A stressz egy tanult reakció: az ember nem születik idegeskedő lénynek, hanem
környezetének – családjának – hatására válik azzá. „Egy családban a rosszkedv
mindig a felnőttektől ered” – mondja hétköznapi tapasztalatai alapján Hajdú
Gyöngyi ötgyermekes anyuka. A stresszkutatás hosszú ideig kizárólag a
felnőttekre koncentrált. Pál Melinda pszichológus szerint viszonylag új keletű a
gyerekkori stressz kutatása – két évtizedes –, melynek eredményei arról
tanúskodnak, hogy a gyerekek és ifjak is olyan mértékű terhelésnek vannak ma
kitéve, amely egészségkárosító hatású rájuk nézve. Ennek egyik fő okát a
szakemberek a gyermekek korai önállósodásában látják. A fiatalok a szülőktől
sokszor a rendszeres törődés hiányát leplező „bűntudat-pénzként” kapnak akár
jelentősebb összegeket, azzal, hogy „vegyél-magadnak-valamit”. Szintén jellemző,
hogy kontroll nélkül használhatják a legkorszerűbb kommunikációs eszközöket,
amelyek minden eddiginél nagyobb szabadságot jelentenek ugyan a számukra, de
egyben sokkal nagyobb fenyegetettséget, bizonytalanságot is, olyan kihívások
sorozatát, amelyekkel koruknál fogva nehezen vagy egyáltalán nem tudnak
megbirkózni. Közben a mintaadó felnőttek is egyre kevésbé képesek megküzdeni
életük nehézségeivel, amitől egyre feszültebbek lesznek, s ez messzemenőkig
tükröződik a mai gyermekek lelkiállapotán is.
Ugyanakkor a stressz, a kihívást jelentő helyzetek az élet hajtóerejét jelentik.
A fejlődés során a gyerekben tanulás által fejlődik a megbirkózási képesség, ami
a felnőtté válás alapja. Ha egy gyerek az élete során nincs elegendő mértékben
kitéve sem fizikai, sem pszichológiai próbatételeknek, akkor később könnyen
összeomolhat a nehézségek idején. A gyerekek – ha váratlan betegség nem jön
közbe – normál esetben jó egészségnek örvendenek, és nem jellemzi őket a
betegségtől való félelem sem. A modern társadalmakban egyre gyakoribbá váló
gyerekkori egészségi problémák – például a cukorbetegség, allergia – mögött a
kutatók leginkább azokat a lelki terheket sejtik, amelyekről a szülők vagy a
környezet sokszor tudomást sem vesz, hiszen úgymond „mindent megkap az a
gyerek”.
Ebben az érzéketlenségben persze szintén a felnőttek állapota tükröződik. Az SE
Magatartástudományi Intézet kutatásai szerint Magyarországon egyre kevesebbeknek
sikerül jól megélni a stresszt. A leküzdhetetlennek ítélt, „rossz” stressz –
Kopp Mária vizsgálatai szerint – minden harmadik embernél a munkaképesség
csökkenését okozza, a lakosság 18 százalékánál pedig kifejezetten
egészségkárosító hatású: magas vérnyomást, hajhullást, elhízást, pszichés
betegségeket okoz. A fiatalabb korosztályoknál a stressz nagyobb fokú
agresszivitást és emésztőrendszeri zavarokat vált ki, míg az idősebbeknél inkább
a keringési rendszerrel és a lelki egyensúllyal összefüggő tünetek mutatkoztak.
Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) szerint már a betegségek 70
százalékáért a lelki nyomás a felelős.
A magyarok lelki és testi egészség szempontjából ma olyan rossz állapotban
vannak, ami a gazdasági helyzettel vagy biológiai okokkal nem magyarázható meg.
A szakemberek értetlenül állnak a jelenség előtt, amelyet „közép-kelet-európai
egészségparadoxonnak” is szokás nevezni. A felmérések szerint az ezredfordulóra
meglehetősen materialista, földhözragadt gondolkodásmód jellemzi a magyarokat:
teljesítményelvűek, pénzben mérik a sikert, lelkiállapotukat leginkább az anyagi
helyzetük határozza meg. Ez nem volt mindig így: a nyilas eszmék, majd a
kommunizmus egyaránt arra építettek, hogy feloldják az emberek lelkiismeretét. A
fekete egyenruhás Szálasi-gárdisták azért tudták gondolkodás nélkül a Dunába
lőni a mezítláb didergő honfitársaikat, mert a vezetőiktől kapott
gyűlölet-ideológia olyan erős volt, hogy nem éreztek bűntudatot cselekedeteik
miatt. Ugyanilyen belső folyamat játszódott le a háború után annál a több
százezer embernél is, akik némi júdáspénzért gátlástalanul jelentették fel
ismerőseiket a politikai rendőrségen. Közülük egy tucatnál is kevesebben
próbálták meg a belső felszültséget – ha az jelentkezett egyáltalán – a nyílt
felelősségvállalással orvosolni. Az, hogy a magyar középkorú férfiak halálozási
és depressziós mutatói ilyen rosszak, a tünetként megjelenő túlzott
alkoholfogyasztás és cigarettázás mellett a szőnyeg alá söpört, feledtetni
kívánt magánéleti és társadalmi árulások is szerepet játszanak. (Kádár János
legalább utolsó beszédében megpróbálta – eredménytelenül – feloldani az
évtizedes bűnöket, és lemosni magáról a bitófára küldött emberek vérét. Zavaros
mondataiból egy végsőkig felőrlődött lelkű ember képe rajzolódott ki.) De az
anyjuk méhében évente százezrével meggyilkolt csecsemők és a hétköznapi rutinná
vált házasság alatti hűtlenségek miatti feszültség is megjelenik a drámaian
rossz statisztikákban – még ha a szakemberek ezt tapintatosan a „bizalmi tőke
erodálásának” nevezik is. Az erkölcsi relativizmuson alapuló terápiák nem
ismerik el legitimnek a bűn miatti gyötrődést, inkább ezek mielőbbi feloldását
szorgalmazzák. Nem véletlen, hogy a feszültségoldásnak ma óriási piaca van, a
depresszió elleni gyógyszerektől a relaxációs technikákon át a morális
cselekedetektől független pozitív gondolkodást hirdető tréningekig. Nem mindenki
ért azonban egyet azzal, hogy a belső feszültségeket elválasszák a
lelkiismerettől. Egy neves – szintén magyar származású – történész, John Lukacs
erről így ír őszinte vallomásában: „A bűn más, mint a tabu; nem a társadalmi
viszonyoktól függő képzet vagy kategória. Nem Ábrahám, Mózes vagy Kálvin
találmánya; Darwin, Marx vagy Freud sem tudta kitörölni a tudatunkból. Ha
bűnözünk, tudjuk, hogy bűnözünk. (Sőt, lehet, hogy élvezzük.) Ez nem okvetlenül
jár bűntudattal. De előbb-utóbb lelkifurdalást, megbánást és felelősségérzetet
ébreszt bennünk – és a felelősségérzet más, mint a néha öntetszelgő bűntudat.”
2007. 08. 31. (XI/35)
