Krisztusnak azért kellett bejönnie a világba, mert másképpen nem tudott volna az emberhez elközelíteni Isten jelenléte, élete, Isten természete. Valakinek azt le kellett hoznia a mennyből, mert az emberek elszakadtak az isteni jelenléttől, az Ő természetétől, igazságától, erejétől, hatalmától, Isten életétől. Mivel pedig ez az elszakadás az ember részéről olyan mértékű volt, hogy kibékíthetetlen ellentét jött létre saját állapota és Isten állapota között, így ezt a mély szakadékot emberi oldalról nem lehetett áthidalni. Ezért a másik oldalról kellett Istennek hidat vernie az emberi szív, sőt az egész emberi élet felé.
A mennyben ugyanis emberi mértékkel és szóval kifejezhetetlen fontosságú jelenet zajlott le: az örökkévaló Krisztus, látván, hogy az ószövetségi áldozatokon keresztül az ember nem tud Isten jelenlétébe kerülni, fölajánlotta magát az Atyának – ahogyan az a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetében le van írva –, hogy cselekedje az Atya akaratát. Ezt a felajánlást az Atya elfogadta, és megajándékozta az önmagát isteni természetéből kiüresített Krisztust emberi természettel: hús-vér valósággal. Ő aztán ebben a hús-vér valóságában elhozta az emberi természetben megvalósuló isteni tisztaságot és szentséget, az isteni életet és természetet, valamint az isteni erőt és hatalmat a bajba jutott emberek számára.
Ha a Messiás nem testesült volna meg, akkor az embernek semmi esélye sem volna arra, hogy Istennel találkozzon. Ehhez a Messiásnak feltétlenül le kellett jönnie a mennyből, és az emberi természetet fel kellett vennie magára. Ezt az emberi természetét kente fel a Szentlélek, amely esemény által Isten bizonyságot tett arról, hogy amennyiben az emberi természet mentes a bűntől és annak következményeitől, továbbá rájön még a Szentlélek kenete is, akkor igenis képes az ember Isten jelenlétében élni; tehát az ember képes Istennel együtt élni. Sőt, nemcsak együtt élni képes az ember Istennel, hanem még Isten dolgait is tudja cselekedni.
A názáreti Jézus földi életére ezért úgy kell tekintenünk, mint egy hozzánk mindenben hasonló embernek az életére és cselekedeteire, aki bár származására nézve különbözött a többi embertől – hiszen a mennyből jött –, mégis igazi emberré lett, ugyanis valóságosan kiüresítette magát. Isteni természetét nemcsak leplezte, hanem valóban le is mondott róla, azaz emberi természetet vett fel, hogy a későbbiekben ebben az emberi természetben jelenjen meg a romolhatatlan, halhatatlan élet, az isteni egészség, az isteni áldások, az isteni gyógyító és szabadító erők. Mindazon áldások megmutatkoztak a názáreti Jézus Krisztusban földi szolgálata alatt, amelyek az ember számára a szabadságot jelentik a Sátán elnyomása és a halál uralma alól, illetve magától a bűntől is megszabadítják.
Isten útja, amely a mennyből, a halhatatlanság, romolhatatlanság, tökéletesség világából indul ki, egészen a golgotai kereszthalálig tart. A megfeszített Jézus Krisztus jelzi azt a pontot, ameddig Isten eljött értünk. Ezen a megfeszítetten ott vannak a bűneink, továbbá ott vannak a bűneink következményei is: a betegségek, a nyomorúságok, a megkötözöttségek és minden, ami a bűnnel áll összefüggésben. Rajta vannak az átkaink is: személyes, generációs és nemzeti átkaink egyaránt.
Az emberek gyakran szomorúan veszik tudomásul, hogy Jézus Krisztus a feltámadása után viszszatért a mennybe, mert ebből csak annyit érzékelnek, hogy Ő már nincs itt. Holott a mennybemenetel is felmérhetetlen jelentőségű esemény: miután Isten országa visszafogadta az ember Jézust, az Atya újra Úrrá és Krisztussá kente fel, jobbjára ültette, és mindent a lábai alá vetett, ami csak létezik a mennyben és a földön.
A felmagasztalás nekünk is szól: azt hirdeti, hogy megnyílt a menny ajtaja, és szabad lett a Szentek Szentjébe vezető út. A Messiás a lehető legtávolabbi pontig eljött az emberért, vagyis egészen a kereszthalálig, de utána feltámadott és visszatért a mennybe. Jézusból olyan természetfölötti erő áradt ki, hogy rajta keresztül az embereket megérintette az örökkévalóság: meglátogatta őket a romolhatatlan élet ereje, a feltámadás ereje.
(részlet Németh Sándor: Újjászületés címmel decemberben megjelent könyvéből)
2005. 12. 23. (IX/51)
