A zsidóság nem önként, hanem a Római Impérium által kényszerítve hagyta el földjét, miután Titus légiói i. sz. 70-ben elpusztították Jeruzsálemet, a Templomot, s közel egymillió zsidót feszítettek keresztre. A megszállók mindent elkövettek, hogy az Erec soha ne lehessen többé a zsidóké. Még Dávid házának kiirtásától sem riadtak vissza (nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült), csak hogy elejét vegyék a zsidóság saját földjén történő helyreállításának, újjászületésének.
A diaszpóra-izraeliták, főleg Jóchanán ben Zakkáj rabbi tanításából kiindulva – aki a Templom pusztulása miatt jajgató rabbitársát azzal vigasztalta: „Ne csüggedj, van nekünk más engesztelő áldozatunk, amely éppoly hatékony, mint ez” –, a véráldozat általi engesztelés helyett elkezdték inkább a jó cselekedetek (micvót) alapján keresni a bűnök bocsánatát. Így a jóm kippur rituáléjában elhomályosodott az ószövetségi engesztelő és helyettesítő áldozat szükségessége. Az ünnepnap jelenlegi szertartásrendje magában foglalja a judaizmus belső rendellenességét, nevezetesen azt, hogy a nemzetek uralma – legalábbis spirituális szempontból – a mai napig fennáll a zsidóság fölött, mert világpolitikai akadályai vannak annak, hogy az ünneplés eredeti tartalommal valósulhasson meg. A jóm kippur ellentmondásossága döntően abban áll, hogy e napon Izraelt megtérésre hívják a zsinagógákban, ugyanakkor még a bűnök ószövetségi befedezését (kippur) sem képes elérni a tradíció, mert a judaizmusnak ma nincs bűnért való engesztelő áldozata, nincs Temploma, nincs működő papsága, s ennek következtében a lévitai törvények sem érvényesülnek.
A modern Izraelt elsősorban a világ fosztja meg attól, hogy a mózesi istentiszteleti rendtartás alapján gyakorolhassa vallását. Egyetlen világvallásnak sem kell elszenvednie ily mértékű korlátozást, mint a judaizmusnak. A jóm kippur Jeruzsálem- és Templom-függő ünnep, melynek ószövetségi tartalmát csak akkor lehet megvalósítani, ha a Templom újra felépül, helyreállítják a mózesi áldozati rendszert, a papságot és a tevékenységüket szabályozó lévitai törvényeket. Az ünnephez ma kapcsolódó tradíciók legfeljebb a zsidóság igazi bűnbocsánat iránti fájdalmas vágyát képesek kifejezni, de nem adnak a bűn problémájára megoldást – vagyis Izrael mint nemzet ezen a napon sem írattatik be az Élet Könyvébe.
A bűntől való megváltás a teljes Szentírás alapján mindig szorosan kapcsolódott az engesztelő áldozathoz, a helyettesítő vérontáshoz. Mózes Törvénye szerint „a vér a benne levő élet által szerez engesztelést” (3Móz 17:11). Az Ószövetség az Újtestamentumhoz hasonlóan az Istennel való megbékélésnek, közösségnek alapját a helyettesítő vérontásban határozza meg („vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” – Zsid 9:22). Sokszor, sokan kérdezik tőlem, hogy a Biblia Istene miért ilyen „vérszomjas”. Válaszom: Izrael Istene nem vérszomjas; hanem az emberiség megsemmisülését, végső, kárhoztató ítéletét csak az Örökkévaló által meghatározott módon, az áldozati törvények betöltése révén lehet kikerülni. A végső megsemmisüléstől, kárhozattól való megmenekülés egyetlen útja Izrael és minden nemzet számára az, hogy aláveti magát Isten engesztelési eljárásának, és elfogadja azt. Isten sohasem az emberek vágyai, hanem teljes igazságossága alapján cselekszik. Ő nem hasonlik meg önmagával sohasem, tulajdonságait nem váltogatja, tökéletes, szuverén szellemi lény, aki lényegéhez való hűsége miatt sem adhatja föl a bűn és a gonosz fölszámolására vonatkozó tervének megvalósítását az általa létrehozott világban. Szentségével teljesen kibékíthetetlen ellentétben áll a látható világ. Az egész világmindenség, minden teremtmény alá van rendelve Isten törvényének, melynek egyik lényeges alkotóelemét Pál apostol így summázta: „A bűn zsoldja a halál.” A világ – beleértve minden nemzetet – azért áll a Mindenható ítélete előtt, mert az Ő igazságosságának egyik alapvető követelménye: a bűnt – az igazságosság ellentétét – meg kell ítélni ahhoz, hogy az isteni jogrend, jelenlét és uralom helyreálljon a földön. A Törvény határozza meg a bűn mibenlétét, s azt fizikai és végső halállal – Isten jó adományaiból és dolgaiból való végleges és teljes kirekesztéssel – sújtja. Ezt nevezzük kárhoztatásnak, amelynek ideiglenes büntetési helye a pokol; a bűnhődés végleges helyszíne pedig a gyehenna.
Az Isten igazságosságának második alapelve: az Úr megáldja az engedelmességet. Az áldást azonban a bűn emberiségen való egyetemes uralma miatt senki sem tudta elnyerni. Dávid szerint az emberek között „nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem”. (Zsolt 14:3) Isten az emberek iránti kegyelmét azzal fejezte ki, hogy lehetővé tette a büntetés helyettesítését, ami azt jelenti: a bűnös helyett egy ártatlan halála is elfogadható számára, ha a bűnös elismeri, hogy őérte történt az ártatlan helyettesítő áldozata, és teljes szívéből megtér az igaz Istenhez.
Az ószövetségi szentek is világosan látták előre, hogy ezt a két alapelvet csak a Messiás képes betölteni: ártatlanul feláldozza életét Izraelért, a nemzetekért, a világért; és tökéletes engedelmessége által megszerzi számukra Isten áldását. „Ábrahám magvának” igazságossága által kerülhet be mindenki az Élet Könyvébe, az Úr áldásaiba, ha a pátriárkához hasonlóan hisz abban, aki a halottakat föltámasztja, az istentelent megigazítja, és mentesíti a bűn és minden következménye alól. Mózes a Messiás áldozatára nézve rendelte el a bárányok, bikák, bakok vérének föláldozását.
2008. 10. 10. (XII/41)
