Fotó: Reuters
Ukrajnában, ahol két évtizede az ortodoxia még csaknem teljesen egyeduralkodó
volt, napjainkban számos egyház működik. Közvetlenül mielőtt az ország 1991-ben
függetlenné vált, illetve az azt követő hónapokban hátat fordított az
ortodoxiának (pravoszláviának) az abba Sztálin által bekényszerített görög
katolicizmus, amely főként Galíciában és Kárpátalján jelentős. 1992-ben kivált a
„moszkvai” egyházból a Kijevi Patriarkátus Ukrán Ortodox Egyháza, élén Filaret
pátriárkával. A moszkvai patriarkátus erre két lépésben adott sakkot a
„szakadároknak”: 1997-ben egyházi átokkal sújtotta Filaretet, majd – jó
szándékát és az ukrán nemzeti érzések tiszteletben tartását demonstrálandó –
felállította az autonóm, de nem független Moszkvai Patriarkátus Ukrán Ortodox
Egyházát, amelyet Volodimir metropolita vezet. És van még a Moszkvának már
1917-ben hátat fordított, kis létszámú Ukrán Autokefál Ortodox Egyház, élén
Mefogyij metropolitával. Az ortodox belharccal párhuzamosan egyébként nemcsak a
görög katolikusok erősödtek meg, hanem számos protestáns felekezet is működni
kezdett, illetve terjesztette ki tevékenységét az országban, ahol ma a
gyülekezeteknek mintegy a felét már a nem ortodoxok mondhatják a magukénak.
Mindamellett az ukrán ortodoxián belül változatlanul a „moszkvaiaké” a többség:
a hívek 70 százaléka látogatja az ő templomaikat, elsősorban az ország déli és
keleti vidékein, ahol a lakosság számottevő része etnikai orosz vagy orosz ajkú
ukrán. Ezt az egyházat a posztszovjet állam legerősebb ellenzékével, a
Moszkva-barátnak nevezett Régiók Pártjával és a Krímben állomásozó orosz
földközi-tengeri flottával együtt tartják a Kreml előretolt bástyájának
Ukrajnában. A NATO-ba törekvő köröket képviselő Viktor Juscsenko elnök és
szövetségeseinek nagy része – mi több, egyik elődje, Leonyid Kravcsuk is –
viszont az egész ukrán lakosságot felölelő nemzeti egyházban gondolkodik, és
szeretné egyesíteni a három ukrán ortodox egyházat.
A keleti szlávok „Szent Istvánjának”, Vlagyimir kijevi nagyfejedelemnek az ukáza
nyomán 1020 esztendővel ezelőtt mártóztak alattvalói a Dnyeper hullámaiba a
keresztséget felveendő. Ebből az alkalomból az ukrán politikai vezetés, amely
hovatovább már csak a „Kijevit” emlegeti a „Rusz” nélkül, július végén
nagyszabású ünnepségeket rendezett. Díszvendégnek I. Bartholómiosz
konstantinápolyi ökumenikus (egyetemes) pátriárkát hívták meg, aki ugyan a
sajátján kívül egyetlen önálló (autokefál) ortodox egyháznak sem elöljárója,
mindamellett az ortodox egyházfők között primus inter paresnek (első az egyenlők
között) számít. Azt várták tőle, hogy nyíltan kiálljon a három ukrán ortodox
egyház egyesítése mellett, annál is inkább, minthogy a konstantinápolyi
patriarkátus meglehetősen feszült viszonyban van a moszkvaival. (A többi között
a budapesti Mária elszenderedése ortodox templom tulajdonjoga és a gyülekezet
hovatartozása is éles vitatéma közöttük.) Juscsenkóék még azt a lehetőséget is
felvetették, hogy az így létrejövő egységes ukrán ortodox egyház tartozzék a
konstantinápolyi patriarkátus fennhatósága alá.
Bartholómiosz azonban, bár kétségtelenül rokonszenvez az ukrán törekvésekkel,
kezdettől fogva óvatos volt. Kijevi útja előtt mind Filaret pátriárkát, mind
Mefogyij metropolitát meghívta konzultációra Isztambulba. Nyilvánvalóan
elutazott a kijevi ünnepségekre a saját egyházát az évfordulón főszereplőnek
tekintő II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája. Annál
óvatosabbaknak bizonyultak az orosz–ukrán vitából kimaradni kívánó más autokefál
ortodox egyházak vezetői is, akiknek döntő többsége valamilyen ürüggyel
elutasította a meghívást, vagy csak a helyettesét küldte el. Így tett például
II. Ilia grúz pátriárka (aki az orosz–grúz konfliktus középpontjában álló
Abházia és Dél-Oszétia miatt ódzkodik a már-már államegyház szerepét betöltő
moszkvai patriarkátussal ápolandó szorosabb kapcsolatoktól), nem is szólva
Theodore alexandriai pátriárkáról, aki éppen arra való hivatkozással mentette ki
magát, hogy grúziai látogatásra utazik.
I. Bartholómioszt, akinek az arcképeivel díszítették az ukrán fővárost, maga
Juscsenko elnök üdvözölte csókkal a kijevi repülőtéren. II. Alekszijjel az ukrán
államfő csak később találkozott és csupán kezet fogott vele. A konstantinápolyi
pátriárka Kijevben Jézus Krisztus szavait idézte félreérthetetlen kontextusban:
„Ők is egyek legyenek” (János 17, 21), de külön megbeszélést tartott moszkvai
kollégájával. Ezt a találkozót később orosz részről baráti hangulatúként
jellemezték, s közölték: az egyházfők egyetértettek abban, hogy ellentéteiket
párbeszéd útján igyekeznek kiküszöbölni. Sokatmondó volt, hogy a két pátriárka
egy alkalommal még közös misét is celebrált a kijevi Vlagyimir- (Volodimir-)
dombon, a nagyfejedelem emlékművénél.
Az ukrán vezetők – a politikai okokból kétfelé kacsintgató Julija Tyimosenko
miniszterelnök kivételével – valósággal dédelgették a konstantinápolyi
pátriárkát, aki mindamellett a döntő szót azért nem mondta ki az egyházegyesítés
szükségességéről. Pedig ebben az irányban igyekezett befolyásolni őt a török
kormány is (amely állami tisztségviselőjének tartja), nem is szólva a párharcba
ugyancsak beavatkozni próbáló Egyesült Államok nagykövetéről, akivel az egyházfő
szintén találkozott Kijevben. Egyszóval a politikai és az egyházi diplomácia
magas szinteken is keveredett.
II. Alekszijt egyházának és az ukrán politikai ellenzéknek a hívei fogadták
Kijevben kitüntető lelkesedéssel. Amikor felkereste a Pecserszkaja Főkolostort,
az odavezető út mentén felsorakozott emberek ilyen jelszavakat skandáltak: „Alekszij
a mi pátriárkánk!”, „Oroszország, Ukrajna, Belarusz – Ez a Szentséges Rusz!” Az
évforduló alkalmából Kijev főterén, a „narancsos” forradalom fő színhelyén, a
Majdánon rendezett rockkoncertre (!) százezren jöttek el meghallgatni Jurij
Sevcsukot, a népszerű dalénekest és Kirill szmolenszki és kalinyingrádi
metropolitát, a moszkvai patriarkátus egyházi külkapcsolati osztályának
vezetőjét. Maga a pátriárka egyébként szemmel láthatóan gyenge egészségi
állapotban volt: egyik kijevi beszédét úgy olvasta fel papírról, mint hajdan a
leépülőben lévő Brezsnyev.
Az orosz és az ukrán televízió közben féktelen propagandát fejtett ki a másik
ország ellen, a fogadások és fogadtatások miatt néhány diplomáciai jegyzéket is
átadtak. Az orosz–ukrán egyházi csatározás – akárcsak a két állam vitája – a
keleti szlávság keresztény hitre térésének 1020. évfordulója után is
folytatódik. Sőt, félő, hogy még tovább éleződik.
2008. 08. 15. (XII/33)
