A világ, ahogy a CNN látja

A hírtelevízió központja Atlantában

Egy éven keresztül négy kontinens nyolc országában forgatták az utóbbi évek
egyik legnagyobb költségvetésű dokumentumfilmjét, amely több mint száz fős
impozáns szereplőgárdát vonultat fel Jimmy Cartertől az elnöksége alatt a
teheráni nagykövetséget megszálló iráni diákok vezetőjéig. Christiane Amanpour,
akit a világ legjobban fizetett műsorvezetőjének tartanak, filmjében arra hívja
fel a figyelmet, hogy világszerte egyre élesebb kulturális háború zajlik,
amelyben a modern világ áll szemben olyanokkal, akik „Istent és a vallást ismét
a mindennapi élet részévé kívánják tenni, amelynek befolyása van a hatalomra
is”. Amanpour ismert ars poeticájához híven, miszerint „az újságírói
objektivitás nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindenkit egyformán kell kezelni,
csak azt, hogy egyenlő megszólalási lehetőséget kell adni nekik” három,
egyenként két-két órás epizódot készített „Isten zsidó harcosai”, „Isten
muzulmán harcosai” és „Isten keresztény harcosai” címmel. A felosztás
egyértelműen jelezte a szerkesztési alapelvet: a liberális, szekularizált
világot ma ebből a három irányból éri – egyenlő mértékű – kihívás. Mivel a
felmérések szerint az 1990 óta terrortámadások áldozatává vált legkevesebb 175
ezer ember 98 százalékát radikális muzulmánok ölték meg, nem volt egyszerű
feladat a CNN által bemutatni kívánt egyenlő arányok megteremtése.

A zsidó „harcosok” – akiket a sorozat elsőként mutatott be – azok a vallásos
cionisták, akik telepesként a gyakorlatban valósítják meg a Biblia
felszólítását: „lakjatok azon a földön, amelyet atyáitoknak adtam”. Amanpour
becsületére válik, hogy nem hallgatja el az ellenük elkövetett atrocitásokat (a
palesztin terrortámadások 90 százalékának telepesek voltak a célpontjai), és
bemutat egy hebroni tízgyermekes anyát, akinek férjét egy késsel felfegyverzett
támadó ölte meg, miközben a családját védelmezte. Az állandó életveszély
vállalása a vallási parancsolat megtartása érdekében azonban a CNN
értelmezésében nem sokban különbözik az iszlám öngyilkos merénylők motívumaitól.
Ráadásul a házaikhoz makacsul ragaszkodó telepesek akcióikkal „rendszeresen
megtorpedózzák a békefolyamatot”, hasonlóan, mint ahogy tette azt a Jichák
Rabint meggyilkoló Jigal Amir vagy a filmben személyesen is megszólaló Jehuda
Ecion, a Zsidó Földalatti Ellenállás nevű csoport vezetője is. Ecion az után
alapította szervezetét, hogy terroristák Hebronban hidegvérrel meggyilkoltak hat
zsidó diákot. Bosszúból megpróbálták felrobbantani a nabluszi palesztin
polgármestert. Bassam Sakaa, aki mindkét lábát elveszítette a támadásban,
megbocsátó mosollyal idézte fel a nyolcvanas évek elején történteket. A zsidó
összeesküvő csoportot végül az izraeli belbiztonsági szolgálat leplezte le. Mint
kiderült, következő célpontjuk a jeruzsálemi Sziklamecset lett volna, amelynek
Mohammed Husszein jeruzsálemi nagymufti szerint „elképzelhetetlen
következményei” lettek volna. A tervet időben leleplezték, ám a palesztin
intifáda boszszúhadjáratában az elmúlt tizennégy évben, az oslói békeszerződés
aláírása óta 1386 zsidót öltek meg.

A sorozat első részének pozitív hősei az ultrabaloldali izraeli Békét Most
mozgalom aktivistái, akik tavaly a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak egy engedély
nélkül – de a hatóságok hallgatólagos egyetértésével épült – ciszjordániai zsidó
település felszámolását sürgetve. A bíróság helyt adott a feljelentésnek, és az
Olmert-kormány egyik első intézkedéseként elrendelte a telep kiürítését. A
kilenc házból álló kicsiny telep felszámolása televíziós kamerák előtt zajlott.
A drámai képek, amelyeken állig felfegyverzett izraeli lovasrendőrök és
rohamsisakos katonák hurcolnak el házaikból zsidó családokat, bejárták a
világsajtót. Izraelben azóta is vizsgálat tárgya a katonaság fellépése a civilek
ellen. Amanpour kommentárja az esethez a filmben csak annyi volt: „Kilenc ház
egy kis darab földön”

A zsidó-palesztin konfliktus kapcsán megszólal Madeleine Albright volt amerikai
külügyminiszter is, aki szerint eleve kudarcra van ítélve minden olyan
próbálkozás, amely a vallás szerepének figyelmen kívül hagyásával akar megoldást
találni a legfontosabb külpolitikai kérdésekre. „A vallás alapvetően fontos az
eszmék és az ezekre épülő politikák kialakításában. Egy sor országban a
mindennapi élet szerves részét képezi, és nyilvánvalóan nagy szerepet játszik
ezen országok viselkedésében” – véli Albright, aki szerint mindennél inkább
érvényes ez Jeruzsálem státusának esetében: „Aki ezt a kérdést megoldja, egy új
Salamon lesz” – állítja. Albright úgy véli, megvalósíthatatlan Jeruzsálem
bármifajta etnikai felosztása, mivel a három világvallás egyaránt igényt
formálhat a szent helyekre: „Nagyon vonzó elképzelés, hogy a városról
nyilvánítsák ki, hogy Istené, majd próbáljanak – talán egy nemzetközi csoport
felállításával – valamilyen megoldást találni a gyakorlati ügyek kezelésére.”

Amanpour nagy teret szentel műsorában az Amerikában működő zsidó lobbicsoportok
és a keresztény cionizmust képviselő evangéliumi gyülekezetek viszonylag
újkeletű együttműködésének. Bemutat egy floridai ortodox zsidó szervezetet,
amely támogatást gyűjt keresztény templomokban és gyülekezeti központokban a
ciszjordániai „megszállt területeken” fekvő zsidó települések számára. Az
egyhetes körút eredménye több mint 100 ezer dollár adomány. Ez az összeg azonban
eltörpül az egyik legsikeresebb adománygyűjtő, Jehiel Eckstein rabbi
teljesítménye mellett, aki csupán a tavalyi évben 39 millió dollárt gyűjtött
keresztény közösségektől Izraelben folyó karitatív tevékenységekhez.