„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn
az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt
vannak, ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn
szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és
negyedíziglen, akik engem gyűlölnek, de irgalmasságot cselekszem ezeríziglen
azokkal, akik engem szeretnek, és az én parancsolataimat megtartják.” (2Móz
20:4–6) Természetesen itt nem arról van szó – ahogy néha szélsőségesen
értelmezni szokták –, hogy egyáltalán semmilyen képmást nem szabad készíteni,
például fényképeket a családban, illusztrációkat egy könyvhöz, játékfilmet vagy
tévéközvetítést egy eseményről. Hanem arról, hogy vallási tevékenység céljául
vagy eszközéül nem helyénvaló bármiféle képmásnak tisztelete, középpontba
helyezése. Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni: a természetfölöttivel, az
Isten világával való kapcsolatteremtés, az istentisztelet, a szellemi élet során
semmiféle ember alkotta képmás spirituális tisztelete nem elfogadható Isten
számára. Valami miatt ez kizárja Isten teljes szívből, teljes lélekből, teljes
elméből és minden erőből való szeretetének lehetőségét.
De miért? Ez a parancs nem olyan könnyen érthető, mint mondjuk az, hogy „ne
ölj!”, „ne lopj!”, mert az ember a képmások istentiszteleti használatáról nem
érzi azonnal és egyértelműen, hogy helytelen, s árt vele magának, Istennek vagy
embertársának, úgy, mint a lopás vagy a gyilkosság esetében. A Biblia azonban
súlyosabbnak ítéli még a gyilkosságnál is (!), mert a mágia, a varázslás minden
formáját – amit ma öszszefoglaló néven okkultizmusnak nevezünk – halálos bűnnek,
azaz következményeiben emberéleteket kioltó tevékenységnek tartja. A képek,
szobrok, képmások vallási vagy spirituális célú alkalmazása és tisztelete pedig
az emberiség kultúrájában ősi idők óta nem más, mint a mágia csúcstevékenysége.
Ennek a tevékenységnek a jelenléte a vallási gyakorlatban mindig azt jelzi, hogy
az az ember személyiségére súlyosan kártékony elemeket tartalmaz.
A parancsolat tehát úgy fogalmaz, hogy az emberek semmiféle képmást ne
készítsenek vallási tisztelet céljából: „Ne imádd és ne tiszteld azokat!” Ez
azonban nem pontos fordítása az eredeti héber mondatnak, amely sokkal
konkrétabb: „Ne hajolj le azok előtt, és ne szolgáld őket!” Az eredeti szöveg
tehát nemcsak a belső, szellemi magatartást, hanem a külső cselekvést is
határozottan tiltja. Miért fontos ez? Mert ha valaki – például kényszer alatt –
leborul egy szobor előtt, jóllehet magában ennek semmi jelentőséget nem
tulajdonít, akkor is elkövette ezt a súlyos bűnt. Ezért nem volt hajlandó erre
Sidrák, Misák és Abednégó, még halálbüntetés terhe mellett sem! Pedig
megtehették volna, hogy leborulnak életük megmentése érdekében, miközben azt
mondják magukban: „Fúj, undorító bálvány!” De nem tették meg. A mágia ugyanis a
szimbólumok nyelvén kommunikál, és a leborulás vagy a képmás szolgálata
(hordozása, díszítése stb.) szimbolikus tett, amely által az ember részesévé
válik a mágikus cselekménynek, függetlenül attól, mit gondol erről.
A bálványimádásnak két fő típusa van: az animista bálványimádás szerint maga a
képmás az istenség; míg a fejlettebb civilizációk (például a görögök, babilóniak)
nagy vallásai szerint az istenek az Olümposzon vagy az égben vannak, tehát maga
a kép nem az istenség, de a képmás tisztelete hozzásegíti az imádót ahhoz, hogy
kapcsolatot létesítsen az adott természetfölötti lénnyel. Hiába hivatkozik tehát
az ember arra, hogy ő tulajdonképpen nem a szobor előtt térdel, és nem ahhoz
imádkozik, hanem csak a szobor által megjelenített mennyei lényhez: ez is
beleütközik a fentebb idézett isteni parancsba. Az Újszövetség arra is fölhívja
a keresztény hívők figyelmét, hogy még a bálványimádáshoz kötődő tárgyaktól is
igyekezzenek távol tartani magukat (Csel 15:20, 29). Sajnos mindennek ellenére a
képtisztelet gyakorlata a kereszténységet is végletesen megosztja immár több
mint ezer éve.
