hetilap

Mit akar a Hamasz, ez a viszonylag fiatal, 1987-ben alapított palesztin mozgalom, melyet a nemzetközi szervezetek, illetve az országok közössége egyöntetűen „terroristának” bélyegez?
Ahhoz, hogy választ találjunk erre a kérdésre, három problémára kell kitérnünk. Először is érdemes néhány szót szólni arról, hogy érettek-e napjainkban az arab, illetve palesztin tömegek a demokráciára, vagy sem. Másodszor: van-e párhuzam a Palesztinában lezajlott politikai átalakulás, és az arab világ egészében zajló folyamatok között? Végül pedig érdemes közelebbről megvizsgálni a Hamasz alapokmányát, illetve szervezeti felépítését is.
1992-ben az első, demokratikus körülmények között megtartott algériai választás első fordulójában a FIS (Iszlám Üdvfront) szerzett többséget, s várható volt, hogy a második forduló után hatalomra jut, és az addig kormányzó katonai juntának távoznia kell. A tábornokok ezt nem várták meg, hanem érvénytelennek nyilvánították a választást, mondván, hogy a nép nem elég érett a demokráciára. Döntésük következménye tragikus, több tízezer ember életét követelő polgárháború lett, s Algéria, ez a kifejezetten jó adottságú arab ország csak napjainkra jutott el a viszonylagos stabilizálódásig.
Lehet-e állítani, hogy a palesztin nép is éretlen a demokráciára? Ezt nem állította sem George W. Bush, sem más külföldi hatalom vezetője, mint ahogy Mahmúd Abbász sem ragadtatta magát ilyen kijelentésre. A Hamasz funkcionáriusai, akiket a nemzetközi média megszólaltatott, mind büszkén emlegették a palesztin nép szuverén, demokratikus döntését. Nem Palesztina az egyetlen arab ország, ahol az országot megszálló nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok a demokrácia meghonosításával kísérleteznek. Legitim parlamentje van Afganisztánnak, és legújabban Iraknak is. De senki sem tudja, hogy ha egyszer ezekből az országokból visszavonják a megszálló csapatokat, életben maradnak-e ezek a viszonylag demokratikusnak tekinthető politikai rendszerek, vagy rövid időn belül megdöntik őket az iszlám fundamentalizmus elveit valló, nyílt terrort gyakorló és jelentős tömegtámogatást élvező erők, akik lényegében azt vallják, hogy az arab tömegeknek nem való a demokrácia, mert az istentelen rendszer, és ellentétben áll az iszlám alapelveivel.
Az, ami most Ciszjordániában és Gázában történt az urnák előtt, inkább hasonlít az 1992-es Algériára, mint a 2004-es afgán vagy a 2005. decemberi iraki választásokra. Az izraeli hatóságok ugyanis nem ellenőrzik a palesztin médiát, az oktatási rendszert és a kultúrát valamint a vallásgyakorlatot, s csak Kelet-Jeruzsálemben emeltek korlátokat a Fatah és a Hamasz választási kampánya elé. Ezzel szemben a megszállók mind a soknemzetiségű Afganisztánban, mind a hasonló etnikai struktúrájú Irakban ellenőrzésük alatt tartották, és tartják ma is a televízió- és rádiócsatornákat, illetve a lapkiadást, ezért az új hatóságokkal szembeni nyílt ellenállásra, a terrorizmus támogatására csak a mecsetekben hívhatták fel a lakosságot. Az izraeliek által ellenőrzött palesztin területeken a választási kampány szónokai bátran elrugaszkodtak a valóságtól, figyelmen kívül hagyták az alapvető tényeket, és elmerültek a tömeglélektani-vallási fantazmagóriák örvényében. Ez, és az Izraellel szembeni vallási gyökerekre visszavezethető zsigeri gyűlölet vezetett a Hamasz fölényes győzelméhez. 

Kőbe vésett charta

A Hamasz Chartának elején olvasható Hasszán al-Banna imámnak és mártírnak, az egyiptomi muzulmán testvériség alapítójának prófétikus kijelentése: „Izrael mindaddig fennmarad, amíg az Iszlám meg nem semmisíti, ahogy az elődeit.” A „könyörületes és irgalmas Allah” nevében megfogalmazott alapító okirat „Ideológia és célok” című fejezete konkrétan utal az 1920-as években Egyiptomban keletkezett Iszlám Testvériség nevű szervezetre. A Hamasz (betűszó, jelentése Harakat Al-Muquawama Al-Iszlamija, Iszlám Ellenállási Mozgalom, de ugyanakkor a hamasz szó bátorságot is jelent arabul) az Iszlám Testvériség palesztin ágaként határozza meg magát. A rivális palesztin szervezetekkel, így a Fatahhal is többször véresen leszámoló Hamasz szoros kapcsolatot tart fenn az iráni rendszerrel, és az élet valamennyi területen érvényesíteni akarja az iszlám alapelveit.
Felfogása szerint Izrael és a „náci zsidók” könyörtelen megsemmisítése minden igazhitű vallási kötelessége, „vakf”. A muszlimoknak Mohamed szavait kell követniük, aki, miután leszámolt a medinai zsidókkal, megjövendölte: „Nem jön el az idő – tudniillik az utolsó ítéleté –, amíg a muszlimok le nem győzik a zsidókat (és meg nem ölik őket), és ameddig a zsidók sziklák és fák mögé nem rejtőznek, melyek felkiáltanak: Ó, igazhitű! Zsidó van mögöttem, gyere és öld meg őt!” A charta folyamatosan a megsemmisített ellenségekre hivatkozik, a keresztesektől a tatárokig, és a jövőre vonatkozóan nem kínál semmiféle perspektívát a szent háború, a dzsihád folytatásán kívül.
A Hamasz a nacionalizmust alárendeli a vallási hitnek, s ezen az alapon chartája tizenharmadik cikkelyében elutasít minden „békés megoldást és nemzetközi konferenciát a palesztin probléma megoldására, amely ellentétes az Iszlám Ellenállási mozgalom hitével”. Célja az iszlám Palesztina megteremtése, amelyből egy hüvelyknyit sem szabad átengedni a „cionista ellenségnek”, és amelynek fővárosa csak az iszlám harmadik szent helye, Jeruzsálem lehet. A Szentföldnek minden más, az iszlám seregei által egyszer már meghódított területtel együtt az igazhitűekhez kell tartoznia, felszabadítása a muszlimok szent kötelessége.
A Hamasz a vallási fundamentalizmust politikai tényezővé emelő szervezet, amely felépítésében vitathatatlanul rokonságot mutat a jelenlegi iráni rendszerrel. Ahogy az ajatollahok Iránjával sem tud mit kezdeni a nemzetközi közösség, annak ellenére sem, hogy veszedelmesen közel került a nukleáris fegyver birtoklásához, és nyíltan Izrael elpusztítására törekszik, a Hamasz választási győzelme után is tanácstalan a fejlett világ. Valószínűtlennek tűnik, hogy a Hamasz belátható időn belül megváltoztatja alapító chartáját, és feladja a nemzetközi közvélemény által terrorizmusnak tekintett fegyveres tevékenységét. Márpedig ha a Hamasz kitart a palesztin tömegek által nyíltan támogatott elvei mellett, a Közel-Keleten a „békés tárgyalásos megoldás”, az izraeli–palesztin békekötés valószínűleg hosszabb időre lekerül a napirendről. 

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek