A görög szó (profétész) jelentése: „valaki helyett szóló”, „szószóló” vagy
„szócső”. A bibliai próféták valamennyien Isten nevében, a Tőle kapott
felhatalmazásuk tudatában léptek fel, szóltak, és jegyezték le az írásaikat. Az
Írás – vagy ahogyan az újszövetségi szerzők mondják: „a szent betűk” (ta hiera
grammata) – tehát Istentől származó, de emberek által lejegyzett mennyei
üzeneteket tartalmaz, legalábbis a Biblia saját értelmezésében. Fontos tudnunk,
hogy az ószövetségi próféciák az Újszövetség szerzői, illetve lejegyzői számára
is teljes isteni tekintéllyel bírtak.
Jézust azzal vádolták a farizeusok és írástudók – valamennyien a Szentírás
alapos ismerői –, hogy megváltoztatja a Törvényt. Ez nagyon kemény vád volt a
Názáreti ellen, hiszen ahogy az Írás mondja, az a próféta, aki akár csak egy
betűt is megváltoztat Isten beszédében, kiirtatik a népe közül. Jézus azonban a
következőt válaszolta vádlóinak: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy
a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy
betöltsem. Mert bizony mondom nektek, amíg az ég és a föld elmúlik, a törvényből
egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik”. (Mt
5:17–18) A Szent Pál Akadémián kollégáimmal együtt készített új fordításban ez a
következőképp hangzik: „Mert úgy van, ahogy mondom nektek: ameddig az ég és a
föld meg nem semmisül, egyetlen „i” betű vagy egyetlen írásjel sem tűnik el a
Törvényből, míg az egész meg nem valósul.” De hogy kerül ide az „i” betű,
illetve ennek megfelelője, a görög ióta?
Jézus eredeti beszédében nyilván a héber ábécé legkisebb betűjére, a jod-ra
utalt. Erről a betűről van egy érdekes kis történet a Talmudban. Mózes 5.
könyvének 17. fejezetében szerepel az úgynevezett „királyi törvény”, amely
megparancsolja, hogy Izrael királya „meg ne sokasítsa az ő feleségeinek számát”.
A „meg ne sokasítsa” héberül egyetlen szó: járbé, amely a jod betűvel kezdődik.
A történet szerint, mikor ez a törvény látta, hogy Salamon túllépte a
korlátozást, és több mint ezer feleséget vett magának, a járbé szóban lévő jod
betű elment az Örökkévaló elé, és bevádolta a királyt. Akkor Isten azt mondta a
jod betűnek: „Salamon és száz hasonló el fog veszni, de belőled egyetlen betű
sem fog elveszni.”
Ezzel megértettük a jézusi példázat egyik felét, de vajon mit jelent az
„írásjel”, illetve a Károli-fordításban szereplő „pontocska”? A héber ábécében
több olyan betű van, amelyeket mindössze egyetlen kis szarvszerű kitüremkedés
különböztet meg egymástól. Jézus itt arra utalt, hogy a héber Bibliában nem
fognak a betűk, illetve ezen keresztül a szavak sem megváltozni, jelentésük
mindörökké ugyanaz marad.
Az Újszövetség inspiráltsága
Az újszövetségi Szentírás könyvei is hasonlóképpen inspiráltak, mint az
ószövetségi iratok, hiszen az „ihletettséget” mindkét esetben ugyanaz a Szent
Szellem biztosította. Jézus ezt ígéri tanítványainak: „Mert nem ti vagytok, akik
szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke (Szelleme) az, aki szól tibennetek.” (Mt
10:20) Utolsó, „főpapi” beszédében Jézus háromszor is megígéri a Szent Szellem
elküldését tanítványainak: „Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek (Szellem), akit
az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe
juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.” (Jn 14:26) Számos bibliamagyarázó
szerint ez a kijelentés az egy Evangélium lejegyzésére vonatkozik, amely az
Újszövetség első részét alkotja négyféle formában (Máté, Márk, Lukács és János
lejegyzésében). A következő ígéret így hangzik: „Mikor pedig eljön majd a
Vigasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke (Szelleme),
aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot. De ti is bizonyságot
tesztek; mert kezdettől fogva énvelem vagytok.” (Jn 15:26) A bibliamagyarázók
szerint ez a bizonyságtételről szóló kijelentés az Újszövetség második fő
részére, az Apostolok cselekedeteire, illetve a levelek jó részére vonatkozik.
Végül a harmadik ígéret így szólt: „De mikor eljön amaz, az igazságnak Lelke
(Szelleme), elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem önmagától szól,
hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti nektek.” (Jn
16:13) Ez nyilvánvalóan a jövőre vonatkozó utalás, amely a levelek egy részében
– főleg az utolsó levelekben – és a Jelenések könyvében valósult meg.
Az újszövetségi írások is próféciák – mondottuk az imént –, de keressünk erre is
bizonyítékot! Pál apostol maga is a próféták utódainak tartja magát akkor,
amikor az Efezosziakhoz írt levél 3. fejezetében azt mondja Jézusról: „Mely
egyéb időkben meg nem ismertettetett az emberek fiaival úgy, ahogy most – azaz
Pál korában – kijelentetett az Ő szent apostolainak és prófétáinak a Lélek
(Szellem) által” – vagyis itt látható ismét a Szent Szellemtől való ihletettség,
illetve a prófétaság szolgálata, amelyben az Újszövetség lejegyzői is
mindannyian részesültek. A Jelenések könyve 1. fejezetében azt találjuk:
„Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e prófétálásnak beszédeit, és
megtartják azokat, amelyek megírattak abban.” Tehát mind az Ó-, mind az
Újszövetséget Istennek a Szent Szellem által közvetített kijelentései alapján
próféták jegyezték le, így mindkét könyv méltán tarthat igényt nemcsak a szerzők
és kortársaik, hanem a ma élő emberek szemében is a hitelességre és isteni
tekintélyre.
2008. 01. 25. (XII/4)
