A mai nyugati, azaz euro-amerikai civilizáció uralkodó világnézete a természettudományos materializmus. Annak ellenére is állíthatjuk ezt, hogy ez
a kultúrkör megtűri magában a legkülönfélébb vallások és hitek több-kevesebb, "legyengített", relativizált, korlátozott jelenlétét. Hiszen ezek együttélését is a szekularizált (világias) államfelfogás és államszervezés mindenek fölött átívelő, mindent lefedő, mindent maga alá rendelő "ernyője" alatt biztosítja. Ez politikailag és társadalmilag nagyon előnyös és helyes, hiszen lehetővé teszi a különböző hitek, vallások békés egymás mellett élését – viszont egyúttal mindent relativizál is, saját, természettudományos materialista világnézete kivételével. Ez utóbbit tanultuk az óvodától az egyetemig, és ezenkívül a médián keresztül mindennap, egész életünkben. Így aztán kisgyermekkorunktól fogva a zsigereinkbe ivódott, és sok hívő vagy vallásos ember gondolkozását is valójában a gyakorlatban ez irányítja, önkéntelenül is. Ez a világkép nem okvetlenül ateista (istentagadó), de mindenképpen deista felfogású, azaz ha el is fogadja valamely istenség(ek) távoli létezését, azt már semmi esetre sem "tűri", hogy ez az istenség – bárki, bármi legyen is – természetfölötti módon és erőkkel, jelekkel és csodákkal a hétköznapokban rendszeresen beavatkozhatna a természetes folyamatokba, az emberek életébe. A modern, nyugati, természettudományos materializmus elavultnak, elmaradottnak, butának, idejétmúltnak és igaztalannak lát és láttat minden olyan világnézetet, amelybe beleférnek a csodák, és az ilyen világkép mögött csak tudatlanságot, a megfelelő iskolai végzettség hiányát tudja feltételezni.
Emberkép? Isten?
E világnézet szerint az ember a majomtól származik egy evolúciós ugrás révén. Ezt megelőzően akár valamilyen istenség egyszeri beavatkozása révén, akár pusztán az anyag és energia önmozgásából jött létre a világmindenség, valamint az élet, mindez fizikai, kémiai, biológiai, azaz természettudományos törvények szerint. Így az emberré válás is ezen folyamatok által történt meg, majd pedig az újfajta, emberi öntudatra ébredő faj, az "ősember" első világnézete az animizmus volt, hasonlóan a mai, úgynevezett "természeti népek" ma is meglévő világnézetéhez, akik – úgymond – valamiképp megrekedtek az "ősember" szintjén.
Az animizmus ("átlelkesítettség") lényegét mai fogalmainkkal úgy tudnánk meghatározni, hogy ebben a világnézetben az anyagi és a szellemi-természetfölötti egyáltalán nem válik el egymástól. Minden létező (kő, fa, növény, állat, forrás, hegy, ember stb.) egyben szellem is, vagy legalábbis van szelleme. A természetfölötti és a természetes átfolyik egymásba, minden természetes esemény egyben természetfölötti esemény is, mindent áthatnak a különböző szellemek.