A Tízparancsolat harmadik parancsa így hangzik: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét
hiába fel ne vedd; mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába
felveszi.” (2Móz 20:7)
A „Miatyánk” az imádkozás egyetlen rövid mintája, amit Jézus a hívőknek adott,
méltán tekintjük tehát kulcsfontosságúnak és minden szavát különleges súlyúnak.
Ennek első kérése – és bizonyára a sorrend sem lényegtelen! – így hangzik:
„Atyánk, aki a mennyekben vagy, legyen szent a Te neved!” (Mt 6:9) Tehát nagyon
fontos, hogy Isten neve megszentelt legyen beszédünkben és életünkben. Isten –
bármelyik – nevének minden olyan használata, amely az Istent segítségül hívó szó
szentségét csökkenti, árt Isten és az ember kapcsolatának. Az Istent megszólító
bármelyik név üres, tartalmatlan vagy hamis kimondása máris lehetetlenné teszi
számunkra Isten teljes szívből, teljes lélekből, minden erőből való szeretetét.
Az a jó, ha bármelyik ilyen szó elhangzása egy beszélgetésben szentként cseng –
azonnal valóban Isten jut eszébe mindenkinek –, és felidézi a jelenlévők előtt
Őt, akiről szó van.
Ennek a bűnnek a leghétköznapibb formája Isten nevének az üres, értelmetlen
emlegetése: „Atyaúristen”, „Jézusom” – mondjuk teljesen jelentés nélkül akkor,
amikor éppen semmit sem akarunk mondani. Gondolkodjunk el egy pillanatra azon,
hogy amikor a semmit akarjuk kimondani, miért éppen az Univerzum leghatalmasabb
lényének, a Teremtőnek, minden létezés és a mi életünk forrásának a nevét
használjuk?
Ennél jóval szörnyűbb változata ennek a bűnnek az Isten nevének kifejezett
káromlása, trágár, brutális kifejezésekbe való belefoglalása. De talán még ennél
is súlyosabb egy sokszor éppen tisztelettel övezett tevékenység is: amikor
valaki emberi gondolatokat, tanokat isteni tekintéllyel fogalmaz meg az emberek
számára, s jóllehet azok csak egy embercsoport, egyház vagy éppen az ő
véleményei, úgy állítja be, mintha egyenesen Istentől származnának. Ezt nevezi a
Biblia hamis prófétálásnak vagy hamis tanításnak.
Az Isten és ember kapcsolatát tanító első kőtábla utolsó parancsa:
„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át
munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te
Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod,
se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon
belül van
” (2Móz 20:8–10)
A szombat parancsáról az Ószövetség azt mondja, hogy jel Isten és Izrael között.
Ez tehát egy szimbolikus, nem erkölcsi jellegű parancs, ezért Pál apostol azt
írja a nem zsidó keresztényeknek, hogy nem kell megtartaniuk a szombatot (Kol
2:16). De útmutatást tartalmaz számunkra is: ne legyünk munkamániásak,
szakítsunk elegendő időt arra, hogy pihenjünk, és családi, emberi, valamint
Istennel való kapcsolatunkat ápoljuk. A szombat másik, szimbolikus üzenete pedig
ez: Isten nem érdemeink, munkánk és tetteink miatt, hanem önmagunkért szeret és
tart fenn bennünket. (A szerző teológus. A fenti cikk az ATV Nem csak
kenyérrel él
című műsorában február 25-én elhangzott előadás szerkesztett
változata.)
2008. 03. 07. (XII/10)
