hetilap

Edmund Stoiber bajor miniszterelnök a müncheni mészárlás 30 éves évfordulóján Fotó: Reuters

Az ész öngyilkosságai

A nyugati civilizáció polgárai az ész öngyilkosságának tanúi, részesei és áldozatai. A józan ész elárulása magában hordozza a büntetést, mert az a társadalom felbomlását eredményezi. De ki merészeli állítani, hogy a nyugati civilizáció polgárai bomlott elmével élnek? Hiszen az immár naponta felbukkanó űrkutatási, kommunikációs találmányok és a gazdasági növekedés adatai éppen az ész józanságát, sőt, diadalát bizonyítják. Az egészség megőrzésének, az öregedés megzabolázásának kutatási eredményei éppen azt sugallják, hogy "Ihajj-csuhajj, sose halunk meg!". Ez azonban csupán látszat. A délibábnál is csalókább! Hiszen a pillangószárny-rebbenésről szóló elmélet értelmében, ha Tokióban egy pillangó meglebbenti a szárnyát, az a világ másik felén felhőkarcolók összeomlását okozhatja. Nagyon igaz ez abban a korban, amelyben bolygónk gazdasági, ökológiai, társadalmi-politikai történései országhatárokkal mit sem törődve érvényesülnek. Az öngyilkos ész korában pedig egyre pusztítóbban hatnak. 

A nyugati civilizáció egy barbár ellentmondással nyitja meg kapuit a barbárság előtt. A mindenáron való haszonszerzés és a kötelező fogyasztás végzetes egoizmusa csupán az egyéni érdekeket engedi érvényesülni, miközben vakká, süketté, némává és bénává tesz a civilizáció egészének védelmére. Egyes országok és régiók gyakran éppen sorsdöntő helyzetekben csakis saját anyagi és kicsinyes hatalmi érdekeikért hadakoznak. Valójában handabandáznak olyan korszakban, amelyben a civilizáció egészét fenyegeti végveszély, mert az emberi fajta történelmében először egy civilizáció elleni támadás fajtánk önmaga ellen indított háborújának közepette zajlik. Így hát ezúttal nem csupán egy civilizáció bukása és a barbárság diadala, hanem emberi fajtánk önpusztítása fenyeget. Eközben azt tapasztalhatjuk, hogy mint az ókori Róma végnapjai idején, a mai fórumokon és a mai szenátusokban is józannak mutatkozó őrültek, őrültségükkel kérkedők szónokolnak népek, országok, sőt, emberi fajtánk létét fenyegetve.

Vészjósló szavakat csak vészt jósló tények hitelesíthetnek. A hitleri és sztálini rémtettek, Hirosima és Nagaszaki után a
legújabb kori terrort bevezető rémtett: az 1972-es müncheni olimpiai mészárlás rázta meg a világot. Pontosabban meg kellett volna rázza. De nem rázta meg. Mert azok, akiknek cselekedniük kellett volna, úgy tettek, mintha földrengés helyett csupán egy pillangó lebbentette volna meg szépséges szárnyait. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Franco spanyol diktátor egykori minisztere nemcsak az olimpia megszakítását, hanem a későbbi olimpiákon a szépség, ifjúság, barátság ünnepén történt tömegmészárlásra való megemlékezést is megtiltotta. A NOB elnöke ezt csakis a Nyugat vezetőinek jóváhagyásával tehette. A szégyenteljes tett korántsem csupán a meggyilkoltak emlékét sértő kegyeleti vétség volt. Korántsem! Ez a becstelenség egyben üzenet volt a Szent Háború vezérei és harcosai számára: "Magasztosnak hirdetett ügyeteket mi szó nélkül magunkévá tesszük. Így hát tegyetek azt, amit jónak láttok. Ha jogosnak ítélitek tolószékkel együtt tengerbe hajítani egy béna öregembert, csak tegyétek! Magasztos ügyetek diadaláért csak kaszaboljátok le az iskolás gyerekeket iskoláikban, robbantsátok föl az odautazó gyerekeket az autóbuszokban! Öltsetek álarcot és öljetek, öljetek és öljetek! Robbantsatok mindent és mindenkit, aki mozog és azt is, ami nem! Ígérjük, hogy csak úgy nem zavarjuk derekas tetteiteket, mint ahogy 1972-ben a müncheni olimpián sem zavartunk benneteket. Bízhattok bennünk, hogy álljuk a szavunkat! Ha két mészárlás között van időtök fellapozni a közelmúlt könyveit, akkor megtudhatjátok, hogy Hitlert sem zavartuk Európa meggyalázásában, egy még soha nem látott népirtásban, és saját népe, a német nép megtizedelésében."

Az iszlám fundamentalista terror vezérei és gyalogosai megértették az üzenetet. Megkezdődött a nyugati civilizáció elleni terrorhadjárat szárazföldön, levegőben és vízen. Ez a Szent Háború az izraeli–palesztin viszály rendezésének fedőnevét kapta. Csakúgy, mint a hitleri fasizmus világhódító terve 1938-ban a Szudéta-kérdés rendezésének fedőnevét nyerte el. A "Szudéta-kérdés rendezése" után azonnal megkezdődött egész Európa lerohanása. Korábban meg nem élt öldöklés és népirtás. Megkezdődött egy "tudományosan" indokolt és magasztosnak hirdetett világhódítási terv, az igazi Terv megvalósítása. 