A természettudományos materialista világnézet szerint a vallások "fejlődésének" következő nagy állomása a politeizmus (többistenhit). Ahogyan az emberi társadalom az "ősközösség" homogén strukturálatlanságából kilépett és rétegződni, valamint szerveződni kezdett, vagyis vezetőkre és vezetettekre, gazdagokra és szegényekre, társadalmi "osztályokra" oszlott, többréteg? hierarchia alakult ki, ezt a jelenséget az emberek "rávetítették" a természetfölöttiről alkotott elképzeléseikre, és azt is hierarchikusan rendezettnek, rétegzettnek kezdték látni – legalábbis ezt tanítja általában a természettudományos materialista világnézet a politeizmus kialakulásáról. (Ebben szintén erős darwinista és marxista hatást fedezhetünk fel.) Korunk világképe szerint valahogy így emelkedett ki az emberiség az animizmusból, és lépett tovább a többistenhit felé, amelyben a különböző istenek, félistenek, daimónok és daimonionok, titánok, gigászok, valamint ezernyi egyéb, különböző szint? szellemi lény hierarchikus társadalma kezdte betölteni a természetfölötti világot – az emberek képzeletében. A különböző ókori királyságok megjelenésével aztán az a képzet is felmerült, a földi berendezkedés mintájára, hogy a szellemi lények világának csúcsán is egy királynak kell állnia, egy legfőbb istenségnek. Ezek azonban különböző harcokban cserélődhetnek is. (Uranosz helyét Kronosz, Kronosz helyét fia, az őt megölő Zeusz foglalja el, amíg őt is le nem taszítja majd valamelyik másik istenség
)
A ma elfogadott fő vallástörténeti elméleti rendszerek szerint a következő nagy lépés a monoteizmus (egyistenhit) megjelenése volt, amely a zsidóság hitéhez köthető, bár manapság népszerű az a – tudománytalan – mítosz is, amely szerint valójában Egyiptomban jelent volna ez meg először, s onnan hozták magukkal a kivonuló izraeliták. Ez nemzeti és antropomorf egyistenhit volt a természettudományos materialista vallástörténet szerint: nemzeti, mert az egyetlen Isten csak Izrael számára vált megismerhetővé; és antropomorf (emberalakú), mert az Ószövetség Istene emberi tulajdonságokkal bír: bánkódik, szeret, haragszik, beszél, örül stb. A második nagy monoteista hit korunk vallástörténészei szerint a kereszténység lett, amely az egyetlen Istent a világ valamennyi nemzete számára megismerhetővé és megismerendővé tette. Majd ez után következett a harmadik nagy monoteista vallás, az iszlám, amely – főként a görög arisztotelészi filozófia hatására – azt állította, hogy az Isten teljességgel megismerhetetlen, és semmit sem lehet róla állítani (tehát nem antropomorf, emberszer?).
A görög filozófusok egy része egyébként már régebben, még a kereszténység előtt logikai, intellektuális úton eljutott addig, hogy sok-sok istenük fölött kell állnia egy egyetlen, örök lénynek – aki azonban emberi eszközökkel megismerhetetlen, s így semmit sem tudunk mondani róla, legfeljebb annyit, hogy egyetlen, létezik, és esetleg azt is, hogy jó.
A középkori keresztény teológia és filozófia főként e görög filozófusok nyomdokain értelmezte a Szentírást, és az iszlám birodalommal közösen gondolkodva, vitázva az egyetlen Istenről alkotott képét teljesen megfosztotta az antropomorf, személyes vonásoktól, Isten végül egy elgondolhatatlan elvont fogalommá, felfoghatatlan eszmévé hígult. A híres matematikus-tudós-filozófus, Blaise Pascal nagyszerűen megfogalmazta ezt a különbséget, amikor egy személyes isteni érintettség nyomán, amelyet tűzhöz hasonlított, ezt írta: "Az Ábrahám, Izsák és Jákob Istene – nem a filozófusok istene!"
Az Istenről alkotott kép "szublimálódása" nyomán a középkor vége felé megszületett – a történelemben először Európánkban! – a deizmus, az ateizmus és a materializmus, amely azután egyetemes világnézetté és teljes világmagyarázattá (Nagy Robbanás-elmélet, evolúció stb.) nőtte ki magát a nyugati civilizációban, amelyről újra hangsúlyozni kell, hogy fennállásának öt-hat évszázada óta e társadalmak polgárainak zsigereibe, legmélyebb tudatalattijába is beitta magát, ami miatt az ebben a civilizációban élőknek az a benyomásuk alakult ki, hogy ez az abszolút igazság, és automatikusan, öntudatlanul ostobaságnak érzékelnek mindent, ami ettől eltér. Ennek megfelelően a Szentírás értelmezését is a bibliakritika és a "demitologizálás" ("mítosztalanítás", a Biblia elbeszéléseinek a "mítoszoktól való megtisztítása") uralja még a keresztény felekezetek nagy részének teológiai egyetemein is (sőt ott a leginkább).
Mindezek közben nem feledkezhetünk el arról, hogy a mi nyugati, a világot jelenleg épp az uralma alá hajtani készülő civilizációnkon kívül még léteznek mások is, amelyekben a politeizmus, illetve számos helyen az animizmus az uralkodó "zsigeri" világnézet, s ahol a miénk világnézetéből és életfelfogásából – kis túlzással – szinte egy szót sem értenek. (Valóban monoteista civilizáció azonban jelenleg, úgy tűnik, nem létezik.)
2003. 08. 08. (VII/32)
