A Szentszék már tavaly tervbe vette a törökországi zarándoklatot, hogy az
újonnan megválasztott egyházfő a kereszténység kis-ázsiai gyökerei előtt
tiszteleghessen, és tovább egyengesse elődje, II. János Pál egyik
leghangsúlyosabb törekvését, a keleti egyházak felé való katolikus közeledést.
(Bizánc és Róma. Hetek, 2006. december 1.) A török hatóságok azonban
megkövetelték, hogy a zarándoklat a fővárosba tett államközi látogatással is
kiegészüljön, arra kényszerítve ezzel a Vatikánt, hogy csaknem egy évre
elfektesse a zarándoklatot. Időközben pedig a regensburgi beszéd nyomán támadt
felháborodás csaknem meghiúsította az utat; Recep Tayyip Erdogan kormányfő
legalábbis megpróbálta lebeszélni XVI. Benedeket, akinek „nem tudja szavatolni a
biztonságát”.
Mint emlékezetes, a muzulmánok nemtetszését a pápának egy szeptemberi
eszmetörténeti előadása váltotta ki, amelyben XVI. Benedek egy középkori
bizánci, iszlámellenes vitairatból idézett. (A félhold árnyéka. Hetek, 2006.
szeptember 22.) Az egyházfő utazása előtt is igyekezett az előadásából
önkényesen kiragadott félmondatot feledtetni a muszlim világgal.
Kevés pápai út bizonyult ennyire összetett diplomáciai és egyházpolitikai
műveletnek, a mostani zarándoklat ugyanis a Törökország nyugati integrációját
övező bonyodalmak, valamint a Török Köztársaság iszlámista és szekularista
erőinek belső széthúzása miatt is feszültségekkel volt terhes. De különösen
Regensburg miatt kellett a zarándoklatot teljesen „átprogramozni”: a keleti és
nyugati kereszténység párbeszéde helyett a muszlim világ megbecsülésének
visszanyerése volt az elsődleges cél; a konstantinápolyi pátriárkával való
találkozó helyett a muftik felé tett Canossa-járás tűnt hangsúlyosabbnak.
Végül, miután a fél világ lélegzet-visszafojtva figyelte az Erdogan
miniszterelnökkel az ankarai repülőtér betonján sebtében tartott kézfogást, a
gondosan megkoreografált nyilatkozatok feszült pillanatai után estefelé már
mosolyogó pápát is lencsevégre lehetett kapni. A török egyházügyi hivatal
vezetőjével kedd délután tartott megbeszélésén bizonyára ismét sokakat elfogott
az izgalom, amikor a pápa újfent az iszlámot tárgyaló középkori szöveg idézésébe
kezdett. Ám aggodalomra most nem volt ok: a felidézett VII. Gergely pápa
1076-ban békülékeny hangot ütött meg egy afrikai muszlim fejedelemmel, aki
kegyesen bánt az uralma alatt élő keresztényekkel. „A keresztények és a
muszlimok kölcsönös szeretettel tartoznak egymás felé – szóltak VII. Gergely és
XVI. Benedek szavai –, mert mindnyájan egyazon Istent hisszük és valljuk, még ha
más-más módon is, és mindennap őt dicsőítjük és tiszteljük mint a világmindenség
teremtőjét és e világ kormányzóját.” További gesztusként az isztambuli
nagymecsetben a pápa Mekka felé fordulva imádkozott Musztafa Cagrici, a város
első számú muszlim vezetője oldalán.
A keresztény gyökerekhez tett zarándoklat betekintést engedett abba, hogy mára
mennyire jelentéktelenné vált az egyház éppen az Égei-tenger partvidékén, ahol
első, robbanásszerű növekedését átélte. (Bár a terület keresztény története az
apostolok korára nyúlik vissza, a 70 milliós Törökországban ma alig 90 ezer
keresztény él, akiken számos történelmi felekezet osztozik. Két keresztény
ellen, épp a pápalátogatás előtt emeltek vádat, mert áttértek az iszlám hitről.)
XVI. Benedek a pápai misék történetében talán a legkisebb gyülekezet előtt
mutatott be misét Efeszosz romvárosában. Az újságírók és testőrök között szinte
elveszett a törökországi katolikus hívők kis csoportja, akik között a legtöbben
állítólag egy közeli NATO-légitámaszpontról érkezett amerikai katonák voltak.
Itteni szentbeszédében a pápa lerótta tiszteletét a mártírhalált halt Andrea
Santoro olasz katolikus pap előtt, akit februárban az észak-törökországi Trabzon
városában lőttek agyon, miközben templomában imádkozott. Santoro tizenhat éves
gyilkosa azzal védekezett, hogy a dániai Mohamed-karikatúrák bőszítették fel.
2006. 12. 07. (X/49)
