A város eredete közel ötezer évre nyúlik vissza. A ma rendelkezésre álló
dokumentumok az i. e. 23. századtól kezdődően említik. Bár Babilon kiváló
adottságai révén számottevő gazdasági és katonai súllyal is rendelkezett, mégis
a természetfölöttihez kapcsolódó szellemi jelentősége emelte ki a városok
sorából. Már neve is erre utal: az akkád Bab-ilim jelentése: „isten kapuja”,
tehát az a hely, ahol lehetőség nyílik az isten és az emberek találkozására.
Ebből a névalakból származik a Bábel név. Jóval később a többes számú Bab-ilani
megnevezést kezdték használni, melynek jelentése „istenek kapuja”, ebből
származik a Babilon elnevezés. A névhasználat változása utal arra a történelmi
folyamatra, melynek során az emberek többsége a kezdeti egyistenhitről, azaz
monoteizmusról áttért a többistenhitre, politeizmusra.
Ősi mezopotámiai felfogás szerint minden város, illetve városállam valamely
isten fennhatósága alatt áll, annak tulajdonát képezi. Ezt az istenségközpontú
felfogást fejezte ki Babilonban is a központi helyen álló toronytemplom, a
zikkurat, illetve egyéb kultikus építmények.
A Biblia szerint Babilon alapítója Nimród volt, aki vezetőként szembefordult az
egy Istennel. Miközben a Mindenható azt az utasítást adta az embereknek, hogy
„töltsétek be az egész Földet” Babilon lakói ezzel szemben úgy döntöttek, hogy
nem fognak elszéledni a Föld színén, hanem a saját nevük dicsőségére pompás
várost és égig érő tornyot fognak építeni.
A történelem folyamán népek és hatalmak sora versengett a Babilon fölötti
uralomért. A város már az i. e. 3. évezred végén tartományi székhely volt. Kr.
e. 1900 körül a nyugat felől érkező sémita amurruk szerezték meg a város feletti
uralmat. Az amurruk 6. királya, a törvényoszlopáról is híres Hammurapi (i.
e.1792–1750) hozta létre Babilon első nagy birodalmát, az Óbabiloni birodalmat.
E birodalmat két évszázados fennállás után a lovasok és harci szekerek
sokaságával támadó hettiták döntötték meg i. e. 1595-ben, akiket hamarosan a
kelet felől előretörő kassuk váltottak fel.
A kassu uralom utolsó századaiban a babiloni uralom alól kiszabaduló Asszíria
fölemelkedése jelentett egyre fenyegetőbb veszélyt Babilon számára. Az i. e. 11.
századtól a Szíria felől érkező arámiak, a káld törzsek és az asszírok küzdöttek
a Babilon feletti uralomért váltakozó sikerrel. A 9. századtól a 7. század
végéig Babilon csaknem folyamatosan asszír uralom alatt állt. I. e. 689-ben, azt
követően, hogy a káldok egy rövid időre megszerezték maguknak a várost,
Szin-ahhé-eriba asszír király (a bibliai Szanherib) hatalmas sereget küldött
Babilon ellen. Több hónapos ostrom után az éhező város megadta magát. Az asszír
uralkodó előbb szabad rablást engedélyezett katonáinak, majd szisztematikusan
lerombolták és felgyújtották a várost, törmelékeit pedig az Eufráteszbe szórták.
A Babilont leromboló Szanherib fia és egyben utóda a trónon Assur-ah-iddina
azonban a babiloni tartományból vett magának feleséget, s egy váratlan
fordulattal elhatározta Babilon városának újjáépítését, amelyet hatalmas anyagi
támogatással végre is hajtott. Visszavitette a város főistenének Marduknak (a
bibliai Merodák) Szin-ahhé-eriba által Asszíriába hurcoltatott szobrát is.
626-ban egy káld vezér hódította el az asszíroktól Babilont, melyet királysága
fővárosává tett, megalapítva az Újbabiloni birodalmat, mely i. e. 625-től
csaknem egy évszázadig, 539-ig állt fenn. Ennek legjelentősebb uralkodója II.
Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor (i. e. 605–562) volt, aki hatalmas
állama központjává Babilont tette meg. A várost grandiózus tervek szerint
átépíttette és megerősíttette. Az újjáépített Babilon a korabeli világ
legnagyobb városa lett. Mintegy 1000 hektáron terült el. Legfőbb épületei közé
tartozott a város főistenének, Marduknak hatalmas temploma. Ehhez csatlakozott a
város toronytemploma, zikkuratja, az Etemenanki. E lépcsőzetesen megépített
toronytemplom négyszögletű alapjának egyik oldala is, és a hétszintes építmény
magassága is mintegy 90 méter volt. A Marduk templomtól északra állt a híres
Istar kapu és a rajta átvezető felvonulási út. A mítikus lények domborműveivel
díszített épületegyüttes különössége, hogy egymás fölött két példányban
építették meg. Az egyik a korabeli járószint felett húzódott, színes, mázas
csempékkel borítva, a másik, méterekkel a korabeli járószint alatt mázatlan
téglákból épült, ugyanolyan mítikus domborművekkel díszítve, de ezt megépítése
után betemették földdel, tehát nem volt látható. A különös megoldást a kutatók
mágikus célokkal magyarázzák. A babiloniak ugyanis olyan utat és kaput akartak
építeni – miként a felvonulási út korabeli neve is mutatta – „amelyen az
ellenség soha nem vonulhat végig”. Az épületegyüttes felső, mázas része az
1890-es évektől, a németek által végzett ásatások következtében Berlinben kapott
helyet, míg e szorosan egybekapcsolódó mágikus tárgyegyüttes alsó, mázatlan
része azonban továbbra is Babilonban található.
A várost pazar paloták is díszítették. Közülük a leghíresebb Nabukodonozor déli
palotája. Tróntermének méretei (52 x 17 méter) nem sokkal maradnak el a
versailles-i palota Tükörtermétől. E trónterem volt a helyszíne Babilon bukását
közvetlenül megelőzően Belsazár lakomájának, majd Nagy Sándor halálának is. A
város további díszei voltak a korabeli világ hét csodájának egyikeként számon
tartott babiloni függőkertek. A várost hatalmas kettős falrendszer védte. A
védművek olyan szélesek voltak, hogy Hérodotosz leírása szerint egy négylovas
harci szekér is meg tudott fordulni rajtuk.
Mindez a pazar építészeti megjelenés, valamint a páratlan politikai, katonai és
gazdasági hatalom sem tudta megmenteni Babilont. A perzsák 539-ben foglalták el
Babilont Belsazár királytól, és ezzel megdöntötték az Újbabiloni birodalmat.
A perzsákat legyőző Nagy Sándor ismét kulcsfontosságú szerepet akart biztosítani
Babilon számára, amikor birodalma fővárosává tette a várost. Az uralkodó
váratlan halála egy hatalmas babiloni tivornyát követően azonban meghiúsította
ezt a tervet. Babilon ókori politikai szerepe Nagy Sándor utódai alatt szűnt
meg, amikor Kr. e. 275 körül a Szeleukida I. Antiokhosz (Kr. e. 281–261)
Szeleukiát tette meg a Szeleukida birodalom hivatalos fővárosává, és parancsára
ide telepítették át Babilon lakóit.
A város azonban egy ideig még megőrizte vallási szerepét, egészen a Kr. u 1.
századig. Ezt követően Babilon a 20. század kezdetéig hosszú évszázadokra
néptelen romvárossá vált. A régészeti feltárások közül kiemelkednek a német
Robert Koldewey által vezetett ásatások (1898–1917). 1958-tól az iraki állam
nagy erőkkel látott hozzá Babilon helyreállítási munkáihoz. Megkezdték az Emak
templom helyreállítását, valamint az Istár kapu, a felvonulási út és a palotához
tartozó épületek részeinek rekonstrukcióját. Megépítették a teljes Istár kapu
felére kicsinyített mását is a helyszínen, és az iraki háborút követően készen
állnak a tervek a város nagyszabású helyreállítására is. (A szerző történész)
2008. 09. 19. (XII/38)
