Fotó: S. L.
A világ április közepén emlékezik meg a Soá áldozatairól. Vannak, akik
szerint a 21. században a holokauszt helye a múzeumokban és a
történelemkönyvekben van. Mi az oka ennek a közönynek?
– Nem szabad általánosságban azt állítani a terjedő antiszemitizmus és a
szintén sok helyen tapasztalható holokauszttagadás és relativizálás kapcsán,
mintha az világjelenség lenne. Amerikában például ez nem tapasztalható. Európa
egyes részein azonban – különösen azokban az országokban, amelyekben nagy
létszámú muszlim lakosság él – a baloldali és jobboldali szélsőségesek
kihasználják a rosszabbodó társadalmi-gazdasági helyzet és a közel-keleti válság
miatti elégedetlenséget. A szélsőségesek ideológiai és politikai szempontok
alapján motivált nézetei jelentős mértékben behatoltak nemcsak a média és a
tudományos elit, hanem a politika köreibe is. A mai antiszemitizmus számos
formája a holokauszt megfordításában fogalmazódik meg. Ennek az új
antiszemitizmusnak a szószólói Izraelről mint náci államról beszélnek, amely
ugyanolyan terrort alkalmaz az arabokkal szemben, mint annak idején a nácik a
zsidók ellen. Az ő szemükben a hajdani áldozatokból új agresszorok váltak.
Azáltal, hogy visszájára fordítják a népirtásért viselt erkölcsi felelősséget,
ez a „holokauszt-inverzió” a holokauszttagadás egyik formájává vált.
Angliában a tanárok egy része nem akar a holokausztról tanítani, nehogy
megsértsék muszlim diákjaik érzékenységét. Nem tart attól, hogy az új nemzedék
védtelenné válik a holokauszttagadók propagandájával szemben?
– Ez megtörténhet, ha nem lépnek fel erőteljesen ezzel szemben. Nem tudom,
hogy a brit tanároknak hány százaléka hódolt be ennek a gyávaságnak. Ezek a
megalkuvó tanárok valószínűleg ugyanígy hallgatnak a világban elkövetett más
gonoszságokról is, mint amilyenek Darfurban vagy Bagdad utcáin történnek.
Ezeknek a tanároknak a példája nemcsak a holokauszttagadással szemben teszi
védtelenebbekké a diákokat, hanem más rémtettek előtt is utat készít.
Emlékeztetni kellene őket – és az egész világot is – George Santayana, az ismert
amerikai filozófus mondására: „Azok a nemzetek, amelyek nem tanulnak a
történelem leckéiből, arra ítéltettek, hogy megismételjék a múlt vétkeit.”
Magyarországon a miniszterelnök szerint a vészkorszak óta még soha nem volt
ennyire erős a szélsőjobboldal, mint most. Egyes politikai pártok tüntetésein
árpádsávos zászlókat látni, a miniszterelnök felesége a saját egyeteme előtt egy
rasszista tartalmú röplapot kapott. Ön szerint tényleg erősödik ma
Magyarországon a szélsőjobboldal?
– Úgy tűnik, hogy erősödik, de ettől a jelenségtől – amelynek a történelem
szemétdombján a helye – nem tartok annyira. Remélem, hogy a magyarországi
demokrácia van olyan erős, hogy kiállja ezt a próbát is. Szerintem sokkal
veszélyesebbek azok a tiszteletreméltó politikusok, akik nem mernek, vagy
valamilyen politikai okokból nem néznek bátran szembe 1944-gyel. Más
nyugat-európai államfőkkel ellentétben a magyar állami és kormányvezetők eddig
nem vállalták fel, hogy a legszélesebb nyilvánosság előtt és hivatalosan
elítéljék a holokausztot. Talán eljön a nap, amikor politikai szempontból
elképzelhetőnek tartanak egy ilyen, az egész nemzethez intézett beszédet. A
szavazatokért folytatott versenyben akadnak, akik politikai érdekből a
szélsőjobboldalt is felhasználják eszközként. Azt gondolják, hogy csak a
szavazatuk kell, az ideológiájuk nem. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt,
hogy Magyarországon erősödik az antiszemitizmus és a rasszizmus. A jövő attól is
függ, hogyan alakul az ország gazdasági, szociális helyzete.
Ezt hogy érti? A szociális irigység viheti be az embereket újra a
rasszizmusba?
– Ha egy maroknyi ember nagyon meggazdagszik, a többség pedig örökre
leszakad, akkor továbbra is lesznek szélsőségesek. Sok tényező befolyásolhatja a
keresztény-nemzeti szellem újbóli megerősödését. Ebből egyik a gazdaság. Ha
sokan hátrányos helyzetben maradnak, az elkeseredettek a jobboldalra
kerülhetnek. Az emberek a kezdeti lelkesedés után rájöttek, hogy a kommunizmus
utáni új rendszer nem teljesíti a hozzá fűzött reményeket. Ez tipikus volt a
kommunista országokban. A nacionalizmus pedig tipikus reakció az évtizedekig
tartó kommunista rezsimre.
Mit gondolt arról, hogy legutóbb március 15-én a Mazsihisz felhívta a zsidó
állampolgárokat, hogy ne menjenek ki az utcára?
– Egy kicsit visszarekkentem, mert abban a hitben voltam, hogy a holokauszt
után az alapelv a „soha többé”. A zsidóságot arra kellett volna inteni, hogy
éljék tovább a mindennapi életüket, nem szégyellvén, hogy zsidók. Az államnak és
nem a zsidó közösségnek a kötelessége megvédeni az állampolgárait, akár zsidók,
akár nem zsidók. Ha én itt élnék, büszkén járnék továbbra is Budapesten, és
március 15-én felvilágosítanám az árpádsávosokat és más magyarokat arról, hogy
milyen szerepük volt a zsidó hazafiaknak az 1848-as szabadságharcban. Ugyanoda
tűzném ki a kokárdát, mint ahová a zsidóknak kellett 1944-ben a sárga csillagot.
Mellétűzném Kossuth Lajos arcképét is, azét a Kossuthét, aki szerint 180 ezer
magyar szabadságharcosból mintegy 20 ezer zsidó volt, pedig akkor az ország 9,2
millió lakójának csupán 3,7 százaléka, 340 ezer ember volt zsidó. Felidéztem
volna Jókai Mórt, aki szerint egyetlen etnikai-nemzeti közösség sem áldozott
olyan sokat véréből és vagyonából a magyar függetlenség oltárán, mint a zsidók.
Igen, valójában az idők folyamán – hogy Ignotus Pált idézzem – „a zsidók
szenvedélyesebb magyarok lettek, mint maguk a magyarok”. És erre mi volt a
jutalom 1944-ben?!
2007. 04. 13. (XI/15)
