Fotó: Reuters
Az 1917-es forradalmak előtt az orosz ortodox (pravoszláv) egyház hivatalosan
is államegyház volt, az elnyomó állam mindenkori hű társa és segítője, amely
ugyanakkor élvezte a kormányok teljes támogatását. (Oroszországban egyébként még
a polgári házasság intézményét sem ismerték. Kevesen tudják, hogy emiatt a
nyíltan ateista Vlagyimir Lenin és Nagyezsda Krupszkaja is kénytelen volt egy
pópa áldásával, oltár előtt esküdni.)
Az orosz egyház (és vele együtt minden más vallásfelekezet) hét évtizednyi
üldözése után, a Szovjetunió széthullását követően az ortodoxia meglepő
gyorsasággal talpra állt, és – jóllehet az Oroszországi Föderáció alkotmánya
kimondja az állam és az egyház szétválasztását – ma ismét kezd összefonódni az
állammal. Ezt bizonyos fokig az is jelzi, hogy nemcsak Vlagyimir Putyin elnök
vesz részt évről évre a karácsonyi és a húsvéti ünnepi miséken, hanem – mintegy
hivatalból – ugyancsak demonstratívan jelen van azokon a moszkvai Megváltó
Krisztus Székesegyházban Borisz Grizlov, az állami duma elnöke, Jurij Luzskov
főpolgármester, sőt, a közismerten más vallású Mihail Fradkov miniszterelnök is.
Az orosz ortodox egyház feltámadásának tényét Oroszországban természetesen senki
sem rosszallja. A szaporodó bírálatok amiatt érik, hogy monopolhelyzetre tör. Az
egyház ugyanis abból indul ki, hogy minden keleti szláv (orosz, ukrán,
fehérorosz) születésénél fogva ortodox. Tehát a tatár nemzetiségű állampolgár
lehet muzulmán, a burját buddhista, a zsidó pedig izraelita vallású, de az már
elfogadhatatlan számára, hogy katolikusok vagy protestánsok az etnikailag orosz
lakosság körében fejtsenek ki hitbuzgalmi tevékenységet. Ez a fajta
prozelitizmus egyébként a moszkvai patriarkátus és a Vatikán közötti ellentétek
egyik fő oka, és ezért támasza az egyház a kormányzatnak a „szekták” elleni
küzdelemben.
A konzervativizmusáról ismert egyház (amely máig is a tizenhárom napos „késésben
lévő” Julianus-naptárhoz tartja magát, és a liturgiában ragaszkodik az orosz
emberek számára csaknem teljesen érthetetlen ószláv nyelvhez) jogot formál
magának arra, hogy alapvető erkölcsi, oktatási kérdésekben ő mondhassa ki az
utolsó szót. „Éppen annak az orosz ortodox egyháznak a vezetősége, amely a
kilencvenes évek közepén cigaretta és vodka vámmentes behozatala miatt különféle
botrányokba keveredett, igyekszik most mindinkább erkölcsi kérdésekben a
legfelső döntőbíró szerepében fellépni, és agresszív módon beavatkozik az
oktatás és a nevelés folyamataiba” – jegyezte meg ennek kapcsán a berlini Der
Tagesspiegel.
Hosszabb ideje kezdeményezi például az egyház, hogy az oroszországi iskolákban
kötelező tantárgyként vezessék be Az ortodox kultúra alapjai nevű tantárgyat,
aminek ellenzői azt mondják: valójában hittanoktatásról van szó. Az úgynevezett
XI. egyetemes orosz népi zsinat állásfoglalásában leszögezte: „Az ortodoxiáról
szóló ismeretanyag a hazai kultúra szerves, elválaszthatatlan része.” Andrej
Vorobjov akadémikusnak, a Hematológiai Tudományos Központ igazgatójának
véleménye szerint „a sokfelekezetű Oroszország iskoláiban nem lehet csak az
ortodox kultúra alapjait tanítani, mert ez viszályhoz vezetne az országban”.
Az egyház, miközben az elnök és a jelenlegi kormánypolitika aktív támogatója,
igyekszik ennek nemcsak a szószékről hangot adni. Hogy az állam mennyire tekinti
támaszának az egyházat, arra jellemző, hogy a húszas években alakult, a
Szovjetunióban „bolsevizált” egyházzal szakító külföldi orosz ortodox egyház és
a hazai egyház közelítésében, majd nemrégiben bekövetkezett kanonikus
újraegyesítésében – mint a The Wall Street Journal írta – Putyin elnök
személyesen vállalt szerepet.
Az akadémikusok levele nyomán kibontakozó „kultúrharcban” az egyház azzal érvel,
hogy az ország klerikalizálásának korlátozását követelő hangok mögött egyes
kormányszerveknek a nemzeti kultúra terjesztését akadályozni akaró szándéka
húzódik meg.
A moszkvai patriarchátus egyik szóvivője, Mihail Prokopenko lelkész legutóbb
kijelentette: „Az egyház nem törekszik arra, hogy az államgépezet részévé
váljék, mert ez a státus senkinek sem lenne jó: sem az egyháznak, sem az
államnak.” E nyilatkozat őszinteségében azonban Oroszországban sokan
kételkednek.
2007. 08. 10. (XI/32)
