Amerikai keresztények egy jeruzsálemi szolidaritási meneten. Hisznek Izrael jövőjében Fotó: Reuters
"Azt állítod, barátom, hogy nem gyűlölöd a zsidókat, te pusztán »anticionista« vagy" – írta Martin Luther King "egy anticionista barátjához" 1967-ben, egy évvel a meggyilkolása előtt. "Én viszont azt mondom, szóljon az igazság a magas hegycsúcsokról, és visszhangozzék a völgyeken át Isten földjén: mikor az emberek a cionizmust bírálják, a zsidókat értik rajta
Az antiszemita minden lehetőségnek örvend, mikor gonoszságát kibocsáthatja. Az idők során illetlen dologgá vált a zsidók iránti gyűlöletről nyíltan szónokolni. Eképp az antiszemita örökösen új formákat és fórumokat kénytelen mérgének keresni. Micsoda öröm hát számára az új maskara! Ő nem gyűlöli a zsidókat, csupáncsak anticionista..." Mivel a cionizmus elleni támadás a zsidók népként való önmeghatározásának elutasítását jelenti, a neves emberi jogi aktivista szerint az anticionisták a minden népnek kijáró önrendelkezési jogot tagadják meg a zsidó néptől. "Miért van ez?" – teszi fel a kérdést. "Tudod, hogy a cionizmus nem egyéb, mint a zsidó nép álma és ideálja, hogy visszatérjen szülőföldjére, és ott éljen."
A politikai cionizmus eszméje azért sem lehet indoka a zsidógyűlöletnek, mert maga a cionizmus éppen a zsidógyűlöletre adott önvédelmi válaszként fogalmazódott meg a 19. század második felében. A zsidó nemzetállam létrehozását célul kitűző eszme a cári Oroszország határain belül, a század legnagyobb – és legtöbbet háborgatott – zsidó közösségeiben vert először gyökeret. A népességet egységes és kezelhető társadalommá alakítani kívánó cári önkényuralom részéről ugyanis rendkívüli nyomás nehezedett a nagyszabású birodalmi célkitűzés útjában álló orosz zsidóságra, hogy adja fel a hagyományait. Miután a mindennapjaikat szabályozó, megalázó törvényeket fizikai erőszak és teljes országrészekből való kiűzetés követte, az elviselhetetlenné vált helyzet zsidó fiatalok tömegeit mozgósította. Önvédelmi reakcióik közül a Hovevé Cion (Cion szerelmesei) elnevezés? mozgalom adta a legradikálisabb választ: a zsidóság Palesztina földjén való tömeges letelepedésének szükségességét.
A cionista program négy szorosan összefüggő tételen alapult. Először is, az üldöztetésekkel és megalázásokkal szembeni kiszolgáltatott helyzet drasztikus és a teljes zsidóságra kiterjedő megoldást követel. Másodszor, emancipációjukat maguknak a zsidóknak kell megteremteniük. Harmadszor, csak egy területi alapon álló megoldás lehet hatékony, vagyis helyzetüket csak akkor lesznek képesek maradandóan normalizálni, ha egy adott földrajzi területen többségi népcsoporttá válnak. Negyedszer, csak a saját tulajdonukban lévő területen lesznek képesek az elképzeléseik szerint alapvetően szekuláris zsidó nemzeti kultúrát és a héber nyelvet újjáéleszteni.
Nemzetközi politikai színtérre Herzl Tivadar, a budapesti születés? fiatal bécsi újságíró és divatos színpadi szerző vitte a cionizmust, bár kezdetben – miután szembesült az osztrák politikai antiszemitizmus térnyerésével – meggyőződése volt, hogy csak a katolikus hitre való általános áttérés hozhat megoldást a zsidók számára. A párizsi Dreyfus-per józanította ki a tárgyaláson tudósítóként jelen lévő bécsi újságírót, akinek értelmezése szerint a zsidó emancipáció és liberális jogegyenlőség éppen szülőföldjén, Franciaországban vallott látványosan kudarcot. Ekkor vált Herzl felismerésévé, hogy bár kívánatos lenne a nyugati szekuláris kultúrához való zsidó
asszimiláció, az antiszemitizmus miatt ez megvalósíthatatlan, megoldást pedig egyedül a zsidók államának létrehozása hozhat. Felismerésének a politikai cionizmus 1896-os programadó röpirata, a "Der Judenstaat" (A Zsidó Állam) adott hangot. A rákövetkező évben Herzl összehívta az Első Cionista Kongresszust, amely "közjogilag biztosított otthont" kért a zsidó nép számára Palesztinában. "Bázelben megalapítottam a zsidók országát, és ha most még nevet is ezen valaki, várjatok öt vagy legfeljebb ötven évig, és meglátjátok" – jegyezte fel a naplójába Herzl a kongresszust követően. Politikai és területi célkitűzéseikből adódóan követőinek egyrészt a nemzetközi elismerésért kellett megküzdeniük, másrészt eszmei síkon kellett véget nem érő harcokat vívniuk a velük érdekellentétben álló csoportokkal, különösen a beolvadást szorgalmazókkal, valamint a vallási ortodoxiával, melynek hagyományaival szemben a cionizmus világi alternatívát kínált. Herzl jóslata végül mégis beteljesedett: 1947-ben, a naplóbejegyzés után ötven évvel Palesztinát zsidók és arabok között osztották fel.
B. másodrend? vádlott hitvallásából nagyobbrészt a Cion bölcseinek jegyzőkönyve cím? antiszemita hamisítvány köszön vissza, kisebb részben pedig az a vád, mely szerint a cionisták a nyugati imperializmus gyarmati katonái. "A mi telepeseink nem úgy érkeznek ide, ahogy gyarmatosítók tennék, akik a bennszülötteket szokták dolgoztatni maguk helyett. Ellenkezőleg: ők maguk markolják meg az ekeszarvat, és feszítik meg az erejüket, hogy termővé tegyék a földet" – válaszolta a rágalomra Martin Buber. Ezenfelül – jegyezte meg Paul Johnson brit történész egy 1983-as munkájában – a nyugati világ összes külügy- és védelmi minisztériumában ellenszenvet tanúsítottak a cionisták ügye iránt.
A cionista rákfenével riogatók visszatérő hivatkozási alapja emellett az 1975. évi ENSZ-határozat, amely a cionizmust rasszizmussal azonosította. Nem minden esetben utalnak viszont arra, hogy amikor 1991-ben az ENSZ közgyűlése a hidegháborús szovjet–arab Izrael-ellenes kampány részeként meghozott határozat
visszavonása mellett döntött, muszlim országokat leszámítva csak Kuba, Észak-Korea és Vietnam helyezkedett szembe a többséggel. A több mint száz különböző országból származó izraeli polgárok bizonyára értetlenül állnak az őket "lerasszistázó" nyilatkozatok előtt. Annál is inkább, mert alapítása óta az ország fekete – jemeni, indiai, többségükben pedig a légi akciókkal beutaztatott etiópiai születés? – lakosok tízezreivel is gyarapodott. "A történelem során először nem láncra verve, hanem méltósággal, nem rabszolgákként, hanem polgárokként szállítják feketék ezreit egy másik országba" – írta 1985-ben a "Mózes-hadművelet" kapcsán a New York Times.
Az eredeti minta
2004. 01. 30. (VIII/5)