Az 1972-es müncheni mészárlás az 1973-as egyiptomi–szír támadás, majd az olajembargó, majd a repülőgép-eltérítések, majd a teheráni–amerikai követség lerohanása és diplomatáinak egy évig tartó fogsága, majd utasszállító repülőgépek levadászása, majd a New York-i ikertorony elleni első – immár feledésbe merült – támadás, amely "csupán" öt áldozatot követelt, majd a tanzániai és a kenyai amerikai követségek elleni gyilkos támadás, közben az izraeli civil lakosság elleni mindennapos "szabadságharcos" öldöklések nehezen számon tartható sorozata következett. Ezt a véres színjátékot egy korrupt terroristavezér világkörüli diadalútja kísérte. A Nyugatnak a terrorral való alig titkolt, sőt, időnként büszkén vallott szövetsége elkerülhetetlenül vezetett a New York-i ikertorony és a Pentagon elleni támadáshoz, a jemeni, a Bali-szigeteki és a madridi tömegmészárlásokhoz.

A két világháború között a Nyugat viaszt tömött saját fülébe, hogy ne hallja a hallhatót, saját szemét szúrta ki, hogy ne lássa a láthatót. Így alapozták meg az agresszor és áldozata szövetségét. Lelke és önérzete azért mindenkinek van. Ha más nem, hamis önérzete. Ezért a Nyugat két világháború közötti lélekpirító és egyben öngyilkos tettei elé fügefalevél kívánkozott. Valami magyarázat. Valami. Bármi. Ahhoz a szomorújátékhoz azt találták ki, hogy Hitler gyilkos tombolása valójában csak egy alacsony származású férfiú faragatlansága, amelyet hiba lenne mellre szívni. Különben sem lenne jogos a neheztelés – a felháborodásról nem is szólva –, mert a vezérkancellárnak nagyjából igaza is van; hiszen a germánság olyan nagy történelm? és nagy élettérre jogosult, hogy a szűk német határok között valóban fuldokol, és ezt el kell ismerni. A Nyugat értelmiségi elitje hasonló tragikomédiát állított a történelmi színpadra a véres szovjet diktatúra védelmére. "Lehet, hogy a kolhozosítás némi kilengésekkel jár. Lehet, hogy a rendszer ellenfeleinek perei jogi hiányosságokkal terhesek, ámde mindez csupán egy születő, nagyszer? Új Világ gyermekbetegsége. Vagy talán maga Lenin, maga Vlagyimir Iljics nem megmondta, hogy a kommunizmus nem mentes bizonyos gyermekbetegségektől? 

Az egyre búbánatosabb Nyugat immár olyan gyakorlatra tett szert az önámításban, hogy a legújabbkori öncsonkítás évadján már nem kellett új magyarázatok után kutatnia. Csupán a régi frázisokat kellett újakkal felcserélnie. Így vált lehetségessé, hogy véres terrorakciók sorozatát, követségek felrobbantását és lerohanását, a művelt Nyugat nem csupán tűrte, de dollármilliárdokkal támogatta is. A többi között abból a bölcs megfontolásból, hogy a terror támogatóit a terror majd megkíméli. Nem kímélte meg. És a jövőben a dolog öntörvénye szerint még sokkal kevésbé kíméli meg. Akik mégis erre számítanak, azok nem tudják, vagy ha mégis tudják, nincs bátorságuk tudni, hogy a lélek sebeinek vérszagára is éji vadak gyűlnek. 

Egy másik megfontolás is közrejátszott a legújabbkori terror és a Nyugat szövetségének születésében. Erről a megfontolásról Jeremiás próféta könyve 31. fejezetének 29. versében szól: "Az apák ettek éretlen gyümölcsöt, és a fiak foga vásott el." Ezt a megfontolást a köznyelv így alakította át: "Utánam az özönvíz!" Más szóval: "Egye fene, tegyük azt, ami kellemes napjainkért leginkább kézre esik, hiszen egyszer élünk. A többi legyen az utánunk jövők gondja!" Csakhogy a próféta könyve 31. fejezetének 30. versében így folytatta jóslatát: "Ama napokon nem mondják többé, az atyák ettek savanyút és fiaik foga vásott bele, mert kiki a maga gonoszságáért hal meg." A prófétai intés korunk nyelvén így hangozhat: "Emberek, az ég szerelmére, vegyétek észre, hogy a történelem eseményei immár repülőgépeitek, sőt, rakétáitok sebességével kelnek versenyre. Így hát saját bűneitekért ti magatoknak kell bűnhődnetek."

Egyre mélyülő aggodalommal kell kísérjük a nyugati civilizáció, sőt egész emberi fajtánk bárkájának útját. Egyre inkább úgy látszik, hogy hajónk viharos vizekről a bermudai halálháromszög felé közelít, ahol a hajók nyomtalanul tűnnek el hullámsírjaikban. Egyre inkább úgy látszik, hogy bárkánk egyre kormányozhatatlanabbá válik. Az a bárka, amelyen nem csupán mi, a Nyugat emberei utazunk, hanem az iszlám Szent Háború harcosai is útitársaink. Vagyis: bár a színpad előterének látványa két ellenséges hajóraj csatája, ám ez a kép ismét csalóka. Valójában – történelmünkben először – két ellenséges civilizáció egy hajóra került. Ezen a hajón, a barátnak és ellenségnek helyet adó egyetlen hajón bontakozik ki a két kultúra küzdelme. Ezen az egyetlen hajón folytatott küzdelem pedig az egyetlen hajó süllyedésével fenyeget.

Ezt a legfontosabb gondolatot, a Siralomházból való Fellebbezést azonban hagyjuk a végére.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek