem előtt nem vált felelőssé tettéért. Bár Jézus perének és kivégeztetésének értelmi szerzője valóban nem a római hatóság volt, az igaztalan és brutális ítélet végrehajtásának ódiuma alól a Pontius Pilátus nevével fémjelzett államhatalom sem mentesülhet! Pilátus a hatalom embereinek azon nem ritka típusát testesítette meg, aki jóllehet morálisan, sőt akár jog szerint sem ért egyet bizonyos döntésekkel, tetteit mégsem az igazság iránti elkötelezettség, hanem rosszul felfogott politikai lojalitása vagy önző magánérdekei vezérlik.
Pilátus Jézus perében játszott szerepével kapcsolatban óhatatlanul Adolf Eichmann jut az ember eszébe, aki 1961-es jeruzsálemi perében teljes őszinteséggel bevallotta, hogy soha nem volt antiszemita. A hallgatóság hangos nevetésre fakadt e mondat hallatán, de a perről tudósító Hannah Arendt – és nyomában mások is – megjegyezték: Eichmann valószínűleg igazat mondott. Számára ugyanis az európai zsidóság teljes megsemmisítése nem morális vagy jogi kérdés, hanem egyszer? kötelességteljesítés volt. Eichmann a jeruzsálemi tárgyaláson maga is élt ezzel a hasonlattal: "E pillanatban pilátusi elégedettség szállt meg, hiszen minden bűntől mentesnek érezhettem magam" – mondta a "zsidókérdés végső megoldását" kidolgozó wannseei konferenciára (1942) utalva, ahol először tapasztalta, hogy az európai zsidóság könyörtelen fizikai megsemmisítésében nemcsak náci felettesei, hanem gyakorlatilag az egész államapparátus aktív közreműködésére számíthat.
(a szerző történész)
2003. 04. 25. (VII/17)
