Ézsaiás könyvében így beszél Isten: „Mert vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizeket a szárazra; kiöntöm lelkemet [eredetiben: Szellememet] a te magodra, és áldásomat a te csemetéidre. És nevekednek, mint fű között, és mint a fűzfák vizek folyásinál. Ez azt mondja: én az Úré vagyok, amaz Jákób nevét emlegeti, és a másik önkezével írja: az Úré vagyok, és hízelegve Izrael nevét említi.” (Ézsaiás 44:3–5)
Először is tisztáznunk kell: az ószövetségi próféciák első számú címzettje: Izrael. Pál apostol hangsúlyozza ugyan, hogy a nemzetekből származó, azaz nem zsidó emberek megtérésük előtt idegenek voltak Izrael táraságától, nem voltak az ígéretek részesei, de a Názereti Jézus Krisztus halálával, eltemettetésével, feltámadásával való azonosulás által megkapták az ígéreteket – ám a történelem során ez a bibliaértelmezés eltorzult, és a keresztények kizárólag magukra vonatkoztatták a próféciákat, allegorikusan értelmezve azokat, kirekesztve belőlük Izraelt.
Ez az egyik oka annak, hogy sok keresztény nem olvassa az Ószövetséget, vagy ha igen, akkor nehezen érti a próféciákat, mert állandóan metaforikusan, kizárólag az egyházra próbálja értelmezni azokat. Csakhogy a próféciákat elsősorban szó szerint kell értelmezni, hiszen Jézus Krisztus és az apostolok is így magyarázták őket, és az ő eljárásuk a leghitelesebb minta, nem a később kialakult bibliaértelmezések. Az Újszövetség szerint a keresztények az újjászületés után az ószövetségi szentek örököstársai lettek hit által az ígéretek öröklésében. Miközben tehát ránk keresztényekre is vonatkoznak ezek az ígéretek, azok eredeti és megváltoztathatatlan címzettje a zsidóság volt és maradt. Izraelen ez a prófécia a jövőben fog beteljesedni, a Szentlélekkel való beteljesedés ígéretét azonban már a mostani, kegyelmi korszakban is birtokba lehet venni hit által.
A pünkösd a jövő