Európa kormányfői a tárgyalóasztalnál. Róma képét festik a falra Fotó: MTI
"Európa jövője több évszázados civilizációjából sarjad. A globalizált világ Európájának újból fel kell fedeznie ősi vezető szerepét, újra kell élesztenie civilizációjának gyökereit. Európa valódi identitását nem lehet leírni a földrajzi határok megváltoztatásával, s ezt nem is a politikai történelem determinálja, amelyet túlságosan is gyakran rútítottak el polgárháborúk és tragédiák. Európa valódi identitását kultúrája alakította ki." Berlusconi e hangzatos gondolata az ügyes hazugságoknak, csalfa csúsztatásoknak, fogalmi tisztázatlanságoknak olyan robbanóelegyét alkotja, amely már-már eléri a kritikus mennyiséget. "Európa elnöke" élesen elhatárolja egymástól az Óvilág politikai és kulturális történelmét: míg az előbbit szerinte (is) szégyenfoltok tarkítják, ez utóbbi épp\' makulátlansága folytán látszik alkalmasnak az Európa-Ház alapozására.
De valóban jogosult-e a kétféle történelem különválasztása? Aligha. Ráadásul a szónok itt használt történeti szakkifejezése ("polgárháborúk") egyenesen hazugság; eufémizmusa ("tragédiák") pedig az álszenteskedés csimborasszója. S ha naivul úgy vélnénk, hogy az előbbi csupán véletlen nyelvbotlás, átmeneti rövidzárlat, megint csak ki kell ábrándulnunk, mivel a beszédben még egyszer felbukkan e gondolat: "1957-ben, itt Rómában született meg az Európai Közösség, egy kezdetleges kicsi Európa, addigi története legdrámaibb polgárháborújának romjain." Ha nem is volt valaki a második világháború szenvedő részese, annyit nagyszüleitől, szüleitől vagy akár a történelemkönyvekből is tudhat – kellene tudnia! –, hogy a földkerekség 1939 és 1945 között elszenvedett kataklizmáját durva történelemhamisítás "európai polgárháborúnak" nevezni.
Európa politikai és kulturális történelmének különválasztása azért sem lehetséges, mert e kettő éppen az öreg kontinensen fonódott össze szétbogozhatatlanul. Európa hiába feszítette ki sokszor szellemi szabadságát a politikával szemben a végsőkig, hiába szőtte át szenvedélyes tudásvágyát a szigorú igazságkeresés, politikája mindig a régi maradt. Paul Valéry írja: "Az említett (szellemi, kulturális, tudományos) gazdagságból és kivételes forrásokból csak annyit merített, amennyi primitív politikájának még félelmetesebb, még barbárabb fegyvereket adott." Érdemes megemlíteni, hogy ezt a mondatot Valéry 1945-ben vetette papírra (Regards sur le monde actuel). Csakúgy mint ezt: "Szerencsétlen Európa! Inkább a burgundiak és armagnaciak béka-egér harcát játszotta, ahelyett, hogy megszerezte volna a földkerekségen azt a szerepet, amelyet a rómaiak a maguk idejében meg tudtak szerezni, és századokon át meg is tudtak tartani. Számuk, eszközeik a mieink mellett eltörpültek. Azonban csirkéik belső részeiben több helyes és következetes gondolatot találtak, mint amennyi a mi egész politikai tudományunkban akad." Kemény szavak ezek, de vajon Európa elmúlt öt évtizedének történelme cáfolta-e őket? Ha csak egy pillantást vetünk az Egyesült Államok vagy akár néhány kelet-ázsiai ország gazdasági, politikai vagy katonai potenciáljának mutatóira, azt kell mondanunk, Európa még mindig távol áll attól a lehetőségtől, amely egykor a római köztársaság számára az imperium Romanum megteremtését történelmi szükségszerűséggé tette. Hiába büszkélkedik Berlusconi azzal, hogy a római szerződés az urbs urbiumban (városok városa), a Római Birodalom egykori fővárosában került aláírásra, a mai Róma halvány árnyéka csak egykori önmagának.
Kultúrbarbárság
2003. 10. 10. (VII/41)
